Bent ültem a Reggeli Próféta szerkesztőségén és bezárkóztam az irodámba. Kivételesen teljesen fölösleges volt bezárni az ajtót, hiszen nem volt, aki zaklasson. Állandóan jártak hozzám a kezdő kislányok, akik szerettek volna minél hamarabb beférkőzni a főszerkesztő úr kedvencei közé. Természetesen egyik sem fogta fel, hogy feleségem van és két lányom, akiknek a legkevésbé sem akarok tőrt döfni a hátába. Most azonban nem jött ide senki, hiszen az egész épület üres volt. Talán csak a takarítók és a gondnok lehetett itt, esetleg a portás. Ők viszont nem sok vizet kavarnak. Ugyanis késő este volt, a holnapi újsággal már elkészültünk, így mindenki minél hamarabb haza akart menekülni a családjához. Engem kivéve.
Az asztalomnál ültem és egy darab pergamenre jegyzeteltem. Az írógépben már benne volt a papír, de eddig egyetlen szót sem írtam le rá. Mellettem ott volt az eredeti példány, amin a Prewettel lefolytatott beszélgetésem íródott, szóról szóra. Én nem olyan voltam, mint Vitrol, hogy még ott helyben teleírom minden elképesztő ostobasággal a papírt, időt szántam rá, hogy átformáljam a szöveget a saját stílusomra. Jelenleg is ehhez írtam a vázlatot. Már megvolt az alapterv hozzá, hogy hol akarok nekiállni.
Felemeltem a mellettem lévő hamutartóból a szivaromat. Méregdrága kubai volt, de mást nem is vettem volna soha a számba. Amúgy sem voltam egy nagy szivaros, de így, írás közben rendkívül jól tudott esni.

Nem figyeltem oda különösen arra, hogy sétálgat-e valaki az épületben, de ha nem lettem volna belemerülve az írásba, valószínűleg azonnal meghallottam volna Jamie lépteit. Nem lett volna nehéz, tekintve, hogy úgy közlekedett, mint egy elefánt. Habár ezt ő egész biztosan bóknak venné...
Amikor kivágta az irodám ajtaját, megcsúszott a kezemben a toll, szép, hosszú csíkot hagyva a papíron, ami csak még hosszabb lett, amikor kedvenc barátom kivette a kezem alól a pergament. Először nyúltam volna utána, nyitott szájjal, hogy szóljak valamit, de egy másodperc alatt meggondoltam magam. Ezzel aztán semmit nem érek. Leejtettem a kezemből a tollat és kifújtam a levegőt. Két tenyeremet a halántékomra támasztottam és az asztallap felé fordítva a fejemet, becsuktam a szemeimet. Már tudtam, mi fog következni. Ki fogom tekerni ennek a bolondnak a nyakát.
Csendben hallgattam végig, ahogy elregéli a Prewett-Dumbledore sztorit, amit egyébként még a Szombati Boszorkányban sem jelentettek volna meg, aztán lassan felemeltem a fejem és érzelemmentes tekintettel ránéztem.
- Tudod... -fogtam bele lassan. -Ez mind nagyon vicces és jó lenne. Lenne, ha meg tudnék szabadulni a képzelőerőmről. De sajnálatos módon megjelent lelki szemeim előtt a kép, ahogy ott állnak kézenfogva, ahol most te, és az érzelmeikről beszélnek. Remélem, tisztában vagy vele, hogy mennyire utállak.
Nem túloztam. Tényleg képes voltam ilyeneket elképzelni, sajnos nagyon vizuális típus voltam. Borzasztó, hogy ilyenekkel már ennyire ki tudott borítani, egész biztos voltam benne, hogy ezúttal direkt csinálta. Ezúttal is, ugyanis mindig szándékos volt. Neveletlen tahó...
- Milyen alkalomból tisztelsz meg engem üdítő társaságoddal, Jimjam?

Hátradőltem a székemen, a kezeimet összekulcsolva az ölembe ejtettem, a fejemet pedig oldalra döntöttem. Olyan elgyötört és kiábrándult tekintettel néztem rá, amilyennel többnyire csak őt szoktam megajándékozni. Ugyanis nem igazán akadt más, aki ilyen szinten le tudta volna dolgozni az agysejtjeimet. Volt egy olyan érzésem, hogy ezek után nem fogom tudni megírni ezt a cikket, bármennyire is akartam. Köszönjük, Jamie Montgomery, megint nagyot alakított, büszke lehet erre a nagyszerű teljesítményére.
- Nem tudom ép ésszel felfogni, hogyan lehet egy negyvenhez közeledő férfi, aki ráadásul a jogi szakmát választotta, ennyire gyerekes, mint amilyen te vagy. -Mélyet sóhajtottam. - Én már a Roxfortban is mondtam, hogy orvoshoz kéne menned. -Ezt azért már egyértelműen viccnek szántam.
Vanessa említésére megrándult az arcom. Nem szerettem, ha így beszélt róla bárki is, még a legjobb barátomtól sem szívesen hallgattam. Pedig nem is mondott semmi rosszat, csak annyit, hogy a feleségem jó nő, ami egyébként teljesen igaz volt. Még két gyerek után is. Hogy féltékeny lennék? Nem is kicsit...
- Azért poshadok itt, mert ez a dolgom. Ha nem végzem rendesen a munkámat, búcsút mondhatok mindennek, amit eddig felépítettem. Ezt pedig Nessának is meg kell értenie. -Tisztában voltam vele, hogy ez mekkora ökörség így.

A fejemet ingattam és lemondóan felsóhajtottam. Még egy olyan embert, mint Jamie, keresve sem találni. Fel nem tudom fogni, hogy találhattam meg pont ezt a bolond fickót tizenöt éve és hogyan lett a legjobb barátom. Elég ijesztő így belegondolni. Habár akkor még én sem egészen ilyen voltam.
- Gyerekes vagy és pont. Erről nem nyitok vitát.
Automatikusan, szinte pánikszerűen kaptam az újság után. Igen, én valóban kincsként kezeltem őket. Büszke voltam rájuk és hogy ezt én alkottam, számomra ennyire fontos volt a munka. A gyümölcse pedig még fontosabb. És szánalom vagy sem, bármennyire szerettem is a feleségemet és a lányaimat, soha nem érhettek fel a munkámhoz. Tisztában voltam vele, hogy ennek nem így kéne lennie, de különösebb erőfeszítéseket nem tettem az ügy érdekében.
Amint visszaszereztem tőle az újságot, visszaraktam ugyanoda, ahol volt és megigazítottam. Be kellett kerülnie az archívumba. Ugyanis volt egy külön szoba, tele szekrényekkel és polcokkal, ahol a Reggeli Próféta összes olyan számát tartottam, ami már az én kezem alól került ki. És olyan újságok is akadtak ott, amiben az én régi cikkjeim voltak, amik segítettek oda jutni, ahol most vagyok.
- Ezek nem csak újságok, Jimjam, ez az életművem. És nem, valóban nem arra tartom Nessát, de nem is én vagyok kettőnk közül, aki álandóan a kanapéra utasítja a másikat. -A szememet forgattam. -Jó, a kávéban azért én is benne vagyok...

Mit ne mondjak, tényleg sikerült kellően felbosszantania. Utáltam, ha az újságjaimhoz nyúltak, pontosabban az én példányaimhoz. Mert az furcsa is lenne, ha megtagadnám az emberektől a Reggeli Prófétát, amit eleve nekik írok. Nem szívből jövő gesztusként, azt azért tegyük hozzá. De az még inkább zavart, hogy Vanessáról akar beszélni. Ő volt az egyetlen, akivel erre hajlandó voltam, az való igaz, de akkor sem a legfelemelőbb téma volt. És nem azért, mert nem szerettem a feleségemet, hanem amiatt, hogy ilyen silány kapcsolatunk volt egymással. Egy magamfajta, munkájában sikeres ember nem igen szereti hangoztatni a családja sikertelenségét. Még a legjobb barátjának sem. Pedig olykor mégis megtettem, ha nagyon magam alatt voltam a feleségem miatt, egyértelmű volt, hogy Jamie lesz az, akit felkeresek.
- Nem szoktam újságokra izgulni -morogtam. Akármilyen meglepő, nem volt olyan parafíliám, ami újságokhoz kapcsolódott. Sőt, semmilyen nem volt, teljesen normális voltam ilyen szempontból. Azt hiszem. -De rendben, legyen ahogy akarod. Üljünk be kávézni valahová. -Talán jól is fog esni panaszkodni valakinek egy kicsit.
A számba vettem a félig elszívott szivaromat - nem fogom csak úgy otthagyni, ahhoz elég drága volt -, majd felálltam az íróasztalomtól, hogy elinduljunk. Kétlem, hogy arra számított, majd itt fogunk kávézgatni, ha pedig mégis, akkor ezt nagyon benézte. Még a végén ráborítja valami fontos papírra... Igen, határozottan kinéztem belőle ilyet.
- Abszol úton megfelel? -kérdeztem. Mindig oda ültem be kávézni, ha éppen volt rá időm. Ez nem sokszor esett meg.

Nem akartam mondani neki, hogy az elefántfétisnek legalább volt alapja. Megértem én, hogy az elefántok szerencsét hoznak, de amit Jamie művelt, az már túlment minden határon. Néha még engem is aggasztott a lelki egészsége, amikor megláttam nála valami elefántosat, de főleg, amikor nem volt ismerős a tárgy, tehát valami vadonatúj szerzemény volt. Finoman fogalmazva is aggasztó, amikor egy felnőtt ember elefántokért rajong.
- Jamie, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy lekattansz az újságomról. Nem izgulok rájuk. -Minden ehhez hasonló beteg vonzódást undorítónak és visszataszítónak találtam. Homofób szerencsére nem voltam, addig nem zavart, amíg nem zavarta egy meleg sem a köreimet. Harold Minchumot persze előszeretettel gyaláztam az újságcikkekben, az az ember mindenhogy taszított. Emlékeztem rá, amikor először találkoztam vele, mit művelt... Akkor még nem volt szakállam és meg is jegyezte, hogy mennyire jó a bársonyos bőr, nagyon jól illik egy férfihez. Akkor döntöttem úgy, hogy mégis lesz szakállam. És valljuk be, jó döntés volt.
Szó nélkül hoppanáltam az Abszol útra, magamban szivarozgatva vártam, hogy Jamie is felbukkanjon. Egyébiránt pedig nem vagyok sznob. A cigaretta alantas és az olyanoknak van, akik nagyon menőnek érzik magukat, amikor szívhatják. A szivar nem ilyen, az nemes dohány. És nem, nem vagyok sznob.
- Nem bukom az egyenruhás nőkre -közöltem Jamie-vel, amikor megjelent mellettem. -Mielőtt bármit is mondanál, az újságokra még annyira sem. -Úgyis mondani fog valamit. Ez nem is volt kérdéses.

Az elefántok csak rohadt állatok. Pont ugyanolyanok mint az összes többi, azt leszámítva, hogy bazinagyok. Nekem egyik sem volt több a másiknál. Nem voltam nagy természetvédő, de állatgyűlölő sem. Jól megvoltam mellettük, se több, se kevesebb.
- Jamie, hagyd abba -szóltam, most már jóval inkább kihangsúlyozva, hogy elég volt a hülyeségeiből. Az a helyzet, hogy nem volt ehhez hangulatom.
Először nem is állt szándékomban válaszolni neki, mert bármit is vágtam volna rá, hogy ellenkezzek, nem lett volna igaz. Mert ezúttal neki volt igaza. Valóban túl sok időt töltöttem a szerkesztőségen, a család egyszerűen már nem fért meg mellette azon a szinten, amin kellett volna. De ez ellen nem is akartam tenni, legalábbis nem túl nagy erőfeszítéseket. Úgysem értik meg. Senki sem érti meg. A Reggeli Próféta nekem nem csupán egy újság...
Követtem a kávézó felé, az ajtóhoz érve kidobtam a kukába a szivarom maradékát, aztán nagy kedvesen előreengedtem magam az ajtóban. Kiválasztottam a nekem tetsző asztalt és leültem.
- Nem tudok kevesebbet lenni az újságommal -válaszoltam végül. -Egy újság, pláne egy napilap főszerkesztőjének lenni hatalmas felelősség.

Többször is megpróbáltam közbeszólni, de jó ügyvéd lévén nyilvánvalóan tudta, hogyan fojtsa belém a szót. Úgyhogy kénytelen voltam egyben végighallgatni a mondandóját, ami kicsit sem tetszett. Ennek pedig nem az volt az oka, hogy én nem tudtam közbevágni, hanem mert tudtam, hogy mennyi igazság van abban, amit mondott. Mert azt azért én is éreztem, hogy így egyáltalán nem halad jó irányba az életem. A családban nem, az újság nagyon is virágzik, ahogyan azt mindig tette.
- Oké, először is -fogtam bele és szinte azonnal láttam az arcán, hogy tudja, mi fog következni. De nem érdekelt, akkor is el fogom mondani a véleményen. -Ha szükség van rám, akkor mindig ott vagyok. Ha arról van szó, képes vagyok lemondani egy-két óra plusz munkáról. -Azt nem tettem hozzá, hogy ehhez tényleg kivételes eseménynek kell lennie. Mondjuk, ha a lányaim betegek. Nem csak tüsszögnek és köhögnek, az még nem elég ehhez, minimum az ágyat kell nyomniuk. Akkor hajlandó vagyok hazamenni. -Másrészt pedig többnyire csak Vanessához mehetek haza, a lányok mindketten a Roxfortban vannak. A feleségem elé pedig sokszor nem szívesen kerülök, pláne ha tudom, hogy különösen be van rágva rám. Néha már utálok hazamenni. -Ezt nem igen jelentettem ki eddig így, kristálytisztán.
El kellett telnie néhány másodpercnek, mire felfogtam, hogy milyen ostobaságokat voltam képes mondani. Csak makacs kapaszkodás volt a saját igazamba, sokat nem fogok elérni vele. De most már kimondtam, vissza nem csinálhatom.

- Lehet, hogy szerinted ez így nincsen rendben, de nekem nagyon fontos az a "kicseszett szerkesztőség". Ha nem ilyen lenne a munkamorálom, most nem tartanánk itt. -Miért nem érti meg senki, hogy nekem a Reggeli Próféta sokkal több egy újságnál és puszta munkánál? Én nem akarom úgy eltölteni az életemet, ahogyan azt sokan mások teszik, el akarok érni valamit. Szeretem a családomat, de nem élhetek csak nekik, akkor semmit nem tudnék igazán kezdeni magammal. Persze, egy boldog feleség, okos lányok, aranyos kisunokák... De azzal mit érek? Hasznot semmit sem tudok húzni belőle. Persze, bizonyára ez is rossz hozzáállás...
Én is leadtam a rendelésemet a pincérnőnek, egy csésze kávét kértem, feketén, cukor nélkül. Undorítónak találtam azt, ahogy Jamie itta. Egy felnőtt férfi hogy tud ilyenen élni? A lányaim imádták a tejeskávét, de ők még csak gyerekek voltak.
- Nem csalnám meg a feleségemet -vágtam rá sértetten, határozottan megbotránkozva az állításon. Pedig ha tudtam volna azt, amit most tudok... De akkor tényleg úgy éreztem, hogy ilyesmi nem állhat közénk. Ha Nessa egyszer csak úgy döntene, hogy otthagy a francba, akkor sem néztem volna utána más nőre. Mert teljesen magamba roskadtam volna.