Adam & Chloe

"..."

Már fáj a fejem attól a sok mindentől, amit belénk vertek mágiatörin. Épp csak leugrom akonyhába egy teáért, s úgy döntök, ma mindenkit megkímélek szétesett ábrázatom látványától, és olyan helyre menekülök, ahová tényleg még a madár se jár.
Persze tervem megint kudarcot vall, hisz bátyám elkapja a csuklómat, majd a képembe sziszegve kér számon, mi dolgom volt nekem Adammel.
- Semmi olyasmi, amire te gondolsz - rázom meg a fejem sóhajtva, de látom, hogy nem hisz nekem, az arcom fürkészi, olyan pillantással, ami azt sugallja, meg ne próbáljak neki hazudni, mire fel kell nevetnem. - Ugyan már Scott, mióta az esetei a magam fajta lányok, az Adam féléknek? - látom, hogy ez hat rá valamicskét, így megnyugszom, mikor biccent és elenged. Csak pislogok rá értetlenül, mikor nemes egyszerűséggel hátat fordít, és a haverjaihoz csapódik. Megrázom a fejem, sose fogom megérteni ezeket a bekattanásokat, így én is folytatom az utam, egyenesen a kastélyban lévő kedvenc helyem felé, közben kortyolok a teámból.
Beleépve a zeneterembe, meg se lepődök azon, hogy üres, voltaképp ebben reménykedtem. Nem, nem hazudtam Scottnak, tényleg semmi olyan nem történt, ami miatt úgy kéne éreznie, védelemre szorulok, de a semminél azért mégis több. Például, hogy kiderült, nem is olyan kőbunkó, jó a stílusa megvan, de mégse az a féreg, akinek sokszor gondolom.
Sóhajtva ülök a zongorához, s kezdem apránként lenyomni a billentyűket, mígnem az egyik kedvenc dalom hallom vissza. Közben meg, ha akarok, ha nem, rá gondolok, jobban mondva arra, hogy hatottak-e rá valamit a szavaim, mert azóta csak egyszer láttam, és akkor is úgy fordította el a fejét, mintha én lennék az utálatos kép a zsidó templomban....

Adam & Chloe

"..."

Pedig én nem vagyok ilyen. Csak mostanában vágyom annyira a magányt, mintha az bármiben is segíthetne. Igen, szeretnék legalább egy kicsit olyan lenni, mint azok, akik annyira könnyedén túljutnak minden problémán, de sajnos az nekem nem megy. Pedig már két éve... és mégse hagynak békén, sem az aurorok, sem a lelkiismeretem. Talán sokkal könnyebb lenne bevallani mindent, na de az nem csak engem érint, így megvannak kötve a kezeim. A zene az segít, ahogy mindig, de most is rám rontanak. Felvont szemöldökkel nézek a belépőre, aki nem hazudtolja meg magát, így a fejem rázom.
- Aranyvérű létedre, fogalmad sincs, miket játszanak azokon a bálokon? - nos, számomra ez tényleg meglepő, nem is rejtem véka alá a dolgot. Aztán felnevetek a feltételezésre, mert hogy.. nekem eszem ágában sem volt követni őt.
- Nos, felbukkansz a helyen, ami talán első óta a kedvencem, aztán a benti kedvenc helyemen.... most akkor ki követ, kit? - mosolyogk rá, szemet hunyva a hangvétele felett, hisz az olyasmi, amin aztán végképp nem érdemes kiakadni, nem?
- És ne fikázd a tudásom, a zongorához kimondottan értek - teszem még hozzá, csúnyán nézve rá, mert noha neki nem tetszik, sokan vannak, akiknek igen.

Adam & Chloe

"..."

Tényleg nem tudok meglepődni azon, hogy így nyilvánul meg... mondhatni, nem is vártam mást, tőle nem.
- Kicsikém? - pislogok rá nagyokat, mert ez nekem új. Még ha csupán a gúny is szülte, engem nem szoktak becézgetni, nem így... vagyis így meg végképp nem, hát nem csoda, hogy ezen egy kicsit fenn akadtam.
- Mégis úgy vislekedsz, mintha az ellnél, vagyis nem... a taplósággal simán kengyelbe vered őket - sóhajtok fel, mert tudom, hogy tudja, igazam van. Nem egy aranyvérűt láttunk már, ahogy kicsinál valakit, pusztán unalomból, és ez kísértetiesen hasonlít arra, amit Adam művel. Én viszont szerettem azokat a bálokat, noha többségén csak azért vettem részt, hogy segítsek. Ha szemet hunyok afelett, hogy mindenki csak a tökély látszatát próbálja kelteni, és nem szól másról, mint képmutatásról, egész kellemes tud lenni.
Arra, hogy ki követ kit, úgy tűnik nem kapok választ, Adam ma a szokásosnál harapósabb, és ha egoista lennék, azt hinném, ennek én vagyok a kiváltó oka, pedig aztán semmit nem mondtam, ami miatt ennyire fel kéne paprikáznia magát, legalább is szerintem, ki tudja, lehet sikerült belegázolnom a lelkébe? Na, abban azért kételkedek, bár ki tudja, mi fájhat neki, viszont ehhez az ellenségeskedéshez nem sok kedvem van.
- Ízlések és ficamok - vonok vállat kecsesen, tekintetem a billentyűkön tartva. Nem akarok megfelelni neki, nem lepődök meg azon sem, hogy ez neki nem tetszik, hisz csak rá van írva.
- Pedig egész kellemes... bár neked aztán mondhatom - forgatom meg a szemem, eltűrök egy tincset a fülem mögé, majd szembe ülök vele, úgy vizslatom.
- Mondd csak, rossz napod volt? Mert ugye, neked meg nem jöhetett, viszont nem értem, mi ez az ellenséges felhang, mert tudtommal, nem bántottalak meg, ha meg mégis... sajnálom - tárom szét a karom, bocsánatkérőn tekintve rá.
- Jó oké, tény... kicsit kiborultam, de ha most megint emiatt váltasz át taplóvá, csak mert olyas valami csúszott ki a számon, amiről beszélni se akartam, főleg nem veled... akkor sajnálom... nem akartam a nyakadba zúdítani azt a terhet - hajtom le a fejem, mert belegondolva, ez tényleg nem volt szép tőlem, neki is megvannak a saját maga problémái.