Én és Rod holnap összeházasodunk.
Elégedetten nézek a holnapi nap elébe. Szeretjük egymást Roddal - azt hiszem ezt kijelenthetem. A holnapi nap csakis rólam fog szólni. Nem mintha egy aranyvérű esküvő bármikor is az ifjú párról szólna. Nem, az odasereglett szájtáti násznép csak annak örül, hogy történik az életében valami izgalmas és lesz miről pletykálnia az elkövetkezendő néhány hétben. De én tenni fogok róla, hogy az én esküvőm valóban rólam szóljon.
Ez az utolsó estém hajadon lányként. Nem is kérdéses, hol és kikkel töltöm. A hálószobám intim légkörében, a húgaim társaságában. Az utóbbi időben kissé eltávolodtunk egymástól, de a mai este csak a miénk. Az utolsó ilyen esténk.
Az ágyamon ülünk mindhárman, bizalmasan közel egymáshoz. A falnak dőlök, és a húgaimra mosolygok. - Az utolsó esténk. - Végleg lezárul az életemben egy korszak, de ezt nem élem meg veszteségként. Az új helyzetben új lehetőségeket látok.
Az aranyvérű lányok életében a házasság egy hirtelen bekövetkező gyökeres változás. Addig a pillanatig a szüleikkel élnek dédelgetett kicsi lányként (hm...), széltől is óvva, attól kezdve viszont teljes jogú felnőttnek számítanak, s nyakukba szakad az életük összes felelőssége. Ezt sokan fel sem fogják, amilyen ostobák, mások szörnyű tehernek érzik, de én örülök neki, hogy végre a magam ura lehetek. Biztos vagyok benne, hogy Rod nem fog próbálni korlátozni, vagy legalábbis nagyon remélem.

Megdöbbentene, ha tudnám, milyen rettenetes dolognak tartják a testvéreim, hogy holnap megházasodom. Mégis miért lenne ez rossz? Roddal mindig is összetartoztunk. Még szobatiszták sem voltunk, de már tudtuk, hogy ez lesz a sorsunk. Ha nem Rod lenne a jegyesem, talán már rég kimenekültem volna ebből a kényszerből, akár a kitagadás árán is. De Rod... mindig tudja, miként bánjon velem. Azon kevesek közé tartozik, akikre fel tudok nézni. Szerelmes vagyok, igen, vagy legalábbis az voltam sok éven keresztül. Hogy ő szeretett-e valaha is? Nem vagyok biztos benne.
De mivelhogy világéletünkben egymásnak szántak minket, holnap összekötjük az életünket. Egyelőre nem látom be, a házasság milyen változást hozhat a kapcsolatunkban. Már mindenen rég túl vagyunk, amit az illendőség rabjai csak házasság után tartanak elfogadhatónak. Nekem már rég mindegy volt. Remélem, az apám azóta is forog a sírjában. Elmondhatatlan kielégülés volt kimondani rá a gyilkos átkot. Aztán persze nagyon megsirattam, hisz azt diktálja az illendőség, hogy egy lány megsirassa az apját. Ó persze. Sokminden mást is diktálna az illendőség. Mondjuk hogy ne erőszakold meg a saját lányodat. Na de hát ez igazán nem lényeges, efelett nyugodt lélekkel át lehet siklani, nemdebár?
- Nem. Egy cseppet sem izgulok. - Magabiztos mosoly terül szét az arcomon. - Mi okom lenne izgulni? - Nem volt szokásom izgulni. Ahogy más embereket hiányolni sem. Éppen ezért nem kezdtem bizonygatni, nekem is mennyire fognak hiányozni. - Majd írunk egymásnak levelet, és minden roxmortsi hétvégén meglátogatlak titeket. - Vigasztalóan megsimogattam Cissy térdét. Látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Ezt azért nem láttam indokoltnak. Mindig ő volt a legkisebb, és mindig is ő lesz, de előbb-utóbb neki is fel kell nőnie.

Kihúzom magam, felszegem az állam, és összehúzom a szemeimet. - Nem tudom mire vélni a szavaidat, Andromeda. - A hangom hidegen cseng, viselkedésem kifejezi, ebben a pillanatban fényévnyi távolságokra érezem magamtól az idősebbik húgomat, akit egyébként nem szokásom a becézetlen keresztnevén szólítani. - Szavaid hallatán az embernek esetleg az lehetne az érzése, nem értesz egyet a házasságommal. - A gúnyos, csípős hangsúly nyilvánvalóvá teszi, hogy nem csak az az érzésem, de pontosan megértettem, amit mondott, de még azt is, amit magában tartott. Mindig éreztem, hogy Andromeda - igen, már Andromeda, nem Meda - némi fenntartással viseltet Roddal szemben. De hogy ezt ilyen nyíltan ki is fejezze? Egészen feháborítónak tartom. Mégis milyen alapon, milyen jogon kérdőjelezi meg a döntésemet?! A nővére döntését. Ne feledjük el, ki a rangidős, és ki az, aki beleszólhat a másik döntéseibe. - De ha már ennyire érdekelnek az érzéseim, kedves Andromeda, megosztom veled őket, hogy boldog legyél. - Nem csak a szavaimból süt a gúny, de az egész lényemből. Előredőlök, hogy valamivel közelebb tudjak hajolni hozzá. - Igen, szeretem őt. Ha nem szeretném, már réges régen elhúztam volna a seggemet ebből az egész mocskos arisztokrata világból, de szeretem, és ezért vagyok még mindig itt. - A szavaim mögül nem nehéz kihallani: se Andromeda, se Narcissa nem volna rá elég, hogy ittartson. Rod miatt maradtam itt, és csak miatta. Különben undorítónak találom az egész bagázst az összes nagynénimmel, nagybácsimmal, unokatestvéremmel és egyéb rokonommal együtt, beleértve a szüleimet is. A húmaim, nos, még ők álltak hozzám a legközelebb. Elismerem, talán - talán - egész sokat jelentenek nekem, de a döntéseimet nem befolyásolja a létezésük. - Így hát nem kell félned, mert a te kedves nővérkéd szerelemmel és boldogan "menekül" a házasságába és veszi tudomásul, hogy ettől kezdve nem az imádott apja - ó, halottról jót vagy semmit -, hanem az újdonsült férje legyen az, aki ágyba rángatja. - Soha, soha nem mondtam ki. Mindenki, mindenki tudta, de senki, senki nem vett róla tudomást és pláne nem tett semmit. Az égvilágon senki. Hopp, de! Én! Én tettem. Megöltem az apámat. Hopp, ennyi. Nem mintha a húgaimtól vártam volna segítséget, de valahol mélyen önző módon haragudtam rájuk, amiért csak én szenvedtem el mindezt az apánktól. - Remélem, kielégítettem a kíváncsiságodat. - Újból hátradőlök, gyilkos tekintettel méregetve Andromedát. Narcissa jelenlétéről tudomást sem veszek, azaz a puszta jelenléte elegendő hozzá, hogy Andromeda iránt érzett pillanatnyi dühömet rá is kivetítsem.

Gúnyosan mosolyodom el Andromeda szavaira. A tizenöt éves húgom oktat ki róla, miről is szól a házasság. Ironikus. - Mondd, drága Andromeda - szólítom meg gúnytól csöpögő hangon, mézesmázos mosollyal az arcomon - , mégis mit tudsz te erről? Voltál már egyáltalán fiúval? Én a helyedben nem tennék úgy, mint aki ilyen okos és tapasztalt. - A kérdésem nyilvánvalóan indiszkrét és tapintatlan, de ez a legkevésbé sem érdekel. Aranyvérű körökben még mindig az az ósdi szokás dívik, hogy a nászéjszaka előtt egyetlen férfi sem érintheti a nőt, még a vőlegénye sem - milyen idejétmúlt felfogás! Ami engem illet, a legkevésbé sem tartom magam ehhez az elvhez. Ebbe nagyban belejátszik az is, az apám után gyakorlatilag mindegy volt, ki mit tesz velem. Kiskamasz voltam, és őrülten szerelmes - persze, hogy réges régen lefeküdtem Roddal! Akkor még azt hittem, ő is úgy megőrül értem, mint én érte - micsoda bolond voltam! Vonzódott és vonzódik hozzám, de szerelmet soha nem érzett irántam; nagyon remélem, hogy senki más iránt sem. Már tisztán látom a kapcsolatunkat. Én sem vagyok hűséges hozzá, ahogy ő se hozzám, és ahogy telnek az évek, egyre kevésbé leszünk azok. Már túltettem magam az efelett érzett fájdalmon, és próbálok elnyomni magamban minden iránta érzett érzelmet. Kicsapongó életemmel azt mutatom: én csalom őt, és nem fordítva.
- Nem értesz egyet a házasságommal. Rendben van. Meglehet róla a véleményed, de jobban jársz, ha megtartod magadnak. Nem tudom, miért gondoltad, hogy a szavaidra majd megvilágosultan a homlokomra csapok: most hogy mondod, valóban igazad van! Nem fogom ezt tenni. Ismerhetnél annyira, hogy tudd, remekül meg tudom ítélni a helyzetemet, és különben sem változtatnék a döntésemen. - Már nyugodtabb hangon és komolyabban beszélek a húgomhoz. A hozzáállása önmagában is csalódást okoz és elkeserít, de hogy ilyen vaknak gondol, az végképp megrökönyít. - Szerinted Nott mennyivel jobb Rodolphusnál? És Malfoy? Ő szerinted jobb? - kérdőn vonom fel a szemöldököm. - Csak az én eljegyzésemre vonatkoznak a buta kételyeid, vagy minden aranyvérű férfit egy vadállatnak látsz? - Apánk mellett felnőve ez sem lenne csoda, mégis hiba lenne, ha Cygnus Black alapján ítélne meg minden hasonló családba született fiúgyermeket. - Nem kell ám apánkat látni mindegyikőjükben.  Attól, hogy a szüleinknek nem jött össze, a házasság nem feltétlenül rossz dolog, még az érdekházasság sem. - Ugyan még nem láttam példát boldog házasságra, de ez nem tart vissza attól, hogy ennek ellenkezőjét állítsam. - Meda, te félsz. - Visszaváltok a megértő nővér szerepébe, amit ugyan gyakorta magamra öltök, mégsem illik rám igazán a szerep. - Semmi okod nincs az aggodalomra. Csak magadat mérgezed vele, hisz nem old meg semmit. Mindenféleképpen hozzá kell menned Notthoz, vagy fel is út, le is út. Nincs választásod. - Már hogyne lenne. Épp az imént ejtettem ki a számon: vagy házasság, vagy kitagadás. Ez két lehetőség, számomra mégis csak az első létezik. Akit kitagadnak, az az én szememben megszűnik létezni.