Vérem

Félvér vagyok. Apai ágon visszalépkedve a családfán a dédszüleim között találni először muglikat. Anyai ágon öt generáció óta csak mágusok fordultak elő a családban, néhány közülük aranyvérű.

Édesapám

Apám szülei portugálok voltak, de egyetlen fiuk már Nagy-Britanniában született, és nem is igazán volt más kötődése. Határotott fellépésű, távolságtartó férfi volt. Jó kapcsolatom volt vele, de utólag már látom, hogy a családtagjait sem engedte igazán közel magához, így engem sem. Mikor meghalt, akkor döbbentem csak rá, hogy tulajdonképpen nem is tudtam róla szinte semmit.

Édesanyám

Halkszavú, de szigorú nő volt. Törékeny termetét látva senki nem feltételezte volna, micsoda erő lakozik benne. Mindig tiszteltem ezért. Harmonikus anya-fiú viszonyunk volt: szerettük egymást, és mivel értékrendünk megegyezett, a viták sem voltak gyakoriak köztünk.

Húgaim

Két húgom tizenegy és tizenkét évvel utánam született, így alig alakult ki köztünk bármiféle kapcsolat - kettejük viszonya ellenben nagyon bizalmas volt. A születésükkor már roxfortos voltam, így csak évi 2-3 hónapra találkoztunk, akkor sem törődtünk egymással sokat.
Mindkettejüknek családja van, és többé-kevésbé boldogan élnek. Havi egy-két alkalommal váltunk levelet, évente párszor megpróbálunk megszervezni egy nagycsaládi találkozót.

Volt feleségem, Mirabelle

Roxfortos éveim végétől hatalmas nőcsábász voltam - még ma is mosolyognom kell, ha visszagondolok azokra az évekre. Csak későn állapodtam meg, harmincegy évesen. Mirabelle huszonöt éves volt. Egy év együtt élés után öszeházasodtunk, egy újabb év után pedig megérkezett az első csemeténk. Igazán boldogok voltunk. Két éven belül családunk négy főre bővült, mind örömmel fogadtuk az új jövevényt. A következő években Mirabelle-lel voltak nehéz időszakaink, de átvészeltük a őket és kitartottunk egymás mellett. A másodikat öt évvel később követte a harmadik gyerekünk. Az otthon tölthető három év után Mirabelle újból visszatért a munkájához. Ezt követően kezdett feszültté válni a viszony kettőnk között. Mindketten fáradtak voltunk, kizsákmányolt minket a munka és a sok otthoni teendő. Eddigre már egyikünk szülei sem éltek, így nem volt, aki érdemben tudott volna segíteni a gyerekek körül. Hiába vetettem fel nem is egyszer, hogy Mirabelle esetleg otthagyhatná a munkáját, hisz végsősoron egy fizetésből is megélnénk valahogy, már a gondolat is felháborította, hogy be akarom zárni a konyhába, már ahogy ő nevezte. Én csak a házasságunkat akartam megmenteni, eddigre már sokkal inkább a gyerekek érdekében, mintsem magam miatt. Hamarosan odáig fajult a helyzet, hogy Mirabelle és én már csak egymást téptük, ha együtt voltunk. Nem szó szerint, természetesen. A gyerekeket próbálta kisajátítani, engem folyton félrelépéssel vádolt. Nem állítom, hogy egyetlenegyszer sem csaltam meg, de csendesen intéztem a dolgot, és a vádaskodásai valóban alaptalanok voltak. A gyerekeknek pedig igenis jó apja voltam. Vagyis az lettem volna, ha a közelükbe enged. A házasságunk, tizenhárom év után, végül zátonyra futott. A válásunk volt az életem legnehezebb időszaka. Hosszan pereskedtünk, a háztartásunk összes ingóságáért vérre menő harcot folytattunk a bíróságon. Ez azonban semmiség volt azokhoz a balhékhoz képest, amit a gyerekekért folytattunk. Már a perek kezdetekor sem képzeltem, hogy bármelyik gyereket is nekem ítélhetik - pláne azok után, ahogy Mirabelle ellenem hangolta őket -, de nem akartam beérni vele, hogy kéthetente csak egyszer láthassam őket. Azóta is hálás vagyok az ügyvédemnek, Jamie Montgomerynek, aki mindent megtett az érdekemben, még ha a gyerekek láthatásának számát nem is sikerült jelentősen feltornásznia.
A válást öt olyan év követte, mikor a gyerekeket - egy idő után már csak a legkisebbiket, mert az idősebbek már roxfortosak voltak - csak ünnepnapokon láttam. Mirabelle minden apás hétvégére kitalált valami halaszthatatlan programot, ami miatt én nem fértem bele a gyerekek életébe. Egy idő után már nem is harcoltam ellene. Néha írtam levelet a gyerekeknek, de nem is mindig kaptam választ. Megértettem, hogy megvannak nélkülem, nem erőszakoltam rájuk magamat. Dolgoztam - jelentős sikereket értem el, többszörösen előléptettek - és ismerkedtem is - több párhónapos kapcsolatom volt, de egy sem volt igazán komoly.
Az ötödik év végén tragikus esemény vetett véget az életem ezen időszakának. Mirabelle meghalt. Mugli származású volt, és a halálfalók levadászták, ahogy annyi mindenki mást is. Rég nem szerettem a feleségemet - mi több, undorodtam a viselkedésétől -, a halála mégis fájdalmasan érintett, elsősorban a gyerekek miatt. Rettenetesen megviselte őket az anyjuk elvesztése - pláne a legkisebbet -, engem pedig szinte idegenként fogadtak. Nem hibáztatom őket, az előző öt évükben nem voltam jelen - természetes, hogy nem a hőn szeretett és végre visszakapott apjukként tekintettek rám. Igyekeztem megkönnyíteni számukra az anyjuk elvesztéséből adódó szörnyű helyzetet. Hiába volt Mirabell az utolsó éveiben elviselhetetlen hárpia, a gyerekek szerették őt - mert miért ne tették volna, mert egy gyerek mindig szereti az anyját. A tragédia óta két év telt el, és úgy érzem, sikerült elég jó kapcsolatot kialakítanom a gyerekeimmel.

Fiam, Rick

Vele volt a legkönnyebb közös nevezőre jutnom Mirabelle halála után. A válásunkkor Rick már tizenkét éves volt, így valamelyest értette, hogy mi folyik körülötte. Tudta, hogy nem én hagytam faképnél a családomat, és soha nem is fordult felém ellenségesen.
Élete első tizenkét - vagy talán inkább tíz - évében nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Kiskorában minden este én olvastam neki mesét, én társasjátékoztam vele, én tanítottam köpkövezni, és a kviddics iránti rajongás is rólam ragadt át rá. Ő volt az, akivel a különköltözés után is rendszeresen leveleztem. Ezt egyrészt a korának és a megtörhetetlen jellemének tudtam be, másrészt annak, hogy Mirabelle a Roxfortba már nem ért el, hogy elégesse a leveleimet, mielőtt a gyerekek egyáltalán láthatnák őket. Mert bizony ilyesmi is a tudomásomra jutott... Rick mindenesetre nem hagyta magát befolyásolni. Nagyon hálás voltam neki azért, hogy a roxmortsi hétvégéit mind saját döntéséből töltötte velem. Írt, hogy mikor hol találkozzunk, és olyankor egy egész délutánon keresztül együtt jártuk az utcákat. Sokmindent megosztott velem az életéből, amit igen megtisztelőnek éreztem a mi helyzetünkben. Mikor negyedévesen bekerült a háza kviddicscsapatába, egy igen hosszú, eufórikus levelet írt nekem, melyben megosztotta velem: mindig is ez volt a célja, és nagyon reméli, hogy büszke vagyok rá. Még jó, hogy nagyon büszke voltam rá, de annál még sokkal boldogabbá tett, hogy ő ilyen fontosnak érzi a véleményemet. Következő születésnapjára megvettem neki a Nimbus legfrissebb modelljét. Nem a szeretetét akartam vele megvásárolni, ahogy azt sokan tennék, csak szerettem volna adni neki valami olyasmit, aminek tényleg nagyon örül. Hát, nem lőttem mellé.
Mirabelle halálakor Rick az utolsó évét járta a Roxfortban. A háza kviddicskapitánya volt, belevaló, vagány srác. Ő viselte legkönnyebben az anyja elvesztését - vagy legalábbis úgy tett, mint akit nem érint igazán mélyen. Én az utóbbira tippelnék, szerintem csak példát akart mutatni a testvéreinek és erős akart maradni mások előtt. Sokat segített nekem abban az időben.
Most tizenkilenc éves, másodéves diákja a Plumonbea Mágusakadémiának - aktív és lelkes tagja az ottani kviddicscsapatnak. Nagyon közel állunk egymáshoz, elképzelni sem tudnék vele ennél jobb kapcsolatot.

Lányom, Lola

Már gyermekkorában is nagyon anyás kislány volt, és ez az évekkel csak fokozódott. Gyerekként befolyásolható és hiszékeny volt, az anyja szavát úgy tisztelte, mint mások a szentírást. A válás után egyszerűen megszűnt vele a kapcsolatom. Hiába írtam neki, nem kaptam választ soha. Eleinte azért, mert Mirabelle hamarabb kaparintotta meg a leveleimet, később meg azért, mert Lola az anyja szavai alapján ítélt meg, és eszében sem volt válaszolni nekem.
Mikor két éve hozzám került, hónapokra depresszióba süllyedt. Pszichológushoz vittem hetente többször, sok időre az iskolából is kivettem. Senkivel nem volt hajlandó érdemben kommunikálni, velem kiváltképp nem. Tizenöt évesen egyébként is kritikus korszakban volt, hát még ha minden körülményt összeadunk. Egyszóval nem volt könnyű dolgom vele. Tényleg mindent megtettem a lelki jóléte érdekében. Csodát nem sikerült tennem, de annyit elértem, hogy az apjaként tekint rám, és helyenként beszélgetünk is. A kapcsolatunk ezzel együtt is legfeljebb a "felszínes" jelzővel illethető.
Utolsó évét járja a Roxfortban. Nem lennék meglepve, ha nyár elején felnyalábolná a cuccait és elköltözne itthonról. Fájna, de talán így lenne neki a legjobb, ki tudja...

Fiam, Dennis

Ő már abba nőtt bele, hogy engem utálni kell. Öt és tíz éves kora között alig látott náhányszor, így egyáltalán nem meglepő, hogy szinte számon sem tartott. Mikor az anyját siratva hozzám került, idegenként tekintett rám. De milyen egy tízéves gyerek - szeretettel és bizalommal fordultam felé, ő pedig hamarosan viszonozni kezdte ezt.
Hosszú folyamat volt, de azt gondolom, sikerült feldolgoznia a történteket. Most tizenkét éves, és egy igazán eleven gyerek. Rengeteg energia van benne, amit főleg akkor tapasztalok, mikor együtt kviddicsezünk - a nyáron szinte minden nap játszottunk. Van hozzá tehetsége, bizonyosan be fog kerülni majd a háza csapatába. Elégedetten nyugtáztam azt is, hogy jól beilleszkedett az évfolyamába. Megfigyeltem viszont, hogy hiába vannak barátai és fiába ilyen eleven fiú, egyáltalán nem nyílik meg másoknak. Ez talán nem baj - az is lehet, hogy egyszerűen ilyen a jelleme -, de én azért nyugodtabb lennék, ha egy kicsit közvetlenebb viszonyt tudna kialakítani másokkal.

Mottóm

Az ember azért játszik, hogy győzzön.

Amortentiám

Ha beleszagolok a híres-hírhedt főzetbe, frissen levágott fű szagát érzem a fém és a vadiúj versenyseprűk jellegzetes szagával keveredve.

Különös jellegzetességem

Megtévesztő hasonlóságot mutatok egy Bernard Mourinho nevű kviddicscsillaggal.

Ami megnyugtat

Ha érzem, ahogy a forró tea végigperzseli a torkomat, az általában segít lehiggadni és hideg fejjel végiggondolni a dolgokat.

Ami boldoggá tesz

A győzelem. Mi más tehet boldoggá egy embert? Hosszú küzdelem eredményeképpen felállni a dobogó legfelső fokára; meghódítani a régen vágyott nőt; elérni a rég áhított szakmai sikert. Ez a boldogság.

Ami bosszant

Elfogadhatatlannak találom, ha valaki nem ad bele minden tőle telhetőt, legyen szó akár egy kviddicsmeccsről, akár bármi másról. Keményen kell küzdeni, bármi áron megszerezni a győzelmet! Az emberek lassan szívesebben panaszkodnak a sikertelenségükről, mint hogy tegyenek a sikereikért, és ez igazán tud bosszantani.

Ahol jól érzem magam

Hogy jól érzem-e magam, az nem függ attól, hol tartózkodom éppen.

Hobbim

A kviddics, természetesen. A munkám során csak elméleti szinten foglalkozom vele, de szabadidőmben a gyakorlati részét is szívesen űzöm. Nem érzem úgy, hogy túlzottan öreg lennék hozzá. Öreg motoros nem vénember.

Rossz szokásaim

Egész nap teát iszom. A titkárnőm első számú feladata, hogy ügyeljen rá: mindig legyen egy bögre tea az asztalomon. Otthon is hegyekben állnak a teásdobozok a konyhaszekrényben. Régen cukorral, mézzel és citrommal ittam a teát, de azóta beláttam, mennyivel több idő azt elkészíteni, így már ízesítetlenül fogyasztom. Főleg fekete vagy zöld teát iszom, de a gyümölcsöseket sem vetem meg.

Titkaim

Nem szokásom kiteregetni az érzéseimet. Konkrét titkaim viszont, azt hiszem, nincsenek.

Legnagyobb félelmem

Egyetlen félelmem, hogy valamilyen módon összeomlik az, amit felépítettem. Érintse ez a szakmai vagy a családi életemet, mindkettő szörnyen megviselne.

Ami nélkül nem tudnék élni

Nem tudnék élni anélkül a hatalom nélkül, ami most a kezemben van. Túlzottan hozzászoktam. Már nem bírnám elengedni.

A családom nekem

Sokat jelent számomra a családom, azon belül is a gyerekeim. Igyekszem, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt.

Ha én nem lennék

Egy csillaggal kevesebb lenne a brit kviddics égboltján.

Amit rólam beszélnek

Azt mondják, gazdag vagyok. Ez igaz. Azt mondják, értek ahhoz, amit csinálok. Ez is igaz. Azt mondják, nem vagyok tekintettel másokra. Ez is való igaz.

Amit szeretek magamban

A végletekig kitartó vagyok, és nagyon állhatatos. Ha van egy cél, ami lebeg a szemem előtt, fáradhatatlanul küzdök érte, minden felmerülő nehézségen keresztülvágom magam. Ebből adódik, hogy mindig elérem a céljaimat.

Amit utálok magamban

Gyakran utálni tudom azt az embert, aki egykor voltam. Hiányzott belőlem a kellő határozottság és az igazán erőteljes fellépés. Sokat változtam az évek folyamán, és úgy vélem, igencsak a hasznomra vált ez a folyamat.

Kinézetem

Száznyolcvankét centimmet és nyolcvannégy kilómmal, úgy gondolom, teljesen átlagos alkatú férfinek nevezhetem magam. Szemeim barnák, egykor sötétbarna hajam már szürkés árnyalatú.

Múltam

Minthogy családi életemet fentebb már részletekbe menően kifejtettem, itt inkább a szakmai múltamra helyezném a hangsúlyt.
Ahogy szinte minden máguscsemete, én is pelenkás koromtól kezdve vágytam rá, hogy seprűre pattanhassak. Mire a Roxfortba kerültem, már egész jól kviddicseztem, és a folyamatos gyakorlással tovább fejlesztettem a tudásomat. Negyedik évem elején bekerültem a házam kviddicscsapatába. Minden erőmet beleadtam a játékba, véresen komolyan vettem, ahogy a csapatom összes többi tagja is. Az utolsó évben én voltam a kapitány. Nem nyertünk kupát, de nem rajtam múlt.
A sport mellett a tanulást is igyekeztem nem elhanyagolni. A Roxfort befejezése után jelentkeztem a Plumonbea Mágusakadémiára, ahol a nemzetközi kapcsolatok szakon kezdtem meg a tanulmányaimat. Természetesen ott is tagja voltam a fészkem kviddicscsapatának. Aki sportolói karriert kíván befutni, általában nem tanul tovább, és tizennyolc évesen rögtön egy csapathoz igazol. Én huszonegy évesen tettem ezt. Ha a közbülső három évet én is leigazolt csapattagként töltöttem volna, valószínűleg fényesebb kviddicskarriert futhattam volna be, de akkor most nem lennék ott, ahol vagyok. Harmincegynéhány éves koromban véget ért volna a karrierem, és pisloghattam volna, hogy nincs munkám. Szerencsére nem így történt.
A Plumonbea befejeztével az Appleby Arrows csapat szerződtetett. Az első években főleg a kispadon ültem, ahogy az lenni szokott, de aztán bekerültem abba a bizonyos hétbe - terelői posztra, amin mindig is játszottam. Ekkor kezdett ismertté válni a nevem. Összesen hat évet töltöttem ennél a csapatnál, mielőtt elfogadtam volna a Tutshill Tornados sokkal kedvezőbb ajánlatát. Két évet töltöttem ott, ami egész szép hírnevet hozott nekem, majd a Falmouth Falcons jóval nagyobb összeget ajánlott értem, így átpártoltam hozzájuk. Náluk töltöttem karrierem utolsó két évét, és egyben a legsikeresebbeket. Azóta is ők a kedvenc csapatom, bár munkámból adódóan nem kéne elfogult legyek.
Harminc évesen hagytam abba a kviddicset - a csúcson. Nem történt semmi, ami indokolta volna a döntésemet, egyszerűen kiszálltam a versenysportból. Úgy éreztem, elérkeztem teljesítőképességem csúcsára, ahonnan csak lefelé vezetne az út, és inkább a csúcson hagytam abba, mint hogy szembe kelljen nézzek az esetleges kudarcaimmal. A Mágiaügyi Minisztériumban helyezkedtem el, a Mágikus Sportok és Varázsjátékok főosztályán, azon belül is a Brit-Ír Kviddicsliga központi irodájában. Ekkor örültem igazán, hogy volt egy diploma a kezemben, ami lehetővé tette, hogy egyből komoly szerepet kapjak a külföldi ligákkal való kapcsolattartásban. Néhány évig a hazai, majd a nemzetközi meccsek szervezésében és lebonyolításában segédkeztem,később a hazai csapatok utánpótlásanyagával dolgoztam amolyan fejvadászként. Négy évvel ezelőtt neveztek ki a Brit-Ír Kviddicsliga vezetőjévé, és azóta is ezt a pozíciót töltöm be. Munkám igen sokrétű, a kviddics minden részletét és árnyalatát magában foglalja. Nemzetközi projecteket szervezek, a hazai fejlesztésekkel foglalatoskodom, és tulajdonképpen mindenhez közöm van a témába. Na meg persze beleszólásom. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy a hazai kviddics minden szála az én kezemben fut össze.

Ha újrakezdhetném

Keményebben harcolnék a gyerekeimért, nem riadva vissza semmilyen eszköztől.

Ha egy napig bármit tehetnék

Úgy vélem, felesleges azon gondolkozni, mi lenne, ha.

Ha kitörne a háború

Ha tényleg kirobbanna a háború, felnyalábolnám a gyerekeimet és kiköltöznék velük Portugáliába. Nincsenek mély gyökereim ott, de mégiscsak van valami kötődésem az országhoz. Felsőfokú tanulmányaim során több nyelvet is meg kellett tanuljak, és a portugált az elsők között választottam. Kimennék oda a gyerekeimmel és felépítenénk ott az új életünket. Ha nem akarnának jönni, ebben az egyben az sem befolyásolna. A biztonságukról lenne szó, ilyen helyzetben nem számít, mit szeretnének és mit nem.

Ha meghalnék

Amíg nem nőttek fel a gyerekeim, nem halhatok meg. Szükségük van az apjukra, ha anyjuk már nincs is.

Playby: José Mourinho