Vér : félvér Kor : 28 Csillagjegy : Skorpió Státusz : Varázsbűn üldözési főosztály alkalmazottja Ház : Griffendél Fészek : Saltusque Párt : MM Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap :
Ott kéne kezdenem, hogy a valódi neve Rhett Demetrius Travers. Aranyvérű családból származik, ő volt a legidősebb, de nem az egyetlen fiú. Sosem értett egyet az aranyvérű neveltetéssel és szabályokkal, ezért amint elvégezte a Plumonbeát – ott ismerte meg anyámat –, otthagyta a családját, és amikor elvette anyát, végleg kitagadták, ezért felvette az ő nevét. Nagyon sok mindent köszönhetek neki, és amikor kicsi voltam, mint minden kisfiú, én is valami szuperhősként tekintettem rá.
Édesanyám, Samantha Doley
Félvér boszorkány, nagyon régóta nem volt a családfán mugli származású vagy aranyvérű, ezért azt hiszem, már a kezdetek után pár évvel is félvérek lehettek. Teljesen rendes családmodellben nőttem fel, ezért sem külön jót, sem rosszat nem tudok mondani róla. Gondoskodó volt és aggódó, mint majdnem minden anya. Nagyon szerettem.
Húgom, Caroline Rachel Doley
Mint minden testvér, természetesen mi is rengeteget veszekedtünk, egészen tizenkét éves koromig, amikor megjött az eszem, és rájöttem, hogy másképp is meg lehet oldani a dolgokat. Tulajdonképpen ezen kívül egész jó testvérek voltunk, mindig számíthattunk a másikra, és imádtam testőröset játszani a Roxfortban. Ő is halott.
Mottóm
Tízszer tovább tart összerakni magadat, mint amennyi idő alatt szétesel.
Amortentiám
az éjszaka és az eső illata
Különös jellegzetességem
Az átlagnál magasabbra nőttem, és megemlíteném még szememet is, ami messziről nézve egyszerű barna, de közelebbről az ember észreveszi benne a zöld árnyalatokat. Van egy egyszerű ezüst nyakláncom, amit csak estére veszek le. Talán még ide jöhetne az is, hogy gyakran kezdek fázni és remegni bármilyen átmenet nélkül, akár nyáron is.
Ami megnyugtat
egyedüllét, rajzolás, ülni valahol egy nagyon magas helyen, sakkozás
Ami boldoggá tesz
A kutyám, Dooky. Igazából minden, ami lefoglal és nem kell közben gondolkodnom.
Ami bosszant
Azok az emberek, akik folyamatosan panaszkodnak, meg azok, akik azt hiszik, ők a legokosabbak és osztják az igét. Az is gyakran bosszant, amikor a muglik nem adják át a helyüket az időseknek a tömegközlekedésen, vagy amikor valaki csak magára gondol és az égvilágon nem tenne meg valamit másért.
Ahol jól érzem magam
Igazság szerint elsőként a Grand Canyont említeném. Csak ülni egy sziklán és bámulni magam alatt a folyót…
Hobbim
rajzolás, sakkozás, olvasás, néha írás, felfedezés, emellé minden, ami veszélyes (ilyen például a sziklamászás)
Rossz szokásaim
Ha zavarban vagyok, mindig elkezdem piszkálni az órámat vagy morzsolgatni a nyakláncomat, ami gyerekkoromban még elfogadható volt, de azt hiszem, lassan ideje lenne róla leszoknom. Az utóbbi időben nem nagyon nézek mások szemébe önszántamból, de kétségkívül nagyon sokat javultam már a baleset óta. Az érintésekkel sajnos változatlanul problémáim vannak, de legalább már a kézfogásra hajlandóságot mutatok.
Titkaim
Miattam halt meg a barátnőm és én öltem meg Joeyt, a legelső kutyámat. Igazából alapvetően az emberek nagyon kevés dolgot tudnak rólam, ezért az egész múltamat ennél a résznél említeném. Annyit még nem árt tudnia az embernek, hogy a valódi nevem nem Josh, hanem David.
Legnagyobb félelmem
Sosem akartam ennyire egyedül maradni, és most attól rettegek a leginkább, hogy mi van, ha így fogok meghalni: se család, se barátok. Őszintén szólva ide már nem nagyon tudok mit mesélni, mert minden félelmem valóra vált.
Ami nélkül nem tudnék élni
Dooky, a vázlatfüzetem és a munkám
A családom nekem
Halott.
Ha én nem lennék
A barátnőm minden bizonnyal még élne.
Amit rólam beszélnek
Exhalálfaló vagyok, aki rengeteg embert ölt, nem véletlenül vagyok ilyen zárkózott. Nem igaz. Mindig is ellenük harcoltam.
Amit szeretek magamban
Az egyensúlyérzékemet, a logikámat és a rajztehetségemet. Igazság szerint ide még említenem kéne a karizmámat és a meggyőzőtehetségemet is, régen nagyon jól tudtam beszélni és sztorikat mesélni, de mostanában csak akkor szólalok meg, ha muszáj.
Amit utálok magamban
Néha rettenetesen meggondolatlan vagyok és fejjel is képes lennék a falnak rohanni, ha én azt látom jónak, hiába mondják, hogy ne csináljam – nagyon makacs vagyok, a büszkeségem pedig sajnos hatalmas hibám. Nehezen mutatok érzelmeket, és néha legszívesebben a falra másznék magamtól, mert annyit sem tudok kimondani egy gyereknek őszintén, hogy „ügyes vagy”, hiába gondolom tényleg úgy.
Kinézetem
Az utcán általában észrevesznek az emberek. A legtöbbjüknél magasabb vagyok 190 centimmel, és annak idején rengetegen hívtak jóképűnek. Abban nem vagyok biztos, hogy ez mára is megmaradt – bár ugyanaz maradtam, mégis érezni lehet rajtam az elgyötörtséget és a zárkózottságot, és ez a két tulajdonság sok mindennek nevezhető, de vonzónak nem. A hajam bronzbarna, akárcsak anyámé, a szemem pedig ugyanilyen színű, leszámítva azokat a közelebbről észrevehető zöld árnyalatokat benne, amit már említettem. Munkám miatt a testalkatom kisportolt, az izmokra egyébként is szükségem van sziklamászási hajlamaim miatt, és Dooky miatt is gyakran kell futnom.
Múltam
A legfontosabb, amivel kezdenem kell: a nevem nem Josh. Fogalmam sincs, miért változtattam meg a használt keresztnevem, amikor a második- és vezetéknevem ugyanúgy maradt. A Rhettet semmiképpen sem akartam elvetni, büszke vagyok arra, hogy apám nevét viselhetem, a Doley meg… Tényleg nem tudom. Ez is biztos azok közé a dolgok közé tartozik, amiket csak én, vagy én sem érthetek. Franciaországban születtem, Párizsban, mert apám munkája miatt a szüleimnek ki kellett költözniük. Akkor még Davidnek hívtak. Három évet éltünk kint, aztán a húgom érkezése után nem sokkal később visszaköltöztünk Angliába; ennek ellenére eleinte a franciát sokkal inkább anyanyelvemnek éreztem, mint az angolt. Sokáig csak úgy voltam hajlandó beszélni apával – anya nem beszélt franciául –, de aztán szép lassan ez elmaradt, és átszoktam az angolra. Ennek ellenére máig tudok franciául. Londonban kezdtünk új életet (vagy tértünk vissza a régihez, nekem mindenesetre új volt), a belvárosban laktunk egy gyönyörű apartmanban. Apa visszatért a munkájához, anya részmunkaidős állást vállalt, ilyenkor anya barátnője, a mugli Stacy vigyázott ránk. Nem mintha szükség lett volna arra, hogy ne csak apám dolgozzon, de ilyenek voltak az én szüleim: képtelen huzamosabb ideig otthon ülni. Negyedikes koromig jártam rendes iskolába, őszintén szólva fogalmam sincs, más varázslócsaládok gyerekei járnak-e, de én nagyon szerettem volna. Tizenegy éves koromban pedig megjött a bagoly, amiben leírták: felvettek a Roxfortba. Természetesen kicsit sem lepődtem meg, a szüleim és ismerőseik rengeteget meséltek nekem erről a varázslóiskoláról, és már alig vártam, hogy mehessek. Apa griffendéles, anya pedig hollóhátas volt, én pedig ebbe a két házba kerültem volna a legszívesebben; mint annyi hozzám hasonló kisgyerek, én is csak azért imádkoztam, hogy ne a Mardekárba. A roxforti éveimről nincs sok értelme mesélnem: olyanok voltak, mint mindenki másnak. Tanulás, kalandok, kviddics. Annak idején játszottam a [???] ház kviddicscsapatában mint őrző, sőt még a Plumonbeában is, de aztán amikor az élet „élessé” vált, erről a hobbiról leszoktam. Még a Plumonbea előtt, a hetedévem utáni nyáron történt meg a katasztrófa: említettem, ugye, hogy apai ágon névváltoztatás ide vagy oda, de Travers vagyok? A Traversek természetesen nem nézték jó szemmel apámat és kis családját, úgy érezték, bemocskolták fantasztikus aranyvérűségüket, ezért apám testvérei eldöntötték, hogy végeznek bátyjukkal. Meg a feleségével és a gyerekeivel. Ha az igazat kell mondanom, fogalmam sincs, hogyan éltem túl; nem sok emlékem maradt arról az éjszakáról. Tudom, hogy láttam a holttesteket és a rokonaimat, rám is küldtek egy átkot, de én elfutottam… Ahelyett, hogy segítettem volna. Annak idején a már halott barátnőm sokszor elmondta, hogy nem az én hibám, egyébként sem tudtam volna mit segíteni, már halottak voltak. De az ember gyakran nem tudja elképzelni azt a súlyt, amit éreztem: hogy lehet az, hogy egy merényletet csak én élek túl? Mindenképpen az én hibám kellett, hogy legyen. Arra sem emlékszem, hogyan szedtem végül össze magam, de tudom, hogy legjobb barátom, Lewis szülei fogadtak be legalább egy évre. Aztán összeszedtem magam, és úgy döntöttem, itt az ideje elvégezni a Plumonbeát; sokáig hezitáltam, átöktörő, kriminálpszichomágus vagy katonai logisztikai szakra menjek, végül utóbbi mellett döntöttem, és sosem bántam meg. Talán huszonöt éves lehettem, amikor megismertem… Remélem, nem haragszol meg, ha nem az igazi nevét mondom, szóval megismertem Kathyt. Akkoriban sem voltam teljesen rendben, féltem, hogy az apai ágon lévő rokonaim megint rám támadnak, de Kathy ezt elfeledtette velem. És ez hatalmas hiba volt. Huszonhét éves voltam, addigra már össze is költöztünk – sosem házasodtunk össze, nem kaptunk rá lehetőséget –, amikor újra megtaláltak. Nem tudom, miért kerestek engem ilyen erőszakosan, bár talán, valahol a lelkem mélyén megértem, nekik ez mekkora szégyen lehetett. Azért amit csináltak, az egész biztosan nem megoldás. Azt mondtam Kathynek, maradjon a házban, mert megláttam valamit kint – addigra sajnos elég paranoiássá váltam, mindenre odafigyeltem. Ő mindenáron velem akart jönni, de nem engedtem, mert féltem, mi vár rám odakint. Amint két lépéssel eltávolodtam az ajtótól, a házam szinte robbanásszerűen kigyulladt. Kathy bent égett, semmi esélye sem volt. Később nem vigasztalt az sem, hogy az egyszerre kimondott átok túl erősre bizonyult, és mindkét rám vadászó rokonom szintén halálát lelte a merényletben. Azóta nyugtom van. De milyen áron? Az első pár hónap borzalmas volt, teljesen egyedül maradtam, valószínűleg végeztem is volna magammal, ha nem lettem volna olyan gyáva. Mostanra már javult az állapotom, bejárok dolgozni, sőt csak a munkának élek, de félek, sosem leszek a régi. Politikai elkötelezettségem is megváltozott: bár eleinte a GG lelkes követőjeként tartottak számon, később egyre inkább úgy tűnt, hogy a párt vezetője beleőrült a dolgokba, mintha állandóan csak a saját igazát akarta volna sulykolni az emberekbe, ezért elpártoltam tőlük. Az MM elvei megtetszettek, de akárhányan gondolják is, semmi közöm az exhalálfalókhoz. Nem őket támogatom, hanem az elveiket, amik ezúttal egész normálisnak tűnnek, jó lenne, ha az emberek végre megértenék. Bár való igaz, én is úgy veszem észre, hogy majdnem az összes párttag vagy arisztokrata, vagy exhalálfaló. Vagy mindkettő. Ennek ellenére ez nem fog eltántorítani.
Ha újrakezdhetném
Szólnék apának, hogy maradjon Franciaországban és ne jöjjön haza, mert itthon még mindig vadászik rá aranyvérű családja. Én is Franciaországban élnék, ki kellett volna költöznöm, amíg lehetőségem volt rá. Vagy az USA-ba. Vagy akárhova, ami messze van és ahol nem ismernek.
Ha egy napig bármit tehetnék
Gondolkodás nélkül elmennék a kedvenc helyemhez, a Grand Canyonhoz és ott ülnék egész nap. Nem csinálnék semmit. Esetleg láthatatlanná válnék és csak figyelném a gondtalan muglikat.
Ha kitörne a háború
A világos oldalon állók között harcolnék és örülnék, hogy végre valami, ami teljesen leköt. Néha eszembe jut, hogy mi van, ha megőrültem.
Ha meghalnék
A munkatársaim felsóhajtanának, hogy egy jó alkalmazottal kevesebb, és gyorsan felvennének valaki mást. Én pedig végre azokkal lehetnék, akiket szeretek.