Madison & Dominic

Összeszedtem egy csigát. Nem szándékosan, csak úgy... összefutottam vele, ahogy az udvaron tanultam az egyik padon ülve. Nagyon apró volt, az a fajta, amiért a sipákoló kislányok odáig vannak. Legszívesebben szétroppantottam volna a házát és a zsigerzacskóját, mert miért is ne. Nem vagyok francia, hogy levesbe főzzem és megegyem. Sokkal jobb ötletem támadt. Kerítettem egy falevelet és rápakoltam szerencsétlen állatot. Nem hiszem, hogy tetszettek neki a "gyengéd" mozdulataim.
Határozott léptekkel elindultam, Madisont kerestem. Nem felejtettem el, hogy a múltkor mennyire undorítónak találta a csigákat, úgyhogy most úgy döntöttem, meglepem eggyel. Linwood-féle morbid romantika.
Nem volt nehéz megtalálni. Jó dolog, ha az ember tudja, hol keressen. Köszönés nélkül álltam meg előtte.
- Tessék, nászajándék -nyomtam a kezébe a csigát, természetesen a falevéllel együtt.

Madison & Dominic

Nyugodt arccal követtem végig a csiga útját, ahogy egyenletes ívben repült a levegőben, végül pedig leesett a fűbe, pont mellém. Lepillantottam rá, majd lehajoltam és felvettem a házánál fogva. Nem volt semmi bajom a csiganyálkával - kivéve, ha nem volt lehetőségem utána kezet mosni -, de most nem szívesen nyúltam volna hozzá. Messze van ide a mosdó.
- Nem értem, miért ilyen ijesztő neked ez a csiga. Vagy bármelyik másik csiga.
Közelebb tartottam hozzá, kíváncsi voltam, mit reagál. Annyira furcsa volt számomra, hogy milyen dolgoktól tudnak félni az emberek. Azt még megérteném, ha félnének a haláltól. Vagy a fájdalomtól, a kíntól, a pániktól. De nem. Ha valakit megkérdeznék, hogy mitől retteg a legjobban, olyan válaszokat kapnék, mint a sötétség, pókok, magasság. Felfoghatatlan. Nem tudom hová tenni ezeket, képtelenség értelmezni őket.
- Annyira abszurd vagy -közöltem vele. Nem voltam bunkó vele, ez csak megjegyzésnek szántam. Számomra tényleg az volt.