Levin & Carol

Nem számítottam látogatókra azidő alatt, amíg Jonathan távol volt, de úgy gondoltam, hogy még ha jön is valaki, egész biztosan nem kell attól tartanom, hogy rám hárulna a feladat, hogy társasága legyek. Elvégre Jenessa itthon volt, én legalábbis úgy tudtam. Persze szokása volt, hogy szó nélkül elment itthonról, eltűnt mint szürke szamár a ködben. Nem nagyon bírta az unalmat, az az igazság. Szóval, mivel nem vártam senkit, kényelmesen hevertem a szobám szőnyegén és olvastam. Jenessa nyula volt az egyetlen társaságom, aki úgy mint egy kutya vagy macska, szabadon járt-kelt fel alá a házban. Ennek csak egyetlen hátránya volt: mindenhol nyúlürüléket hagyott maga után.
Éppen befejeztem volna egy részletet a Vörös és feketéből, amikor az ajtóban megjelent egy manó és közölte velem, hogy vendégünk érkezett és én vagyok az egyetlen itthon. Szinte rémülten pattantam fel, úgy néztem ki mint egy utolsó utcalány, még csak nem is fésülködtem reggel. És azért így nem mutatkozhattam. Üzentem a manóval, hogy egy perc és ott leszek, aztán a fürdőbe rohantam. Rekordidő alatt szedtem nagyjából rendbe magam, de persze rengeteg kifogásolnivalót találtam a kinézetemben, ami másoknak valószínűleg fel sem tűnt volna. Nem tehetek róla, megszoktam ezt.
- Mr. Dolohov -léptem be a szalonba ragyogó mosollyal az arcomon. -Ne haragudjon, hogy megvárattam és hogy ilyen hanyagul nézek ki. Nem számítottam látogatókra. Hozassak önnek valamit? -Szinte hadartam a megilletődöttségtől. Zavart, hogy nem tudtam előre felkészülni.

Levin & Carol

Ugyan azt mondta, nem kér semmit, mégis elküldtem az egyik manót teáért magamnak és egy kávéért neki. Ha visszautasítja, akkor visszautasítja, bár ettől nem tartottam, hogy bekövetkezne. Egy jó kis kávé mindenkire ráfér alkalmanként, ki tudja, talán neki is jól fog esni. A manó pedig végre hasznosnak érezheti magát, szegény már alig várta, hogy utasítást kapjon. Nem szerettem parancsolgatni nekik, de ő nagyon kis buzgó volt, ezzel legalább őt is jobb kedvre derítettem.
- Elvileg még dolgozik, nem tudom, mikor végez -ültem le vele szemben az egyik fotelben, nőies mozdulattal keresztbe tettem a lábam és hátradőltem. -Gyakorlatilag pedig megeshet, hogy már járt itthon, csak én nem vettem észre. Ez esetben a feleségével mehetett el valahová. Ő sincsen itthon -tettem hozzá, noha ez elég értelemszerű volt az előző mondataim után.
Próbáltam túltenni magam a zavaromon, azonban minél inkább próbálkoztam, annál nehezebb volt. Egyáltalában nem is értettem, miért vagyok ennyire ideges. Millió alkalommal beszéltem már másokkal, pláne Levin Dolohovhoz hasonló arisztokratákkal. Ezúttal sem más a helyzet. Igen, ez az. Ezzel igyekeztem megnyugtatni magam.
- Én mindig hazajárok -mosolyodtam el. -De csakis a színház miatt. Sokkal egyszerűbb innen odamenni mint az iskolából. -Meg persze szerettem Jonathannel és Jenessával lenni, de az első helyen akkor is a színház állt. Prioritást élvezett. -Annyira szokatlan lenne?

Levin & Carol

Megmosolyogtam a kijelentését. Nem tudtam volna rácáfolni, hiszen a bátyám valóban nem volt a munka hőse. Itthon is, hiába ugrált folyton, mint valami koffeintúladagolt bolha, mégsem csinált semmi... produktívat. Csak szórakozott magában, semmi különösebb fontossággal vagy értelemmel. Jenessa ezt kegyesen elnézte neki, engem pedig nem igazán tudott foglalkoztatni. Nagyon szerettem a bátyámat, de ahogy idősebb lettem, úgy távolodtam el tőle egyre inkább. Már nem az foglalkoztatott, hogy otthon mi a helyzet, igazából alig vártam, hogy saját életem legyen valahol máshol.
- Azon én is -ingattam a fejem mosolyogva. -A bátyám nem éppen arról híres. Szerintem Jenessával mehettek el valamerre, nem igazán foglalkoztat, hogy őszinte legyek.
Sejtettem, hogy ő sem fogja teljesen természetesnek találni a hobbimat. Szinte senki nem találta annak, még azok sem, akik egészen kicsi korom óta ismertek. Számukra is furcsa volt, hogy nem vetkőztem le ezt a színház és színészet iránti rajongásomat, ahogyan az lenni szokott. Nekem annál természetesebb volt, hogy ebből áll az életem. Semmit nem szerettem annyira mint a színházat.
- Valóban nem sok hozzám hasonló akad. De félre ne értse, ezt nem nagyzolásnak szántam. Csupán... valóban nincsen sok végzős roxfortos, aki szeretné a színházat... -Hirtelen elhallgattam. Miért is magyarázkodom én itt? -Ön szereti a színházat, Mr. Dolohov?