Számomra már nem sok izgalmat tartogatott egy ilyen jellegű program, azonban rengeteg okot fel tudtam volna sorolni arra, hogy miért kell itt lennem. Az első az, hogy remekül fog mutatni a holnapi Szombati Boszorkányban a közös fotónk Leoval, igazán kedves apa-fia párosnak tófognak titulálni minket. A második oka az volt, hogy végre tölthettem egy kis időt a fiammal, érdemben. Szerettem volna jobb apja lenni, mint ahogy eddig teljesítettem. A harmadik ok pedig kevésbé nyilvánvaló, ám én ebben is láttam rációt; ha Leo részt vesz valamiben, ami az iskolatársait is érdekli, akkor talán ezzel az egyetlen délutánnal segítem a beintegrálását. Nagyon örültem volna, ha végre szerez magának barátokat és nem azt kell hallanom minden egyes alkalommal, hogy mennyit bántják a legkisebb fiamat.
Leo mellett sétáltam, mint jelenleg a legtöbben, mi is a kviddicsbemutatóra igyekeztünk. Mindenkit ez vonzott leginkább, évek óta ez bizonyult a rendezvény legsikeresebb programjának. Már nagyon rég elmúlt az az idő, mikor érdekelt a kviddics, de talán még bennem is szép emlékeket fog ébreszteni. Annak idején én is játszottam a Durmstrangban és a bolgár csapat volt a személyes kedvencem, de mostanra már nem értem rá ilyen jelentéktelen ügyekkel foglalkozni. Figyelemmel követtem a fontosabb eseményeket, mert illik tudni, mi folyik a nagyvilágban, de az érdeklődésem már egészen más irányba fordult.
Mikor egyre több ember vett körbe minket, Leo vállára tettem a kezem, nehogy elsodorja magával az embertenger. Nem örökölte az én figyelemreméltó magasságomat, így sajnos könnyedén felboríthatta volna valaki a tolakodó látogatók közül. Persze ez az illető részéről nem lett volna túl jó ötlet…
Utat törtem magunknak előre. Nehogy bárki is azt gondolja, hogy majd hátul fogunk kullogni, hogy szegény Leo semmit se lásson… Még mit nem.

Tisztában voltam vele, hogy Leot nem érdekli különösebben semmilyen sport. Szinte mindig a szobájában vagy a kúria könyvtárában kuksolt, és ugyan nagyon örültem az olvasás iránti szeretetének, na de az mégsem természetes, hogy egy ennyi idős fiú ki se mozduljon. Nem mondanám, hogy én tizenegy évesen sokkal örökmozgóbb lettem volna a fiamnál, de nem is fogott el páni félelem, ha elvittek egy ilyesféle rendezvényre. Lassan itt az ideje, hogy Leo is szocializálódjon némiképp, mert így tényleg senki sem fog vele szóba állni. Mert erősen kétlem, hogy sok hozzá hasonlóan tájékozott, otthonülő kisgyerek koptatná még a Roxfort padjait.
Sikeresen az első sorba kerültünk, ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy a legtöbben gondolkodás nélkül utat engedtek nekünk. Hogy ez a majd’ két méteres magasságomnak, a státuszomnak vagy a múltamnak köszönhető-e… nos, mindenkinek szíve rajta, engem nem érdekel különösebben.
- Kviddicsbemutató. Híres játékosok mutatnak majd trükköket. Ez tűnt a legérdekesebbnek. – Úgy gondoltam, hogy a termékbemutatók és ehhez hasonló nem túl érdekfeszítő programok csak még inkább untatnák. Ha meg akarta volna vetetni velem az új Nimbust, enélkül is megkapta volna. De nem sok esélyt láttam rá, hogy Leo egy versenyseprűért epekedne. - De ha szeretnéd, mehetünk máshova is.
Sajnos Leo már pont abba a korosztályba esett, akinek a legnehezebb volt itt programot találni. A legkisebbeknek szólókból már kinőtt – de talán sosem dobált volna célba miniatűr kvaffal, nem tudom - , az idősebbeknek való programok viszont még feltehetően nem vonzották. És különben sem szívesen ácsorogtam volna mellette egy csapat fiatal között valamilyen koncerten…

A válasza nem árulkodott túl sok lelkesedésről. Kezdett tovaszállni a kezdeti szilárd meggyőződésem arról, hogy most nagyon jót teszek a fiammal. Talán bele kéne törődnöm, hogy nem szociális és bántják az iskolában? Nem, nem ez egy szülő dolga. Még egy olyan csapnivalóé sem, mint az enyém...
- Pedig híresek. Mind a Brit-Ír Kviddicsliga legjobb játékosai. - Nem mondtam neveket, felesleges lett volna. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy Leonak egyik sem mond semmit.
Mikor megemlítette a lovakat, legszívesebben a homlokomra csaptam volna. Nagyon szép állatok... messziről. Olyan messziről, hogy nem érzem a szagukat és nem leszek tőlük koszos. Én ugyan nem irtóztam mindennemű szőrtől, mint például Angelina, de hogy hozzáérjek egy lóhoz minden utólagos kézmosási lehetőség nélkül... Nem, belegondolni is rossz. Undorodtam mindennemű mocsoktól. Ennek ellenére nem akartam lelombozni Leot.
- Nem tudom. Ha gondolod, kereshetünk ilyen programot is. Majd én kicsit arrébb megvárlak... - Kár lett volna titkot csinálnom abból, mennyire viszolygok a kosz gondolatától is, ezt már mindegyik gyerekem megtanulta. Ahogyan azt is, hogy ne hagyjanak maguk után rendetlenséget. Persze nem csináltam belőle hatalmas ügyet, de enélkül is pont elég nyilvánvaló volt, mennyire kikészít.

Akármennyire is próbálkozott, a lelkesedés csíráját sem láttam rajta. És ez nem azért volt, mert olyan jól ismertem a fiamat, hogy az utolsó kis rezdülését is be tudtam azonosítani. Még a vak is látta volna, mennyire nem köti le ez az egész rendezvény.
- Leo, ne erőlködj. Látom, hogy nem érdekel. Mondd meg mit szeretnél csinálni, és oda fogunk menni. Elhiheted, hogy nekem teljesen mindegy, most az a fontos, amit te szeretnél. – Nem tettem hozzá, hogy nekem minden program egyformán unalmas. Nem akartam még ennél is jobban lelombozni, és különben is, otthon ülni vagy túlórázni a Minisztériumban szintén nem túl érdekfeszítő. Márpedig ha nem itt lettünk volna, akkor ez a két lehetőség léphetett volna életbe.
Felpillantottam az égen köröző kviddicsjátékosokra, akik mindenféle veszélyes mutatvánnyal próbálták elkápráztatni a közönséget. Egyikük kézen állt a seprűn, egy másik fejjel lefelé lógott, egy harmadik zuhanórepülést csinált, egy negyedik pedig felállt a seprűre. Valóban bámulatos, mire képesek egyes emberek. Ennek ellenére mégis sültbolondnak tartottam őket, amiért így kockáztatják a testi épségüket.
- Akkor? Mihez lenne kedved? Esetleg éhes vagy szomjas vagy? – kérdeztem kínomban, jobb ötlet híján. Ezt a kérdést sem kellett túl gyakran feltennem a gyerekeimnek, a házimanók minden ilyen jellegű problémát megoldottak. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy eddigi harmincnégy évem során még egy szendvicset sem csináltam magamnak. Miért is tettem volna? Ott voltak a manók, titkárnők és egyéb beosztottak, akik elvégezték helyettem az ilyen hétköznapi teendőket.

Már-már megkönnyebbülten felsóhajtottam az ötlete hallatán. Könyvsátor, végre valami kevésbé unalmas és koszos program… Igen, ez határozottan jobb kedvre derített, és ezt nem is próbáltam leplezni.
- Remek, akkor menjünk oda. – Szinte meg sem vártam a válaszát, lendületesen megindultam a tömegben, újból utat törve magunknak. Ilyenkor hasznomra vált az átlagosnál nagyobb termetem, míg mondjuk az alacsonyabb ajtókon való bejutásnál problémát jelenthetett. Volt már rá példa, egészen pontosan a Gringottsban, ahol a koboldok miatt nem a majd’ két méter magas emberekre terveztek bizonyos helyiségeket. Még szerencse, hogy Rodolphus irodáját nem azokra a kis nyomorultakra méretezték.  - Persze, utána keresünk egy kulturáltan kinéző helyet.
Nem voltam benne teljesen biztos, hogy ilyet valóban találni is fogunk. Sosem rajongtam az ilyen rendezvényekért, már csak a gyorsételek és a különböző standok miatt sem. A probléma ott kezdődött, hogy nem szerettem szinte semmilyen édességet. Azon kívül pedig csak undorító, ehetetlen vackokkal szolgálhattak egy ilyen helyen, amit én még egy kés hegyével sem piszkáltam volna meg, nem hogy megegyem. Nyilván az Azkaban után az ember sok mindent átértékelt, de mivel jelenleg nem az ottani koszton éltem – kétnaponta száraz (fagyott?) kenyér és egy kancsó víz - , így nem szorultam rá az ilyen minőségen aluli ebédre. Mivel nem akartam Leo kedvét is elvenni tőle, így nem tettem egyetlen negatív megjegyzést sem. Különben is, egy tizenegy éves gyerek igenis egyen minden fontos étkezéskor. Állítólag ez nagyon fontos. Nem mintha én feleltem volna a gyerekeim étkeztetéséért.
- Mellesleg ki is a kedvenc íród? – Erősen kételkedtem benne, hogy közelebbi ismeretségbe kerültem volna a könyveivel, lévén, hogy Leo egy egészen más korosztályhoz tartozott, nyilván más könyveket is forgatott a kezében. De próbáltam érdeklődést tanúsítani a számára fontos dolgok iránt. Talán ezt illett volna tudnom… Mentségemre szóljon, nemrég szabadultam a börtönből. Mellesleg ezúttal valóban érdekelt is a válasza. Lassan itt az ideje, hogy megismerjem a fiamat, ha eddig nem vettem rá a fáradságot.