Vér : aranyvérű Kor : 17 Csillagjegy : Vízöntő Státusz : hetedik évfolyamos diák Ház : Mardekár Párt : EEP Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap : We have the curtains Zene : drawn and closed
Csüt. Júl. 16, 2015 8:20 pm
Caroline Olivia Mulciber
Becenevem:
Carol, Caroline
Nemem:
nő
Korom:
17 év
Születési évem:
1968
Csillagjegyem:
Vízöntő
Iskolám:
Roxfort
Évfolyamom:
hetedéves, végzős
Státuszom:
hetedik évfolyamos diák
Házam:
Mardekár
Fészkem:
---
Politikai elkötelezettségem:
EEP
Oldalam:
határozottan és erősen világos, de még nem nyíltan
Családi állapotom:
egyedülálló
Patrónusom:
széncinege
Pálcám:
szilva, főnixtoll, 11 hüvelyk
Vérem
aranyvérű...
Édesapám, Frederick Edward Mulciber
Nem sokat tudnék mondani róla. Az apám volt és szerettem, de soha nem volt apu. Amit persze nem tudhattam be az ő hibájának. Jó, Jonathannel mindig többet foglalkozott, de ez aranyvérűeknél annyira általános és normális, hogy soha nem vettem a szívemre. Velem és a többi testvéremmel is törődött valamennyit, de mi ketten valahogy soha nem találtuk meg a kapcsolatot egymással. Pedig tényleg próbálkoztam. De hozzá kell tenni, hogy én voltam a legkisebb, ezáltal az, akinek a legkevesebb köze van bármihez is. Lányként persze nem ugyanaz, mint fiúként, de akkor is, a gyerekekhez való türelem hamar elfogy, pláne egy olyannal, mint amilyen én is voltam/vagyok. Valószínűleg apámmal is ez volt. Három éve halt meg. Halálfaló volt, dementorcsókot kapott. Nagyon szerettem, még most is hiányzik, de valahol azért érzem, hogy megérdemelte. Még az is lehet, hogy ha nem hal meg ekkor, később nagyon jóban lettünk volna.
Édesanyám, Mary Anne Mulciber
Nagyon jó anya, gondoskodó anya, szerető anya, szuper anya és a legjobb a feladatra, hogy felidegesítsen. Vele nem úgy van a kapcsolatunk, ahogyan az apámmal volt, őt már egyenesen elkerülöm, ha látom. Nagyon nem vagyunk jóban, szinte öljük egymást, ha meglátjuk, mindig van valami, amin vitatkozunk, semmiben sem értünk egyet és a többi. Nem véletlen, hogy az elmúlt három évben alig néhányszor találkoztam vele, még iskolaszünetekben sem. Egyébként lehet, sőt, valószínű, hogy egyáltalán nem utál engem és valahol bántja, hogy ilyen a kapcsolatunk, de hogy ez engem mennyire nem érdekel... Nem is fog most már soha, úgysem szoktam találkozni sem pedig szóba elegyedni vele. Nem hiányzik.
Bátyám, Jonathan
Imádom őt. De csakis bátyként. Apánk halála után értelemszerűen ő lett a gyámom, tehát az ő feladatává vált férjet hajkurászni nekem. Na, ezt viszont már nagyon utálom. Hiszen ő is tudja, hogy én nem vagyok olyan... Persze megértem, hogy ez a feladata, de akkor is figyelembe vehetne engem is. Egyébként nagyon jó a kapcsolatunk, a nyarakat mindig vele és Jenessával töltöm, akivel szintén nagyon jól megtaláltuk a közös hangot. Azt már meg sem említem, hogy milyen szinten húzzuk egymást állandóan Jonathannel, de ez egy testvéri kapcsolatba gond nélkül belefér. Ahogy az is, hogy a feleségével együtt szoktunk ellene fordulni, de hát nem az én dolgom utána elérni, hogy ne legyen már annyira sértődött. Biztos vagyok benne, hogy Jenessának nem esik nehezére... Szintén halálfaló volt. Annak örülök, hogy nem halt meg, nagyon is, de soha nem fogom megbocsátani neki, hogy apánkra kent mindent és kihátrált a felelősség alól.
Nővérem, Cherilyn
Jóformán nem is ismerem. Tizenegy évvel idősebb nálam, így én még kisgyerek voltam, amikor ő már házasodni kényszerült. Gyerekei vannak, nagyon jól megvan az életével (gondolom), de nekem semmi dolgom nincsen vele. Nagy ritkán találkozunk, akkor is legfeljebb néhány szót váltunk. Nincsen testvéri kapcsolatunk, olyan... rideg az egész. De hát nem is meglepő, alig töltöttünk együtt valami kis időt, amikor kicsi voltam.
Bátyám, Benjamin
Nagyon szeretem Jonathant, tényleg, de Benjamin az, akiért tényleg odáig vagyok meg vissza. A kedvenc testvérem, ami nem is kérdéses és annyira talán nem is meglepő, hiszen csupán négy év áll közöttünk. Az első roxforti éveimben mindig ő védett meg, amikor bántottak a nagyok és otthon is vele töltöttem a legtöbb időmet. Nem mondhatnám azt, hogy mindenben egyetértünk, pontosabban az ellentétes véleményeinkről szoktunk hosszú, nagyon lelkes diskurzusokat folytatni. A kedvenc vesszőparipánk Jonathan. Jóban vannak, nyilvánvalóan, de néha az az érzésem, hogy túl jóban. Nem akarom, hogy Jonathan belerángassa valami rosszba, nagyon félek, hogy elveszítem a bátyámat. Akármelyiket.
Mottóm
Nincsen. Legfeljebb az, hogy „Ne hagyd magad!”, de még az sem igazán.
Amortentiám
görögdinnye, fahéj, vanília
Különös jellegzetességem
Úgy tudok hazudni, mint a vízfolyás és remekül megjátszok bármit. Még azoknak is a legjobb arcomat mutatom, akit nagyon utálok. Ezért lehetek annyira kiismerhetetlen.
Ami megnyugtat
Szinte semmi. Ha félek, stresszelek vagy zaklatott vagyok, lehetetlen lenyugtatni. Helyzettől függően bepánikolok, hisztizek, elsírom magam vagy dühöngök. Olykor több egyszerre ezek közül.
Ami boldoggá tesz
Ha éppen ki tudok szökni a muglikhoz színházba. Szeretem az ittenit is, de a mugli színház az igazi. Viszont senki nem örülne neki, ha megtudnák, hová szoktam eltűnni esténként.
Ami bosszant
Az aranyvérűség és ha ezzel vagy a családommal azonosítanak. Lehet, hogy Mulciber a nevem, az is meglehet, hogy szeretem a testvéreimet és a szüleimet, de én nem vagyok ők. Nagyon ideges tudok lenni, ha valaki csak azért néz rám úgy, mert hogy Mulciber vagyok és rögtön Jonathan vagy apánk jut mindenkinek az eszébe.
Ahol jól érzem magam
A kedvenc vastag, puha, meleg pokrócomba burkolózva a legjobb. De sehol nem találom igazán a helyem. Mindenhez tudok alkalmazkodni és úgy teszek, mint aki nagyon otthonosan érzi magát, de soha nem jó úgy, ahogy van. Akkor kivéve, ha éppen színházban lehetek, abban van valami különleges.
Hobbim
Nagyon szeretek kviddicsezni és színészkedni, színházba járni. Ugyanennyire a párbajt és a bájitalokat. Milyen szép énjeim vannak, nem?
Rossz szokásaim
A hazudozás… Csak akkor szoktam hazudni, ha nagyon muszáj és nekem fontos, hogy ne tudják mások az igazat, de ez akkor sem egy túl jó tulajdonság. Lány létemre elég problémás tudok lenni. Pontosabban verekedős. A Roxforton belül nem tűröm, hogy bárki is rám szálljon és nem egyszer kaptam már büntetést a lila foltok, vérző orrok és pofonok miatt, amiket én osztogattam nagy kedvesen.
Titkaim
Nem hangoztatom, hogy a világos oldal felé húzok és boldogan lennék a Főnix Rendjének a tagja. Jonathan szerintem addig tűrne meg otthon.
Legnagyobb félelmeim
Magány. Nem bírnám ki egyedül, szükségem van valakire, akire támaszkodni tudok és akivel megértjük egymást. Aranyvérűként élni, egy idegen férjjel és gyerekekkel, akiket nem is szeretek. Egyszer rajtakapnak a színházas dolgaimon vagy megtudják, hogy muglik közé járok. Nagyon kapnék érte.
Ami nélkül nem tudnék élni
Szabadság. Nem tudom elviselni, ha rövid a póráz. Csupán egyetlen biztos pont, amibe kapaszkodni tudok. Ha az elveszne, nem sokáig bírnám egy újabb nélkül. Ezeken kívül még a pálcám, ami a hobbijaimat tekintve elég nyilvánvaló.
A családom nekem
Nagyon fontos, de úgy érzem, sok más dolog van, ami még náluk is jóval fontosabb az életemben.
Ha én nem lennék
Nem sok dolog változna. Jonathannek senki miatt nem kellene szégyenkeznie a jövőben. Az meg nekem nem számít.
Amit rólam beszélnek
Megbízhatatlan aranyvérű fruskának tartanak, akinek a saját jóléte mindennél fontosabb. Ez félig-meddig igaz. Valóban aranyvérű vagyok és valóban fontos a jólétem. De nem mindennél fontosabb. Mellesleg nem vagyok sem megbízhatatlan, sem pedig egy fruska. Csupán szeretek színészkedni.
Amit szeretek magamban
Kitartó vagyok, határozott és eltökélt. Ha kitűzök magam elé egy célt, akkor el is fogom érni, hogy azt teljesítsem. Itt akár lehet szó arról, hogy nyerni akarok a kviddicsmeccsen, hogy meg akarom tanulni a bájitalfőzést, amennyire csak tudom, és az is, hogy kikerüljek azokból a bosszantó aranyvérű körökből és megvalósítsam a színészethez és az aurorképzőhöz fűzött terveimet. Nem mondhatnám azt, hogy én vagyok a világ legjobb színésze, de azt azért nem fogom letagadni, hogy igenis tudok. Ezért működnek annyira a kis hazugságaim, ezért tudok olyan jól magyarázkodni és ezért könnyű beolvadnom a többiek közé, bármilyen típusú klikkről legyen is szó. Mert nagyon jól tudom előadni és megjátszani magam. Aminek vannak hátulütői is, persze, de nekem többnyire előnyömre válik.
Amit utálok magamban
Elég hirtelen ember vagyok. Ha valaki beszól nekem, előbb fogok makacskodva duzzogni, mint hogy megbeszéljem az illetővel a dolgot. Rosszabb esetben beverem az orrát. Utólag már csak bánkódni tudok rajta, ha félreértem a helyzetet, de ezen sajnos nem tudok változtatni. Hangulatember vagyok… Tudom, ez már most nagyon rosszul hangzik. És az is. Ha jó a kedvem, az egész világot át tudnám ölelni, ha pedig bal lábbal keltem fel… nos, akkor jobb, ha mindenki messziről elkerül. Antiempatikusság. Sajnos igen. Nem igazán tudom átérezni mások apró-cseprő vagy éppen hatalmas bajait, csak nagyon szélsőséges esetben. Ez azt jelenti, hogy az illető nagyon közel áll hozzám. Egyébként esélytelen. És ha megpróbálok, akkor sem fogom tudni megnyugtatni, biztatni vagy jobb kedvre deríteni. Ilyen téren borzasztó esetlen vagyok. Rendkívül tudok ragaszkodni személyekhez és dolgokhoz. Ez nem feltétlenül rossz dolog, de én nagyon úgy élem meg. Mindig gyenge pontnak tartom, ha valaki közel kerül hozzám, pedig nyilvánvalóan senkit nem fognak tudni felhasználni ellenem.
Kinézetem
Átlagos magasságú vagyok, annak is az alsó határa körül, elvileg tipikus aranyvérű külsőm van hozzá, ami ugyan nem nekem, de fontos. Szép arc, finom vonások, hosszú, szőke haj, törékeny testalkat, szép kék szemek, fogkrémreklám mosoly... Az öltözködésem viszont egyáltalán nem aranyvérűhöz méltó, de ha nagyon muszáj, egyértelműen megoldom azt is. Bálokon senki nem mondaná meg rólam, hogy mennyire utálom meg ezt az egészet, mert a megjelenésem pont olyan, amilyen az ott elvárt, táncolni is tudok és kellően betanultam a "nőies" mozdulatokat.
Múltam
Nem fogok erről hosszan regélni, igyekszem rövidre fogni a dolgokat. Aranyvérű családba születtem, utolsó, negyedik gyerekként, jóval a testvéreim után. A legidősebb bátyám és énköztem tizenöt év korkülönbség van, ami szerintem már magában sokat elmond. A szüleimnek egyértelműen az örökössel kellett foglalkozniuk és nem a kicsivel, aki amúgy is csak egy lány volt, aranyvérű szemmel szinte jelentéktelen. Annyira azért nem bántam, mivel nem volt szoros kapcsolatom anyámékkal és nem is kötődtem hozzájuk túlzottan. Azt azért tisztáznám, hogy nem hanyagoltak el bátyám mellett, velem is törődtek. Nem akarok valótlanságokat mondani és rossz embereknek beállítani a szüleimet. Szóval, folytatom. Már kisgyerekként sem voltam az az igazi aranyvérű lány, akinek az a legfőbb álma, hogy minél nagyobb és nemesebb férjet szerezzen magának. Külsőre persze nagyon is olyan voltam, de az csak látszat. Belül már négyévesen is utáltam mindent, ami ehhez kapcsolódott. Akkor még nem értettem, hogy ez miért akkora baj, de azt tudtam, hogy hogyan kell ahhoz viselkednem, hogy ne okozzak csalódást a szüleimnek. Megtanultam úgy viselkedni, ahogy az elvárt volt, úgy pukedliztem, mint semelyik másik kislány és sokkal hamarabb tanultam meg táncolni másoknál. A műmosolyt az arcomon is bárki megirigyelhette volna. Valószínűleg már akkor is megmutatkoztak rajtam a jelek, hogy én bizony nagyon közel fogok állni a színjátszáshoz. Már tizenegynéhány éves koromban is sokan akarták megkérni a kezemet, hogy ha nagykorú leszek, én legyek a tökéletes felesége, mert persze annak látszottam. Nyíltan elutasítottam mindegyiküket, amitől apám és később Jonathan is a hajukat tépték, de annyira azért nem volt beleszólásuk a dologba, hogy mégis rámerőltessék a házasságot. Szerencse, hogy így működik. Kicsi voltam, amikor elvittek először színházba, de már akkor is rajongtam érte. Amikor csak alkalmam akadt rá, elmentem a szüleimmel vagy Benjamint rángattam magammal. Volt előadás, amit olyan sokszor láttam, hogy szinte az összes szereplő szövegét tudtam kívülről. Ez még csak a varázslószínház volt. Tizenhat voltam, amikor először tudtam kilógni a muglik közé és ott színházba menni. Muszáj volt megtanulnom hoppanálni előtte, anélkül nem ment volna. Szerencsére eddig még egyszer sem buktam le, mindig ki tudtam magyarázni magam. Már az első csínytevéseimnél észrevettem, hogy mennyire jól tudok linkelni, így ennek most hasznát is tudtam venni. A Roxfortba kerülésem hatalmas élmény volt nekem. Nem a társaság miatt és nem is a kastély miatt. De ott volt a kviddics, amibe azonnal beleszerettem és már másodikos koromban bekerültem a házam csapatába. Aztán ott volt az SVK és a bájitaltan óra, amik az első percben a kedvenceimmé váltak. Az a két tantárgy, amiből mindig K-t írok, hiába teljesítek másokból is egész jól. Nagyjából ennyi az, amit rólam tudni érdemes. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy ennél hosszabban kifejtsem az eddigi életemet. Több mint a felét kisgyerekként éltem le, egy kisgyerekkel pedig normális esetben nem sok esemény történik. Kérdezz majd meg öt-tíz év múlva ugyanerről. Akkor már mondhatom azt, hogy lesz miről mesélnem az unokáimnak.
Ha újrakezdhetném
Úgysem tudnám megtenni, minek agyaljak akkor ilyeneken?
Ha egy napig bármit tehetnék
Muglivá változnék, elmennék egy színművészeti iskolába és úgy élném le az életemet. Vagy elmennék az aurorképzőbe anélkül, hogy bármennyire is foglalkoznék Jonathan véleményével.
Ha kitörne a háború
Főnix Rendje. Egyértelmű.
Ha meghalnék
Egy Mulciberrel kevesebb, de végül is, az meg kit érdekel?