Vér : félvér Kor : 16 Csillagjegy : Skorpió Státusz : Hatodik évfolyamos diák, Metamorf frontembere Ház : Griffendél Párt : GG Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap : Tales from another broken home Zene : We are the kids of war and peace
Pént. Júl. 03, 2015 12:57 am
Rose & Adam
A drogbotrány óta semmilyen illegális szert nem lehetett bejuttatni az iskola területére, az ember még egy cigarettát sem tudott elszívni, azonnal rángatták fel a házvezető tanárához – már ha egyáltalán sikerült becsempésznie a kastélyba. Ismaellel azóta a titkos alagutakon jártunk le Roxmortsba, hogy elszívjunk egy-egy cigit, spanglit vagy megigyunk valamit, de már ez sem volt a régi. Nem volt izgalmas, csak frusztráló és körülményes. De végre eljött a roxmortsi hétvége, ahol ha csak pár órára is, de kicsit felügyelet nélkül maradhattunk. Persze, minden tanár lejött ellenőrizni minket, de mégis ki tud ennyi gyerekre figyelni? Nyilván most is mi voltunk a középpontban, a két főkolompos, de ezt a problémát nagyon egyszerűen megoldottuk: hivatalosan nem jöttünk le Ismaellel a faluba, rögtön egy titkos alagúton keresztül jutottunk el a Szellemszállásra. Ide beszéltünk meg néhány közeli haverral és az ő barátaikkal – szóval egész sokan lettünk hirtelen – egy kis lazulást. Semmi komoly, csak pár üveg pia, cigi, meg ami még kell. Az egyik dohos szobába tévelyedtem, miután ráuntam az előbbi társaságomra, akik már kezdtek nagyon kontrollt veszíteni. Nem volt ezzel semmi bajom, csak engem jelenleg untattak. Ebben a helyiségben csak páran lézengtek, mikor majdnem átestem a küszöbön, valami régi zenelejátszón hallgattak The Weird Sisterst. Bizonyára nagyon menőnek érezték magukat, amiért ekkora lázadók, de nekem csak az jutott eszembe, mikor meghallottam a frontember hangját, hogy pár hónapja még náluk dekkoltam hetekig és ezzel a körberajongott pasival beszélgettünk zenéről, diákéletről, politikáról, társadalomról, médiáról, egyszóval nagyon mélyenszántó dolgokról. Mert ha nem lenne egyértelmű, a The Weird Sisters frontembere Ismael apja volt, akivel az évek alatt egészen jóban lettem én is, mikor náluk voltam, mindig akadt közös témánk. Több, mint a saját apámmal… Levágódtam egy ősrégi zongora mellé, a hátamat a szúette oldalának döntve. Nem igazán zavart, hogy tőlem alig fél méterre egy évfolyamtársam, Rose ül, és talán ez a hely már foglalt. Olyan nagy ez a ház, majd az az illető ül máshova, ilyen rohadt egyszerű. Beleittam a sörömbe, majd a zsebemben kezdtem kutakodni egy újabb cigi után, de rá kellett döbbenem, hogy a pulóverzsebemben hagytam. Remek… - Nincs egy felesleges cigid? – szólítottam meg Rose-t köszönés helyett. Ugyan már, fenébe a formaságokkal. - Majd megadom, csak nincs kedvem megkeresni a sajátomat. Vagy kaphatsz cserébe inni is, ha az jobban vonz. Felemeltem egy bontatlan üveg Lángnyelv-whiskyt, ennyire, és még két üveg sörre volt pénzem, de cserekereskedelem szintjén szívesen megosztottam volna vele. Amúgy sem sajnáltam másoktól azt, ami az enyém, kérni viszont annál kevésbé szerettem. Mindig, mindenkinek megadtam a tartozásom, még akkor is, ha csak egy szál cigiről volt szó.
Vér : aranyvérű Kor : 16 Csillagjegy : Vízöntő Státusz : hatodik évfolyamos diák Ház : Mardekár Párt : MM Oldal : sötét Karakterlap : Zene : Born to be wild Wildling Piece of my heart
Pént. Júl. 03, 2015 9:47 am
Adam & Rose
Amikor azt hinné az ember, hogy már nem lehet jobban elcseszni a családját, akkor mindig rájön, hogy de igen! Még mindig lehet rosszabb. És most nem arra a rosszra gondolok, amikor kihal ez egész családod és egyedül maradsz; mert bár kegyetlenül hangzik, de akkor legalább nincs velük több gond. Időnként elcsodálkozom azon, hogy a család, a környezet mennyire befolyásoló tényező lehet az emberek életében és milyen sok döntés függ tőle. Egy kicsit, csak egy kicsit úgy szeretnék már megfeledkezni a magam gondjairól, a hülye drámákról, amik rosszabbak, mintha egy szappanoperában lennék. Őszintén megmondom, nem tudom, hogy hogyan is keveredtem ebbe a társaságba. Mármint a barátnak a barátja, aki az én barátom szólt, hogy buli van, de ő lebetegedett, de azért én jöjjek nyugodtan. Persze, én meg eljöttem, mert nem olyan vagyok, aki kihagyna egy ilyen lehetőséget, még akkor sem, ha a jelenlévők nagy részét csak felületesen ismerem. Egy idő után azért nekem túl hangos ez a társaság, és túl sok van belőlük, szóval mégiscsak kénytelen vagyok elvonulni valami nyugisabb helyre. Sörrel a kezemben találok rá a dohos illatú szobára. Nem voltak errefelé olyan sokan, így egy kicsit elvonulhattam. A poros zongora mellett találtam meg a helyemet, persze, hogy megtaláltam a szívemhez közel álló hangszert. Nem voltam még totál benyomva, de már kezdtem érezni az alkohol kellemes bizsergését. Az utóbbi időben nem igazán ittam, így nem kellett hozzá túl sok pia, hogy megérezzem a hatást. De talán még valami töményebb is előkerülhet ma este. A lelki szemeim előtt egyre csak Angie levelének szavai lebegtek. „Apád talán elkezd ismerkedni.” Ehhez hasonló ködös utalásokkal volt tele az egész. Tökéletesen értettem a figyelmeztetését, és azt is tudtam, hogy miért ő próbál megkörnyékezni az információval. Mert habár apával nagyon szoros volt a kapcsolatunk a pótanya, meg úgy általánosságban a nők tabutéma volt köztünk. Sajnos már régen elkopott a régi tiszteletem iránta, nem is csoda, nem egyszer szedtem már össze az öreget. De arra már rájöttem, hogy apa gyáva. Hiába is akarnám tagadni, egyszerűen nem képes szembenézni velem, és megmondani kerek-perec, hogy mi van. Gondolataimból egy felszálló kis porfelhő zökkent ki, valaki leült mellém. Úgy tűnik nem látta, hogy itt vagyok, vagy csak nem akarta meglátni. - Ha belemegy a por a sörömbe, a fejedre öntöm – morgom neki kedvesen, meg felpillantok, hogy szemügyre vegyem az illetőt. Adam, évfolyamtársam, ha jól rémlik volt valami botrány körülötte mostanában. Vagy állandóan van valami körülötte? Nem számít, mert már kezdi is, hogy köszönés helyett rögtön cigit kérjen. Még szerencse, hogy feltankoltam, és egy teli doboz van nálam. Mindenféle válasz helyett csak odadobom felé a teli dobozt, talán egy szál, ha hiányzik belőle. Persze a Lángnyelv-whisky felmutatására felcsillan a szemem, fair cserének tűnik. Én úgyis akartam keríteni valami rövidet, neki meg cigi kell. Kisegítjük egymást. - Megegyeztünk. Cigi, piáért cserébe – bólintok neki, és még egy féloldalas mosolyt is megengedek magamnak. Aztán ha vett a dobozból, akkor én is rágyújtok egy szálra.
Adam Dawlish
Vér : félvér Kor : 16 Csillagjegy : Skorpió Státusz : Hatodik évfolyamos diák, Metamorf frontembere Ház : Griffendél Párt : GG Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap : Tales from another broken home Zene : We are the kids of war and peace
Szomb. Júl. 04, 2015 12:18 am
Rose & Adam
A nem túl komoly fenyegetése hallatán egyszerűen csak kinevettem. Ha a fejemre öntötte volna a sörét, valószínűleg lenyaltam volna a saját arcomról, nem különösebben hatott volna meg. Koncerteken elég gyakran megesett, hogy a nyakamba borítottak egy adag piát, addig nem igazán zavart, amíg nem ragadtam tőle. Hálás mosollyal elvettem tőle egy szál cigit, majd rutinos mozdulattal meggyújtottam és mélyen letüdőztem a füstjét. Sokan voltak, akik csak divatból szívták, az ilyeneket nem nehéz megismerni: összevissza járkál, lóbálja a cigit, percenként beleszív egy kicsit, de már fújja is ki, majd valahol a felénél eldobja a csikket és eltapossa. A rosszabbik fajta még kukát is keres ilyenkor, mert arra tanították, hogy szemetelni csúnya dolog. Rose felé nyújtottam a bontatlan üveget, hozzá sem tettem, hogy hagyjon nekem is, nem néztem volna ki belőle, hogy egyedül megissza az összest. - Hogyhogy csak így egyedül? Nem haverokkal jöttél? – A kérdést akár ő is feltehette volna nekem, ha esetleg elkerülte volna a figyelmét, hogy nem is olyan rég még Ismaellel vedeltünk valahol, egymásnak adogatva egy füves cigit. Spórolnunk kellett mindennel, úgyhogy amink volt, az beadtuk a közösbe, így tovább kitartott. Régen is testvériesen osztozkodtunk, de most már a kényszer is közrejátszott. - Amúgy elég gáz arcok gyűltek itt össze. Álszentek. A szomszéd szobában ül három srác, akik elsőként rohantak McGalagonyhoz, hogy felnyomjanak minket a fű miatt. Erre most van pofájuk odajönni hozzám… Az emberek annyira undorítóak. Hátradöntöttem a fejem a zongorának, majd lassan kifújtam a cigarettafüstöt. Nem mondanám, hogy legjobb barátok voltunk Rose-al, de ez cseppet sem gátolt a gondolataim megosztásában. Mások szidása különben is remek kiindulópont egy nagyszerű beszélgetéshez, mindenki szereti a többi embert ócsárolni. A drogbotrányról pedig lehetetlen volt nem értesülni, szinte még az elsőévesek is belekeveredtek, noha nekik egy gramm füvet sem adtunk volna el. Gondoljanak rólam, amit csak akarnak, de nekem is vannak elveim. Azokba pedig nem fér bele egy kisgyereknek való dílerkedés. Kellett a pénz, de így nem érte meg. Most már úgysem számított, egy darabig aggódhatok azon, honnan szerzek eleget az önfenntartáshoz. A Roxfortban kaptam enni, volt hol aludnom, de a szünetekben már nem igazán jártam haza, és az a szomorú igazság, hogy ezt a családom nem sajnálta. De nemcsak ilyenkor lett volna szükségem pár Galleonra, hanem most is, jelenleg egy doboz cigaretta megvétele is komoly problémákat okozott. Siralmas, mit ne mondjak…
Vér : aranyvérű Kor : 16 Csillagjegy : Vízöntő Státusz : hatodik évfolyamos diák Ház : Mardekár Párt : MM Oldal : sötét Karakterlap : Zene : Born to be wild Wildling Piece of my heart
Szomb. Júl. 04, 2015 10:51 am
Adam & Rose
Az elmormogott is „fenyegetésem” nem hozott semmiféle hatást, de nem is vártam, hogy Adam felkapja a vizet, ezen az egy mondaton. Őszintén szólva én sem azok közé a lányok közé tartoztam, akit olyan nagyon zavarna, ha sörrel lenne leöntve. Azt meghagyom másoknak, akik rózsaszín körmökkel flangálnak az életben. Gyorsan megy ez az egyezkedés, hamar le is tudjuk a dolgot, így én is rágyújtok egy szál cigire, hogy mélyen letüdőzzem. Őszintén szólva nem szoktam minden nap dohányozni, csak bulik alkalmával, de a cigifüst természetes, és megnyugtat. Természetes, mert a helyekről, ahonnan apát kirángattam alig pár éve, mindig vágni lehetett a füstöt, és a szervezetem hozzászokott, majd már kívánta is. Elveszem az üveget, és a cigit az ajkaim között tartva ki is bontom. Rögtön megcsap a Lángnyelv-whisky jellegzetes illata, amit jó mélyen be is szívok. Az agyam egy nagyon hátsó része persze tiltakozik, hogy nem lenne szabad most teljesen elveszteni a fejem, de ezt a hangot, az utóbbi időben megszokottá váltan, figyelmen kívül hagyom. Belekortyolok az italba egy szép nagy kortyot, majd leteszem az üveget kettőnk közé. Még véletlenül sem akarom kisajátítani, nem vagyok akkora tapló, hogy magamhoz vegyem. - A barátom haverjának a barátjának a nem is tudom kije szólt, hogy lesz ez a buli. De végül, az egyetlen, akit közelebbről ismerek, lebetegedett, így csak egyedül – vonom meg a vállam. Független vagyok, nem szorulok rá egy barát támogatására sem ahhoz, hogy eljöjjek egy buliba. Mondjuk azt nem garantálom, hogy hazafelé sem kell majd támogatni. - Pfff.. ne is mondd, az előbb akart felszedni egy srác, teljesen elázott, és borzalmasan szánalmasan fest, nézd ott ül a sarokban – mutatok oda a parázsló cigivel, egy zaklatottan hortyogó fiúra, akire senki rá sem hederít. Azt hiszem sikeresen elnyerte az első helyet a kidőlők sorában. Vagy nagyon nem bírja az alkoholt, vagy valami mást, vagy csak túl sok volt neki. - Tényleg, meséld már el, hogyan úsztátok meg, hogy ezért nem csaptak ki titeket? - Kérdezem nevetve. Nem szoktam minden egyes pletykát nyomon követni, csak néhány infó jut el a fülembe, de mondjuk pontosan tudom kiket kéne keresnem, ha kicsit több részletre vágynék. Míg a választ hallgatom ismét jó mélyeket szívok a cigiből, és megpróbálok egy karikát fújni. Elég gyérre sikeredik. Mindig is meg akartam tanulni rendes kört fújni a füstből, de eddig nem volt aki elmagyarázza. Úgyhogy ez a formátlan valami is csak elúszik a levegőben, mindenféle kör tulajdonsága nélkül.
Adam Dawlish
Vér : félvér Kor : 16 Csillagjegy : Skorpió Státusz : Hatodik évfolyamos diák, Metamorf frontembere Ház : Griffendél Párt : GG Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap : Tales from another broken home Zene : We are the kids of war and peace
Kedd Júl. 14, 2015 1:44 am
Rose & Adam
Jót nevettem a történeten, hogy mégis hogyan került ide. Én is gyakran keveredtem ilyen szituációkba, mikor az ismerősöm ismerősének az ismerőse révén eljutottam valamilyen lepukkant szórakozóhelyre, ahol végül egyedül ücsörögtem egy pultnál. Persze mindenkinek megvan a lehetősége a távozásra, de legtöbbször én csak arra gondoltam, hogy valójában édesmindegy, hol ülök. Mindenhol egyformán egyedül lennék. Ki tudja, talán Rose is így volt vele. Itt legalább van pia… - Ismerős szituáció. Ilyenkor az a legjobb, ha az ember lelazul és nem gondol arra, hogy igazából fogalma sincs merre tovább. Nézd a jó oldalát, innen legalább biztos visszatalálsz az iskolába. – Igen, ez akkor kellemetlen, ha az ember annyira elázik, hogy nem bír egyedül hazamászni, de nincs, aki támogatná az úton. Alaposan szemügyre vettem a sarokban hangosan horkoló srácot. Szinte idáig éreztem a belőle áradó tömény alkohol szagot, nem kellett hozzá Sybill Trelawney-nek lenni, hogy megjósoljam, ő fogja elsőként összehányni valamelyik szobát és őt fogja majd két ember cipelni visszafelé. Miért iszik, aki nem bírja? - Ja, ő mindig ezt csinálja, ne lepődj meg rajta. Egyszer annyira leitta magát, hogy Hisztis Myrtle-nél is bepróbálkozott, miután mindenki más elhajtotta. Pedig én mondtam neki, hogy nem olyan nyerő választás… - ingattam a fejem. Azt már nem tettem hozzá, hogy azért az esetek többségében akad olyan lány, aki vevő erre. Nyilván nem ő, hanem egy másik fajtája a lányoknak… A drogbotrányos témára azonnal fellelkesültem, imádtam elmesélni a sztorit. Nem kellett volna ilyen büszkének lennem a kihallgatásomra, de mentségemre szóljon, nem minden nap vallatja az embert Sirius Black… - Gondolom, tudod ki az a Sirius Black. Ő hallgatott ki minket még néhány héttel ezelőtt, biztos ez is közrejátszott a dologban. Kikérdezett engem is és Ismaelt is, elmondtunk neki mindent. Igazából én sem teljesen értem, miért nem csaptak ki minket. Megúsztuk egy szint egész éves büntetőmunkával és írtak mindkettőnk szüleinek. Mit ne mondjak, sokra mentek vele… – Hogy ezt bizonyítsam, megemeltem a kezemben tartott égő cigarettát és a sörös üveget. - Minden esetre több füvet nem fogok eladni senkinek. Amíg ide járok, addig semmiképp. Gondolj bele, haza kéne költöznöm. Haza, hogyne. Egyszerűbb volt ezt mondani, mint őszintén beismerni, hogy rohadtul nem mehetnék sehova.
Kezdőlap 
A drogbotrány óta semmilyen illegális szert nem lehetett bejuttatni az iskola területére, az ember még egy cigarettát sem tudott elszívni, azonnal rángatták fel a házvezető tanárához – már ha egyáltalán sikerült becsempésznie a kastélyba. Ismaellel azóta a titkos alagutakon jártunk le Roxmortsba, hogy elszívjunk egy-egy cigit, spanglit vagy megigyunk valamit, de már ez sem volt a régi. Nem volt izgalmas, csak frusztráló és körülményes.
Amikor azt hinné az ember, hogy már nem lehet jobban elcseszni a családját, akkor mindig rájön, hogy de igen! Még mindig lehet rosszabb. És most nem arra a rosszra gondolok, amikor kihal ez egész családod és egyedül maradsz; mert bár kegyetlenül hangzik, de akkor legalább nincs velük több gond. Időnként elcsodálkozom azon, hogy a család, a környezet mennyire befolyásoló tényező lehet az emberek életében és milyen sok döntés függ tőle. Egy kicsit, csak egy kicsit úgy szeretnék már megfeledkezni a magam gondjairól, a hülye drámákról, amik rosszabbak, mintha egy szappanoperában lennék. Őszintén megmondom, nem tudom, hogy hogyan is keveredtem ebbe a társaságba. Mármint a barátnak a barátja, aki az én barátom szólt, hogy buli van, de ő lebetegedett, de azért én jöjjek nyugodtan. Persze, én meg eljöttem, mert nem olyan vagyok, aki kihagyna egy ilyen lehetőséget, még akkor sem, ha a jelenlévők nagy részét csak felületesen ismerem. Egy idő után azért nekem túl hangos ez a társaság, és túl sok van belőlük, szóval mégiscsak kénytelen vagyok elvonulni valami nyugisabb helyre.