Vérem

félvér

Édesapám, Sean Dearborn

A fiúgyermekek az esetek nagy többségében tisztelik az apjukat és felnéznek rájuk. Én soha nem tartoztam ehhez a többséghez. Legalábbis nem a megszokott értelemben. Mint elsőszülött és egyetlen fiú, az én feladatom lett volna örökölni a családi üzletet, ami teljességgel reménytelen volt, több okból kifolyólag. Az egyik az, hogy soha nem volt üzleti érzékem az ilyesféle dolgokhoz, mint a mezőgazdaság, a másik az, hogy nem valami hatalmas, pénzes üzlet volt, így engem egyáltalán nem fogott meg. Apám viszont sem ezeket, sem pedig a többi figyelmeztető jelzést nem vette észre, és minden küzdelmem ellenére továbbra is rám akarta kényszeríteni, hogy üzletvezető legyek. Előtte sem volt soha szoros és közeli kapcsolatom az apámmal, de ez után még távolabb kerültünk egymástól. Kölyökkoromban még felnéztem az apámra és mentoromnak tekintettem őt, tizenéves koromban viszont teljesen eltávolodtunk, rengeteget vitáztunk és mindent elveszített, amit iránta éreztem. A tiszteletem is csupán amiatt az egy indok miatt maradt meg, hogy idősebb nálam és az apám, ezáltal pedig tisztelnem kell. Mondanom sem kell, hogy ez is elég felületes volt.

Édesanyám, Margaret Dearborn

Szerető, jóravaló mintaanya volt, akinek a férje és a gyermekei jelentették az egész világot. Tűzön-vízen átment volna értem és a húgomért, csak azzal foglalkozott, hogy nekünk mindenünk meglegyen, amit csak szeretnénk, és amire szükségünk van. Mondhatni, elkényeztetett minket, pontosabban megtette volna, ha úgy jött volna ki a lépés. Csakhogy egyikünk sem igényelte ezt, magamról legalábbis biztosan állíthatom. A húgomról sajnos soha nem derült ki és nem is fog kiderülni, hogy hogyan állt volna hozzá anyánkhoz, ugyanis csak két éves volt, amikor félárvák lettünk. A mai napig nem tudom, mi vitte el édesanyámat, apám nem volt hajlandó elárulni nekünk. Azok alapján, amit tudok, tüdőbajnak mondanám, de lehet, hogy messze nem az volt. Talán soha nem fog kiderülni számomra az igazság.

Húgom, Kylie Dearborn

Hét éves voltam, amikor megszületett, ezzel egy viszonylag nagyobb, de mégsem túlzottan nagy korkülönbséget tudhattunk kettőnk között. Talán ez kellett ahhoz, hogy jól kijöjjünk egymással. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha csak egy-két évvel lett volna fiatalabb nálam, állandóan martuk volna egymást és lehetetlen feladat lett volna egy helyiségbe bezárni minket. Teljesen eltérő volt a jellemünk, mintha nem is lenne egymáshoz semmi közünk. Annak köszönhetően, hogy én voltam az idősebb és ezáltal a komolyabb is – már amennyire egy gyereket komolynak lehet nevezni -, könnyebben tudtam kezelni Kylie-t és mint jó bátyja, amennyire csak lehetett, megvédtem mindentől. Nyíltan kimondhatom, hogy nagyon szeretem a húgomat mind a mai napig.

Feleségem, Vanessa Dearborn

Az akadémián találkoztam vele életemben először, most így utólag már nem is tudnám megmondani, hogyan keveredtünk egymás mellé. Egy évvel járt alattam, egy másik szakra, de még a fészkünk sem volt ugyanaz. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy itt van ez a lány, aki annyira más mint én, mégis annyira leköt a fecsegésével, hogy olyat még nem tapasztaltam. Velem ellenben mindig is odáig volt a természetes boldogságért és kisebb dolgok okozta örömökért. Nem nézett úgy előre és nem törtetett előre a céljai felé, ahogyan azt én tettem, de mégis, valahogy mégis volt benne valami, ami megfogott és nem akart elengedni. Azóta sem tudtam rájönni, hogy mi volt ez. Ahogy mind a ketten végeztünk tanulmányainkkal, megkértem a kezét. Nem tudom, mi jött akkor rám, hirtelen ötlet volt és ő azonnal igent is mondott. Egy darabig az járt a fejemben, hogy ezt még hogy meg fogom bánni, de szerencsére nem így lett. A kapcsolatunk viszont már nem olyan fényes, mint az elején volt. Természetemnél fogva fontos nekem a munkám, hogy sikeres legyek és nagy karriert futhassak be. Ebből adódóan rengeteget vitatkozunk Vanessával, ami a korai években soha nem fordult elő. Olykor úgy érzem, mintha már nem szeretne úgy, mint régen. Holott én még mindig csak őt akarom magam mellett tudni.

Leányom, Layla Dearborn

Most tizenöt éves, a feleségem már az esküvőnk napján terhes volt vele. Az ő születése sokat megváltoztatott és megmozgatott bennem, amikről eddig azt sem tudtam, hogy léteznek és hogy én ilyenekre képes vagyok. A korai években, amikor még csak kezdő újságíróként dolgoztam, nagyon sok időt töltöttem el vele, még magamat is megleptem, hogy mennyire élveztem a babázást és hogy van egy kisgyerekem. Sokáig nem is bírtam teljesen felfogni, hogy tényleg apa lettem, korábban még csak nem is gondoltam volna rá, hogy ilyesmi velem megtörténhet. Azt hiszem, Layla nagyon hasonlít rám. Van benne egy-két dolog, amit az édesanyjától örökölt, de nagyrészt mintha engem másoltak volna le. Amikor kicsi volt, teljesen össze voltunk nőve, le sem lehetett rólam vakarni és nem is akartam, hogy sok időt töltsünk távol egymástól. Később azonban, amikor a karrierem kezdett felfelé ívelni, kénytelen voltam lemondani a sok apa-lánya időről, hogy több időt tölthessek a munkámmal. Könnyebb döntés volt, mint azt sejtettem volna, hogy lesz, nem is esett annyira rosszul, mint vártam. Ahogy egyre kevesebb és kevesebb időt töltöttem vele, éreztem, hogy a kislányom lassan kezd elszomorodni és talán haragudni rám. Kritikus időszak következett, amikor nem is volt hajlandó hetekig rám nézni. Azt hiszem, most, hogy már nagyobb, sokkal jobban megérti, mi történik és mi történt körülötte, múlófélben van a neheztelése. Ismét kezdünk közelebb kerülni egymáshoz, ahogy az régen volt.

Leányom, Roxana Dearborn

Négy évvel fiatalabb nővérénél, csak most kezdte el a Roxfortot. Nagyon furcsa érzés úgy hazajárni, hogy nincs otthon egyik gyerek sem, de biztos vagyok benne, hogy hamar hozzá fogok szokni. Ha ránézek a kislányomra, mindig a húgomat látom magam előtt, azt az izgága, életvidám kis mitugrászt, aki gyerekkoromban néha megkeserítette a napjaimat, de valahogy mégsem tudtam haragudni rá. Roxy-val is ez a helyzet. Habár vele egyáltalán nincsen olyan bensőséges kapcsolatom, mint a nővérével vagy a nagynénjével. És ez egyszer nem az én hibámból kifolyólag. Mindig ő volt az, aki elutasította az apai közeledéseimet, soha nem fogom megérteni, miért. Éreztem, hogy szeret és természetesen én is szeretem őt, hiszen csak a lányom, ennek ellenére mégis ott van köztünk az a láthatatlan, de érezhető távolság. Nem bánkódom annyira miatta, amíg nem öljük egymást, addig nincsen akkora probléma.

Mottóm

"Ahhoz, hogy elérd az eget, el kell hagynod a földet.”
"Ha birkákat követsz, oda jutsz, ahová a többi birka, semmivel sem messzebb.”
"Ha nem lövünk túl a célon, valószínűleg el sem találjuk.”

Amortentiám

tinta, pecsétviasz, friss faanyag

Különös jellegzetességem

Állítólag túlzottan is magabiztos a kiállásom. Ezt nem tudom sem alátámasztani, sem rácáfolni, tekintve, hogy külső szemmel nem láthatom magamat. Mindenesetre az emberek szerint nyilvánosan úgy festek, mintha azt hinném, hogy a Föld körülöttem forog és bármit megtehetek. Holott ez messze nincsen így, de minek is venném rá a fáradságot, hogy ezt elmagyarázzam az embereknek?
Mindig kifogástalanul jelenek meg mindenhol, többnyire még otthon is. A hajam beállítva, az öltözékem frissen vasalt, a szakállam megnyírva és megigazítva. Nem tűröm, hogy akár egy szemernyit is ápolatlannak, igénytelennek vagy hanyagnak tűnjek és ezt mindenki észre is szokta venni. Azért otthon nem járok öltönyben, már ha éppen otthon vagyok a családommal.

Ami megnyugtat

Penna sercegése a papíron, egy békés nap a feleségemmel.

Ami boldoggá tesz

Egy újságcikkem sikere, egy ölelés valamelyik lányomtól, ha szóban elismerik a munkámat.

Ami bosszant

Ha valaki becsmérelni mer engem vagy a munkámat. Nem tudom elfogadni, ha veszítek valamiben és ha nem az enyém az utolsó szó.

Ahol jól érzem magam

A szerkesztőségen, ahol nyugodtan foglalkozhatok az újsággal és annak a sikerével. Ha éppen nem ott, akkor otthon is megteszi a családommal. Többnyire az elsőt preferálom, de kimerülten és fáradtan jobb otthon lenni, ahol olyanok vesznek körül, akik szeretnek.

Hobbim

Nincsen időm rá, hogy bármiféle szabadidős tevékenységgel foglalkozzak. Már azt is sikernek könyvelhetem el, ha túlélek egy olyan napot, amikor a szerkesztőségen és otthon is sikerrel zárhatok. Emellé nem fér el, hogy hobbijaim legyenek.

Rossz szokásaim

Néha túl nagy tud lenni az arcom, el tudok szállni magamtól és képes vagyok megbántani másokat. Olyanokat, akiket nem ismerek túlzottan, így legalább nincsen bűntudatom utána. Azért persze büszke sem vagyok rá. Ugráltatom az alkalmazottaimat és folyamatos stresszhelyzetet alakítok ki, hogy jobban dolgozzanak. Ezzel viszont tönkre is tudom tenni őket akár. A cikkeimben sokszor szerepelnek félreérthető mondatok, amiket szándékosan teszek bele úgy, ahogy. Néha már észre sem veszem, hogy mit művelek, de ez az, ami a legkevésbé zavar. Mindent képes vagyok megtenni az információszerzésért, még másokat is képes vagyok eltaposni érte. Ezért sokan nem szeretnek. Pedig csak akkor teszem, ha szükséges.

Titkaim

Nem hinném, hogy lennének nagy titkaim. Talán az egyetlen dolog, amiről egy-két emberen kívül senki sem tud, az, hogy nekem nagyon fontos a családom. Ezt sosem hangoztatom, ha szóba jönnek, terelek, vagy úgy teszek, mintha terhemre lennének. Nem akarom, hogy összeakadjon a munka és a magánéletem.

Legnagyobb félelmem

Hogy a feleségem egyszer megunja a sok veszekedést és útilaput ad.

Ami nélkül nem tudnék élni

Mindig szükségem van egy célra, hogy ott lebegjen a szemem előtt, hogy legyen miért küzdenem és legyen mit elérnem az életben. Ha egyszer elfogynak a céljaim, akkor valószínűleg már halott vagyok.

A családom nekem

Nem emlegetem és nehezen mutatom ki, de fontos. Sajnos nem annyira, mint a munkám.

Ha én nem lennék

a Reggeli Próféta a béka segge alatt lenne.

Amit rólam beszélnek

"Nagyképű, egoista seggfej.” "Rohadék, tetű újságíró.” "Dögölj meg, Dearborn.”

Amit szeretek magamban

Az ambíciót, a küzdési szellemet. Hogy mindig megteszek mindent azért, hogy valóra váltsam az elképzeléseimet.

Amit utálok magamban

Hogy hiába próbálkozom, a családi élet mindig kifog rajtam. Az egyetlen dolog az életemben, amit nem tudok tökéletesíteni.

Kinézetem

Átlagos magasságú és testalkatú férfi vagyok, régebben az edzésre is fordítottam figyelmet, de amióta a munkám elveszi szinte az összes időmet, erről le kellett mondanom. Azért a nyomai itt-ott még meglátszanak. Rövid, sötétbarna hajam van, majdnem fekete, mindig tökéletesen be van állítva, nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt kihagyjam. Szemeim szintén sötétek, arcomat mindig szépen nyírt szakáll szegélyezi. Elegánsan és kifogástalanul öltözködöm, nincsen olyan ruhadarabom, ami három számjegynél kevesebbe került. Adnom kell a külsőre.

Múltam

Gyerekkorom nagy része azzal telt el, hogy minden erőmmel az apámnak próbáltam megfelelni, igyekeztem olyan lenni, amilyennek ő akart, hogy legyek. Ez nem tartott sokáig, kevéssel a Roxfort elkezdése után minden igyekezetemet arra fordítottam, hogy szembeszegüljek vele és saját céljaim legyenek az életben, ne apám jövője foglalkoztasson, hanem a sajátom. Úgy éreztem, hogy kell valami, amit a saját akaratomból teszek, nem pedig azért, mert apám azt akarta. Nem tudom, milyen út vezetett pontosan odáig, mindenesetre nagyon hamar az iskolaújságnál kötöttem ki és akkor szerettem bele ebbe az egész világba. Akkor még nem gondoltam volna, hogy később is meg fog maradni az újságírás iránti vonzalmam, az pedig még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen magasságokba törhetek vele. A Roxfort elvégzése nem esett nehezemre, szinte summa cum laude kerültem ki onnan és nem volt kérdéses, hogy felvesznek-e a Plumonbeára. Ott aztán megismerkedtem a leendő feleségemmel, megtanultam mindent, amire szükségem volt és amikor otthagytam, úgy festett, hogy minden rendben van az életemben. Egy-két évre rá boldog családban éltem, a munkámban is jeleskedtem és lassan lépdeltem fel a ranglétrán. Azt hittem, hogy ez így tökéletes lesz, hogy olyan életem lesz, mint nem sok már embernek. Tévedtem. Nem számoltam azzal, hogy a karrier és a család csak egy bizonyos mértékig összeegyeztethető. Most úgy érzem, egyik oldalon kicsúszik a lábam alól a talaj, a másikon viszont egyre stabilabban állok. Ezzel pedig valamit kezdenem kéne.

Ha újrakezdhetném

több időt szakítanék a családomra és megtalálnám az arany középutat köztük és a munkám között.

Ha egy napig bármit tehetnék

én lennék a tökéletes mintaapa és –férj, mellette pedig a karrieremet is a csúcsára hoznám.

Ha kitörne a háború

Az elsők között lennék, mint felbujtó.

Ha meghalnék

Lehet, sokak fellélegeznének.

Playby: Robert Downey Jr.