Sokadszorra is végignéztem a csapaton és sokadszorra is azt kellett észrevennem, hogy igen, hiányosan vagyunk. Pedig mindenki tudta, hogy ma edzés van, soha nem fordult még elő indokolatlan hiányzás. Mindig tudtam róla, ha valaki valamilyen okból kifolyólag nem tudott eljönni edzésre, de most nem ez volt a helyzet. Adam egyetlen szóval sem említette nekem, hogy ma dolga lenne és kihagyja ezt a délutánt, így nem is számoltam úgy, hogy akkor eggyel kevesebben leszünk. Lehet, hogy csak elfelejtette? Nem, ebben kételkedtem. Lennie kell valami oknak, hogy ne jelenjen meg.
Mindenkinek kiosztottam gyorsan valami feladatot, hogy legalább addig is csináljanak valami hasznosat, egyedül a másik terelőnk maradt magára. Neki megmondtam, hogy addig csináljon, amit akar, erősítsen mondjuk, közben pedig ügyeljen a többiekre. Jobb, mintha nem csinálna semmit, az senkinek sem tetszene. Nem is akarom, hogy lustálkodjanak. Egyébként messze nem nevezhetett senki egy szigorú csapatkapitánynak. Mert tényleg nem voltam az.
Elindultam megkeresni Adamet, persze futólépésben, egyrészt azért, hogy minél hamarabb a nyomára bukkanjak, másrészt pedig legalább én is bemelegítettem így. Fogalmam sem volt róla, merre kéne keresnem, erősen kételkedtem benne, hogy mások közelében lenne, azok egész biztosan emlékeztetnék, hogy edzés van. Így inkább azokat a helyeket akartam bejárni, ahol nem lézengett ilyenkor túl sok ember. Talán ezért volt olyan szerencsém, hogy aránylag hamar rábukkantam a Tiltott Rengeteg szélén. Sajnos addigra így is elment jó sok idő az edzésből. Azt azért hozzátenném, hogy nekem már kettő percnyi tétlenség is bőven sok volt.
- Adam? -szólítottam meg, miközben már sétára lassított léptekkel elindultam felé. Nem is figyeltem, hogy cigaretta van nála, a fűre pedig végképp nem gondoltam. -Öreg, mindenki rád vár. Edzés van, remélem tisztában vagy vele.
Megálltam mellette, csak ekkor vettem észre, hogy nem, nem csak elaludt vagy valami ehhez hasonló. Hát nem számítottam rá, hogy pont most áll szándékában kiütni magát.

Nem válaszoltam neki semmit, csak homlokráncolva néztem rá. Azon agyaltam, hogy most csak játssza a beszívottat, vagy már tényleg ennyire máshol járt fejben. Én semmit nem tudtam a fűről, még soha életemben nem próbáltam ki és nem is állt szándékomban. Fogalmam sem volt, milyen, amikor az ember így be van állva, ezért nem is tudtam eldönteni, hogy ezt most minek kéne betudnom.
- Te tényleg teljesen bolond vagy -sóhajtottam fel végül lemondóan. Akármi is a helyzet, így nem fogom tudni elrángatni edzésre. De akkor most mégis mit kezdjek vele? Nem akartam csak úgy itthagyni. Nem éreztem volna jó döntésnek, még úgy sem, hogy tisztában voltam vele, hogy most a csapatomnál lett volna a helyem. De Adam is a csapatom tagja.
Nem tudom, miért, de végül leültem mellé a fűbe, törökülésbe húzva a lábaimat. Talán most ki kellett volna akadnom és leüvöltenem a fejét, esetleg még a csapatból is kivághattam volna. De nem tettem. Egyrészt mert nem voltam az a fajta, másrészt meg jelenleg semmit nem értem volna el vele.
- Fel nem tudom fogni, mi a jó ebben -vettem ki a kezéből a füves cigit.

Nem tudtam megérteni, hogy miért csinálja ezt. Még így sem. Kikapcsolja az agyat? Nem ez az egyetlen, sok más olyan dolog van, ami kikapcsolja. Nekem soha nem kellett fű hozzá, csak egy labda a kezembe vagy egy seprű a seggem alá. Ezzel már jól megvoltam. Bekapcsol valami mást? Mégis mit? Nem tudtam értelmezni, pedig akartam volna.
- És erre tényleg csak ez jó? -kérdeztem meg kicsit sem óvatosan vagy ilyesmi. Ilyen állapotban úgysem fogja érdekelni, bár szerintem eleve nem így lett volna. Ki tudja. -Tuti meg lehetne oldani máshogy is.
Az edzés. De, igen, valószínűleg ott lett volna a helyem, segíteni a csapatomat és vigyázni rájuk, hogy lehetőleg ne legyen se balhé, se esetleges fejvesztés. Szó szerint értve. Amputált karokkal sem szívesen találkoznék azért. De mégis milyen csapatkapitány lettem volna, ha az egyik emberemet csak úgy a többi mögé helyezem. Az úgy nincsen rendjén.
- De, lehet. De én inkább itt maradnék, ha nem zavarlak túlságosan.

Egy jó darabig némán ültem mellette. Teljesen új volt nekem ez a helyzet és éppen ezért teljesen bizonytalan voltam. Nem tudtam, hogy ilyenkor mit kéne mondani, kérdezni, vagy hogy egyáltalán csináljak-e valamit. Én csak jót akartam neki, tiszta szívemből, legalább egy kicsit, egy percre jobbá tenni. Mert én mindig ilyen voltam. De most... most leblokkoltam. Vagyis nem leblokkoltam, csak egyszerűen tehetetlennek éreztem magam és ezért nem tudtam, mit kéne most csinálnom. Lehet, jobb lenne, ha magára hagynám? Nem, akárhogy is nézem, az soha, senkinek nem segít, ha teljesen egyedül van.
- Nem foglak megfuttatni -válaszoltam végül, halványan elmosolyodva. -Én nem is szoktam olyat csinálni, csak ha nagyon rosszak vagytok. Persze, az is tény, hogy nagyon sokat vagytok rosszak. -Olykor tényleg tudtam gyilkos edzéseket tartani nekik. Nálam kiszámíthatatlan volt, mikor épp milyen hangulatom volt. Vagy ha úgy éreztem, hogy erre vagy arra kell rádolgozni, akkor volt példa rá, hogy egész edzésen futottunk vagy cikk-cakkban repültünk. Mert miért is ne? Ártani úgysem árt senkinek.