Meleg volt, kifejezetten meleg. Nem tűnt olyan tipikus őszi időjárásnak, de nagyon tetszett, kellemesen éreztem magam benne. Kevésszer fordult elő, hogy odabent a fészekben, a könyvtárban vagy valahol máshol, zárt helyen töltöttem a délutánjaimat, ez a nap pedig kifejezetten nem ilyen volt. Az óráim után rögtön kimentem, ki kellett élvezzem a vidám időt. Engem persze az eső sokkal jobban felvidított volna, az volt a kedvencem, de természetesen ez is kellően tetszett. Hiszen a napfény mindent teljesen más megvilágításba helyez - szó szerint.
Az egyik alacsony kőkerítés tetején ültem egy tankönyvemmel a kezemben. Szerettem itt tanulni, csendes volt és nyugodt. Még esőben is. A könyveket olyankor egyszerű Leperex bűbájjal védtem meg az elázástól. Kár lett volna értük, biztosan nagyon felbosszantott volna, ha megrongálódnak. De nyilvánvalóan gondoltam ezekre az eshetőségekre.
Többször is leraktam a könyvet a kezemből, rövid pihenés gyanánt. Ilyenkor csak nézelődtem, a gondolataim pedig mindenfelé elkalandoztak. Sokszor eszembe jutott a húgom, a Roxfort, a barátaim, akik nem jöttek ide továbbtanulni, esetleg még a családom többi tagja is. De legtöbbször mégis Alicia. Úgy éreztem, elég régen láttam már. Írni fogok neki, hogy a következő roxmortsi hétvégén találkozzunk. Éppen ideje lenne már.
Az egyik ilyen kis pihenésem során szúrtam ki a lányt. Elsőéves volt, már láttam többször is, de a gólyák neveit egyelőre még nem tudtam megjegyezni.

Kíváncsi tekintettel figyeltem a lányt, szinte meg is feledkeztem róla, hogy nekem most tanulnom kéne. Na, nem mintha azzal bármikor is problémám lett volna, mindig hamar megragadt a fejemben minden. Többnyire elég volt néhányszor átolvasni a vázlataimat vagy a tankönyv adott fejezetét és máris tudtam az anyagot szinte szóról szóra. Ezt hatalmas szerencsének tartottam, nem a saját erényemnek tudtam be, ahogyan azt sokan feltételezték rólam. Közöm sem volt ilyesmihez, soha nem voltam öntelt. Pedig ha jobban belegondolok, sokáig lett volna mire. Elvégre volt eszem és aranyvérű arisztokrataként jónéhány maréknyi pénzem is. Amihez nyilvánvalóan hozzá sem értem már jó ideje, egy részét úgyis elköltöttem a lakásomra. De itt most nem is ez a téma, hanem hogy nem vagyok eltelve magammal - szerencsére. Nem hiszem, hogy sokan kedvelnének, az ilyen típusú embereket kevesen szívlelik.
A lány felém tartott, azaz nem pontosan felém, de az én irányomba, a fal felé. Először arra gondoltam, hogy biztosan ő is le akar ülni, vagy a tövébe, vagy szintén fel a tetejére. Ilyen szép időben sokan merészkedtek ki a fészkekből, szívesen töltötték idekint a szabadidejüket. Élen a szerelmes párocskákkal. De nem állt meg és nem is lassított, ahogy egyre vészesebben közeledett a kerítés felé. Ebből jöttem rá, hogy olyan szinten belemerült a könyvbe, hogy bárminek neki tudott volna menni.
- Vigyázz! -szóltam oda neki, majdnem a legutolsó pillanatban, sőt, talán már túl késő is volt. Gyorsan leugrottam a falról, hogy segíthessek neki, ha esetleg mégis ütközne vagy elesne. -Minden rendben van? -léptem oda mellé. -Remélem, nem ijesztettelek meg nagyon.
Csak ekkor esett le, hogy amilyen hirtelen rászóltam, valószínűleg eléggé megrémülhetett. Persze mentségemre legyen, nem akartam a frászt hozni rá. Csak jót akartam.

Kedvesen rámosolyogtam , örültem, hogy minden rendben van vele. Persze egy egészen kevéske bűntudat is társult hozzá, amiért sikerült ráhoznom a frászt. Mondhatnám azt, hogy muszáj volt, ha nem akartam, hogy megüsse magát, igaz is lett volna, de az a helyzet, hogy nem éreztem így. Mintha felesleges lett volna és megoldhattam volna másképpen is, pedig erről valószínűleg szó sem volt. De mégis ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy megoldhattam volna másképpen is. Ez vagyok én, mindig mindenre a tökéletes megoldást keresem, még akkor is, ha olyan nem létezik.
- Igazán nincs mit. Csak nem hagyhattam, hogy telibe fejeld a falat. -Hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, még a karommal intettem is egyet a fal felé. -Az nem lett volna... illendő. -Jobb szót nem találtam rá így hirtelen. Talán mondhattam volna azt, hogy "nem lett volna úriemberhez méltó", de az meg olyan nagyképűen hangzott volna. Nem akartam annak tűnni, hiszen nagyon távol állt tőlem.
Hirtelen kiszúrtam a könyvet a kezében. A tekintetem megállapodott a borítóján, hogy elolvashassam a címet. Szerettem olvasni, ha az időm néha úgy adta és ha kedvem jött hozzá. Nálam általában úgy működött az ilyesmi, hogy hónapokig nem is néztem másra a tankönyveimen kívül, aztán egyszer csak bekapcsolódott valami a fejemben és hetekig a legjobb könyveket bújtam.
- Jó könyv? -pillantottam vissza a lány arcára mosolyogva. -Még nem olvastam. Érdemes lenne? -Kíváncsi voltam rá, hogy ajánlja-e nekem. Hiszen akár lehetett hölgyeknek való szerelmes regény is... Az - nem meglepő módon - nem tartozott az én ízlésvilágomhoz. Kivéve, ha nem az volt a könyv fókuszpontjába, akkor még ezt is el tudtam nézni az írónak. Na meg természetesen, ha szépen volt megírva.