Vérem

félvér

Apu, Dallon Weekes

Mugli származású zenész, az ő apját követve döntött úgy, hogy ő is jazzgitáros lesz. Persze már egészen kicsi korában belevetette magát a zenébe és az a helyzet, hogy remek érzéke is volt hozzá. Nagyon hamar meglett a sikere és már egész fiatalon szinte világszínvonalú koncerteket adott. Sajnálatos módon a jazz mostanában már nem igazán számít világzenének, ezért nem mondanám, hogy mindenki ismeri a nevét és tudja, hogy kiről van szó, amikor Dallon Weekest emlegetik. Azért a legtöbbeknek legalább a neve ismerős.
Fiatalon megházasodott, alig volt tizenkilenc éves, amikor elvette anyut feleségül, majd négy évre rá megszülettem én, mint első gyerek. Azt hiszem, a kezdetektől fogva felnéztem apámra és noha megtanultam tőle gitározni, amit persze a mai napig nem felejtettem el, mégsem a zenei pályát választottam magamnak. Nyugodtan fogadta, támogatta a célokat, amiket én tűztem ki saját magam elé és hálás vagyok neki, hogy nem erőltette rám a saját akaratát. Nem is az a fajta ember.

Anyu, Eloise Weekes

Félvér boszorkány, egyszerű családi háttérrel és egyszerű élettel. Legalábbis ez volt neki, egészen addig, amíg meg nem ismerte apámat. Apu turnén volt, vagyis inkább kisebb koncertsorozatot tartott Észak-Amerikában, amikor az egyik kanadai koncertje után belebotlott anyuba. Azért nem mondanám, hogy turné volt, mert ekkor még elég fiatal volt és annyira nem híres, hogy ilyen turnékat tegyen. Szóval, összeismerkedtek anyuval. A hátterét nekem és a testvéreimnek még mindig homály fedi, gondolom nem volt valami... publikus esemény. Annyira nem is tartom fontosnak.
Mindig is anyu tartotta össze a családot. Az öcsém születéséig még az én nevelésem mellett is dolgozott, de utána feladta a karrierjét és minden idejét otthon töltötte velünk. Ehhez az is közrejátszott, hogy a koncertdátumok apu naptárában besűrűsödtek, egyedül pedig másképpen nem tudta volna megoldani, hogy rendben legyenek otthon a dolgok.
Három éve meghalt tüdőrákban, az elvesztése nagyon megviselt engem is és a testvéreimet is.

Öcskös, Jacob Weekes

Hat évvel utánam született, jelenleg végzős a Plumonbea Mágusakadémián, ahol anyagbűvölői szakon tanul. Azt a mai napig nem értettem meg, hogy miért pont ezt választotta, ugyanis a kérdésemre soha nem adott egyenes választ, de nem is tartom fontosnak. Ha szereti és ezt akarja csinálni, akkor én csak örülni tudok neki.
Mivel kettőnk közül én voltam az idősebb, mindig is úgy éreztem, hogy nekem kell vigyáznom a testvéremre, ezért az egyik szemem mindig rajta volt, főleg kisebb korunkban. A Roxfortban már nem volt mit féltenem rajta, vagány srác lett belőle. Nem csoda, mindig olyan volt, mint én. Még majmolt is, szinte istenített néha, amit persze jó néven vettem. A mai napig nagyon jó a kapcsolatunk egymással.

Kisöcskös, Paul Weekes

Két évvel Jacob után született, ő már nagyon nem hasonlított ránk. Zárkózott, magába forduló kisfiú volt, amit senki nem ért, hogy hogyan, hiszen a szüleink sem voltak ilyenek. Nagyon szeretett minket, boldog volt otthon és szó nélkül a családdal töltötte minden szabad idejét. De ha el kellett mennie, ismeretlen emberek közé, az már nagyon nem ment neki. Sajnos én már nem voltam ott, amikor roxfortos lett, pedig elvileg sokat bántották. Jacob volt ott mellette, ő vigyázott rá és védte meg azoktól, akik rászálltak. Amikor öt éve anyuék visszaköltöztek Kanadába, nem ment velük. Itt maradt velem, nekem kellett akkor rá vigyáznom, amíg befejezte a Roxfortot, utána pedig kiment ő is utánuk és ott folytatta a tanulást.

Életem, Mary Chantal

Nem éppen a megszokott módon ismertem meg a menyasszonyomat, ami azt illeti. Meglehetősen nevetséges volt az első találkozásunk. Liverpoolban voltunk a csapattal, egy sikeres meccs után elmentünk... hát, iszogatni egy kicsit. Ebből az iszogatásból végül padlóra részegedés lett, amire egyébként egyáltalán nem emlékszem, csak annyira, amit Mary mesélt. Ezek alapján pedig egy női fehérneműboltba táncoltunk be a fiúkkal, röhögve és onnan vittük ki, miután elvileg megkötöztük a bokáját és a csuklóját. Azt mondogattuk, hogy ő lesz az éjféli emberáldozat, amit a pattogatott kukorica istenének fogunk bemutatni. Igen, határozottan részegek voltunk. Szegény Maryt pedig valahogy úgy sikerült lekötöznünk, hogy mozdulni sem tudott és az egész éjszakát úgy töltötte a mi hotelszobánkban, miután minket kiütött az alkohol. Reggel én voltam az első, aki felébredt és a másnapossággal járó fejfájás és hányinger ellenére rögtön odasiettem hozzá és eloldoztam. Egy kedves, csattanó pofonnal üdvözölt, én pedig perceken keresztül szabadkoztam neki a hülyeségünk miatt. Nagy sokára sikerült rávennem, hogy engesztelésképpen elvigyem reggelizni. És így kezdődött el minden. Azóta már el is jegyeztem őt, van egy kislányunk, és el sem tudnám képzelni az életemet őnélküle. A szokásos vitáink ellenére nagyon kiegyensúlyozott kapcsolatunk van és azt hiszem, maradéktalanul boldognak mondhatom a kapcsolatunkat. Mindig is így képzeltem el az életemet.

Szemem fénye, Akane Weekes

Az egyetlen gyerekünk Maryvel, a kicsi lányunk. Most egy éves, Mary akkor jelentette be nekem a terhességét, amikor megkértem a kezét majdnem két évvel ezelőtt. Két ennyire jó hír még soha nem ért egyszerre és az ezt követő időszakot tartom életem eddigi legszebb heteinek. Ha pedig végre megtartjuk az esküvőnket is, akkor lesz minden tökéletes. Csak erre ugye még várni kell, tekintve, hogy Akane túl kicsi ahhoz, hogy egy egész napos rendezvényt megtarthassunk. Majd ha lábra áll. Amit persze nem akarok, imádom őt a karomban tartani és ölelgetni, cipelni mindenfelé, imádom a babapuszijait és úgy mindent, ami vele kapcsolatos. Odáig vagyok a kislányomért, ezt pedig nem is rejtem véka alá.
Tudom, furcsa neve van. Ennek az az oka, hogy indián eredetű név, ami annyit tesz, hogy "akit nem tudsz nem szeretni". Azt hiszem, ez tökéletesen passzol hozzá.

Mottóm

"Ha sokáig bámulsz a mélységbe, egy idő után a mélység is visszabámul beléd." - Friedrich Nietzsche

Amortentiám

mindenféle citrusok és ananász

Különös jellegzetességem

Olyan dolgok után tudok különös érdeklődést mutatni, ami másoknak szinte egytől egyig elkerüli a figyelmét. Ilyen például egy fonálgombolyag, egy asztali gyümölcsös kosár vagy a körvonalak. Hogy ez miért érdekes? Na látod, te sem érted.
Túlteng bennem az empátia. Bárkivel, bármivel kapcsolatban együtt tudok érezni, ez pedig egyszerre áldás és átok. Néha nagyon le tudnak terhelni mások problémái.

Ami megnyugtat

Bababeszéd, imádom, amikor a kislányom gügyög.
Bármi, ami folyik. Ha ideges vagyok, csak leülök néhány pohárral és egy kancsó limonádéval és elkezdem öntögetni őket. Sajnos elég hirtelen vagyok és forrófejű, így gyakran csinálom ezt.

Ami boldoggá tesz

Mary mosolya és ölelései. Meg a SÜÜÜTIII!

Ami bosszant

A lámpafény. Egyszerűen zavar, ha nincsen természetes vagy gyertyafény, akkor inkább a teljes sötétség.
A kedvtelen, életunt, unalmas emberek. Szeretem a vidámságot és az életörömöt, többnyire én is akkor vagyok boldog, ha mások is azok. Igaz, néha spontán kerülök euforikus állapotba, olyankor pedig nagyon bosszantó és elviselhetetlen tudok lenni, de persze nem veszem észre magam.

Ahol jól érzem magam

Kuplerájban. Tényleg nem bírom a rendet, egyszerűen rosszul leszek tőle. Az egyszerű ember rendet tart maga körül, viszont a zseni átlátja a káoszt. Ezek szerint én egy zseni vagyok. Még viccnek is szörnyű, pedig jó a humorom.
Otthon az ágyban, a puha takarók között, Maryvel a karomban.

Hobbim

Gyűjtöm az icipici dolgokat. Icipici pohár, icipici csipesz, icipici olló, minden van már otthon. Meg nagyon disturbing cuccok is vannak, mint a huszonnégy órás falióra a konyhában, a macskaformájú tál a kutyának és a hippi békás WC ülőke. Imádom ezeket.
Odáif vagyok a puha dolgokért, amiket lehet ölelgetni és szeretgetni, még akkor is, ha nem élő. Pont ezért hízlaltam el a kutyánkat is, Mary legnagyobb örömére.
Kviddics, mert hát annál jobb nincsen, ha az embernek ugyanaz a hobbija, mint a munkája. A repülés az az igazi életérzés, ami miatt megérte annak születnem, aki vagyok, a seprűm és az ég az én menedékeim.

Rossz szokásaim

Soha nem fejezek be semmit rendesen. Mindenben hagyok valami kivetnivalót és nem azért, hogy másokat bosszantsak vele, hanem mert nekem ez így jó. Nincsen rá más különösebb okom rá, hogy ezt tegyem, csak egyszerűen így érzem késznek a feladataimat.

Titkaim

Nem tudom értelmezni. Mindenki tud rólam mindent, miért kéne bármit is eltitkolnom? Persze van amiről nem szívesen beszélek, de ha nem kérdez rá senki, akkor nem is mondom el.

Legnagyobb félelmem

A csend. Nem bírom a teljes csendet, éjszaka sem tudnék aludni, ha nem járna az éjjeliszekrényen egy metronóm. Egyszerűen rettegek a csendtől, mindig olyan szorongató érzéssel tölt el, hogy sokáig nem tudok szabadulni tőle. És ez mindig is így volt. Napközben is ezért van szükségem az emberekre, ezért vagyok társasági lény.

Ami nélkül nem tudnék élni

Seprű, zaj, emberek, társaság, Mary, Akane, mosoly, icipici, mopsz, ölelés, vidámság, energia, pörgés, utazás, repülés, kirándulás, nasik, parizer.
Minden, ami az élet apró örömeit rejti.

A családom nekem

Az egyik legfontosabb dolog a világon.

Ha én nem lennék

Akkor is örülnék. Senki nem bosszankodna énrajtam és ez már elég.

Amit rólam beszélnek

A legtöbben egy flúgos bolondnak tartanak. Már a létezésemmel is össze tudom zavarni az embereket, nem látnak bennem semmi logikát, sőt, semmi átlagosat és normálisat sem. Ezért többnyire mindenki távolságot tart velem, ami persze bánt, de amíg nem vagyok teljesen egyedül, nem visel meg annyira. Ezt a dolgot a pályán egyébként mindig kihasználom. Senki nem vesz komolyan, így soha nem készülnek fel rám kellően. Nem egyszer okoztam már egy-egy hajtó esését pont így. Ezért tartanak még kétszínűnek is, pedig nem vagyok az. Sokan hiszik, hogy csak megjátszom magam, pedig én tényleg ilyen vagyok.
Amit jónak tudnék mondani... hát, elismerik, hogy mindent megteszek másokért. Tényleg nagyon önfeláldozó vagyok, erős igazságérzettel és olykor túl nagy mennyiségű bátorsággal, már-már merészséggel is. És ugyan senki nem nézné ki belőlem, de elég forrófejű vagyok. Szóval ha valakit, akit szeretek, bántanak, én azonnal elpattanok. De egyébként is kiállok bárkiért, akiért kell. Igazából az életemet is adnám másokért. Ezt azért becsülik bennem.

Amit szeretek magamban

Én nem magamat szeretem, én a jó embereket szeretem.

Amit utálok magamban

Mindenkinek vannak bakijai, nem?

Kinézetem

"Buff guy". Magas vagyok és nagydarab, utóbbi pedig egyaránt tartalmazza az izmot és a puhát is. Ezek a kviddicsnek és a nassolásomnak köszönhetőek. Azért nem zavar. Rövid, kissé hullámos, vörösesbarna hajam van kék szemekkel, mindig vigyorgok, az arcom pedig többnyire borostás. Szeretem az ujjatlanokat, de többnyire mégis pólóban és pulcsiban vagyok. Előbbi itthon Angliában, a másik inkább a kanadai életmódhoz jön.

Múltam

Nos… nem voltam egy egyszerű szerzet gyerekként, amit a mai napig senki sem ért, hogy miért. A szüleim szeretetben neveltek fel, nem akadt gondunk a pénzzel, olyan tökéletes családban éltünk, amilyenben csak lehet. Nem is történt velem semmi olyan, ami ezt kiválthatta volna belőlem. De pont ez volt az, ami ezt művelte velem. Már akkor is gyűlöltem a tökéletességet, egyszerűen nem bírtam elviselni, ha valami pont úgy és olyan volt, amilyennek lennie kellett. Furcsa vagy sem, nekem mindig szükségem volt rá, hogy bakik legyenek körülöttem, csak akkor éreztem jól magam. Ezt nehéz volt másoknak megérteniük, én pedig nem tudtam megmagyarázni. Főleg nem tízéves kiskölyökként. Szóval elég problémás voltam már ekkor is.
A helyzet csak rosszabbodott, amikor bekerültem a Roxfortba. Szinte azonnal odacsapódtam a lehető legbajosabb csapathoz, akiket csak találni lehetett az iskolában. Meg kell mondanom, hogy akkoriban még gurultam, tekintve, hogy a sütit és egyéb nasikat már akkor sem vetettem meg. Sokat bántottak emiatt, de nem foglalkoztam igazán velük, vagyis próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelnének. Bármiben benne voltam, amit felhozott a bagázs, még akkor is, ha nem éppen volt szerepem az éppen terítéken lévő csínytevésben. Egy valamire nem voltam hajlandó sohasem: másokat bántani, vagy akár egy kicsit is ártni nekik. Az nem én voltam, tudtam, milyen érzés, ha az embert bántják. Mellesleg soha nem voltam gonosz gyerek, csak rossz, a kettő pedig nem ugyanaz. Így lett az, hogy harmadik környékén se szó, se beszéd, elhagytam a kis csoportomat, egyszerűen nem bírtam tovább azt, amit műveltek. Már nem akartam megfelelni nekik és velük egyenrangú partnerré válni, ahogy azt eddig tettem. De ekkor jött a még rosszabb.
Senki nem szólt hozzám. Gyűlöltek és megvetettek, mert korábban azok mögött loholtam, akik rajtuk élték ki idióta hajlamaikat. Kiközösítettek, elnéztek mellettem és még csak esélyt sem adtak, hogy megpróbáljam jóvá tenni. Nem szívesen láttak maguk között. Magányos voltam, amit azelőtt soha nem tapasztaltam. És nem volt a kedvenc érzésem. Harmadik végén eljutottam arra a szintre, hogy már nem érdekelt semmi és olyan dolgokhoz nyúltam, amikhez nem kellett volna és nagyon megbántam, hogy megtettem. Ez nem tartott sokáig, ugyanis negyedik elején felvettek a házam kviddicscsapatába, ahol megüresedett az egyik terelő posztja. Először senki nem akart még csak látni sem a pálya közelében, de az akkori kapitány úgy döntött, hogy ad nekem egy esélyt, ezért pedig egész hátralévő életemben hálás leszek neki. Ugyanis ez húzott ki onnan, ahol voltam és ez segített jobb emberré válni, holott csupán egy végső elkeseredésemben tett próba volt. Hamar kiderült, hogy kitűnő érzékem van a labdához, pontosabban a gurkóhoz. A kvaff kiesett a kezemből, a cikesz még rosszabb volt, de ütni azt tudtam. Így gondolkodás nélkül beválasztott a kapitány a csapatba, ahol lassan megint olyan társaságra találtam, akik befogadtak maguk közé és barátaimként tekinthettem rájuk. Ezután a hátralévő roxfortos éveim sokkal nyugodtabban teltek, mint a korábbiak. Azért még mindig akadtak velem kisebb-nagyobb problémák, de hát ki foglalkozott azokkal.
Az elballagásom után felvételt nyertem egy kisebb kviddicscsapatba, ahonnan két év alatt felkerültem a Moose Jaw Meteorites csapatába. A választásom természetesen anyu miatt esett egy kanadai csapatra és nem is bántam meg, imádok ott edzeni. Hoppanálással nem nehéz odajutni, szerencsére. A sport mellett elvégeztem a Pulmonbea Mágusakadémia veszélyes lénygondozói szakját, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem élhetek meg egész életemben a kviddicsből. Abból hamar kiöregednek az emberek. Meg hát az állatokat is nagyon imádtam, főleg az ijesztőeket. Nem, nem ebből az okból kifolyólag van mopsz kutyám otthon.
A kviddicskarrierem igazi kezdetekor ismertem meg Maryt, aki megváltoztatta jóformán az egész életemet. Voltak barátaim, a csapatomban mindenkit annak tarhattam és tarthatok még a mai napig is, de senki sem volt olyan, mint ő. Mary volt az egyetlen, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok, nem zavarta soha a rendetlenségem, hogy mennyit piáltam, hogy mennyi bajt okoztam, a szétszórtságom és a gyakori nemtörődömségem sem. Ehhez pedig soha nem volt szerencsém korábban. Ő volt az első, aki így állt hozzám, pedig ahogy már egyszer elmeséltem, nem indult túl zökkenőmentesen a kapcsolatunk azzal a pattogatott kukoricás emberáldozattal…
És mégis, most itt vagyok, apaként, közel házasan, rendkívül jó munkával, amit szeretek is. És boldog vagyok.

Ha újrakezdhetném

Talán ott a vonaton változtatnék a dolgokon. Hogy a Roxfort Expressz ne pont ott tegyen le, ahol tette. Átvitt értelemben, persze.

Ha egy napig bármit tehetnék

Kidekorálnám egész Londont icipici virágcserepekkel. Mert miért is ne? Legalább szebb lenne. Ó, és megnyerném a világkupát, de ez már annyira lényegtelen.

Ha kitörne a háború

Ott harcolnék az élen az igazságért és az elveimért. Nem félek a tűztől.

Ha meghalnék

Nem, nem, nem. Van egy picilányom.

Playby: Chris Pratt