Vér : félvér Kor : 28 Csillagjegy : Skorpió Státusz : Varázsbűn üldözési főosztály alkalmazottja Ház : Griffendél Fészek : Saltusque Párt : MM Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap :
Már megint túl üresnek tűnt a házam. Az utóbbi időben egész jól megfeledkeztem a dolgokról, szerencsére rengeteg dolgom akadt, de most, ahogy teljesen egyedül álltam az előszobában, a csönd kezdett elviselhetetlenné válni. Robin ma nem ért rá, bent kellett maradnia dolgozni, ezért nem tudott átjönni. Márpedig már pont elégszer tapasztaltam, hogy ha egyedül maradok ezen a helyen, annak sosem lesz jó vége. Az sem segített, hogy Dooky, a kis talajcirkáló jack russel terrier azonnal lelkesen odarohant hozzám és boldogan üdvözölt: az ilyen napjaimon csak az jutott eszembe, hogy miért nem a német juhászom, Joey van a helyén. Ja, igen, tudom, mert megöltem. Vettem egy mély levegőt, és beljebb léptem a házba. Gépies mozdulatokkal vettem le a cipőmet és a kabátomat, de a lépcsőnél nem jutottam tovább: még az aljában összerogytam, és nekidőltem a falnak. Pont elégszer elmondták már nekem, hogy ne sajnáljam magam, csak rosszabb lesz, de most megint teljes súlyukkal zuhantak rám a történtek, úgy éreztem, nem kapok levegőt. Az elkeseredés megint úrrá lett rajtam, már megint nem láttam a kiutat az életemből, és ekkor jöttem rá arra is, hogy éjszakára is bent kellett volna maradnom a Minisztériumban, legalább sündöröghettem volna Robin körül "segítség" címszó alatt, és beszélgethettünk volna, ami elvonja a figyelmemet. Most azonban már nem hívhattam ide, mással pedig nem voltam annyira jóban, erről a pszichés betegségemről más nem tudott; kivéve persze az ápolómat, Gwent. Ösztönösen nyúltam a zsebembe és húztam elő a pénzérmét, amivel rövid üzeneteket tudtunk egymásnak küldeni, de amikor már magam előtt tartottam, megakadtam. Tényleg ennyire rossz lenne a helyzet, hogy őt kelljen hívnom? Négy napja nem is hallottam felőle, és hiába tűnik ez kevés időnek, én nagyon büszke voltam magamra. Normál esetben naponta rám kell néznie, de most egészen eddig teljesen jól éreztem magam. Azt az érzést, hogy esetleg unatkoztam ebben a négy napban, nagyon igyekeztem elnyomni magamban, azt meg különösen, hogy talán nem az unatkozás a legmegfelelőbb szó erre. Csakhogy ha most nem hívom, össze fogok roppanni. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de mindig sikerült megoldania az ilyen helyzeteimet, akár azzal, hogy héliumos lufit szívatott velem, és addig beszéltetett, amíg mindketten dőlni nem kezdtünk a röhögéstől. Ha pedig tényleg súlyosabbra fordult a helyzet, olyankor hagyta a fenébe a hülyeségeit és átváltott rendes gyakornokba, de ő még ezt is másképp csinálta, mint a többiek. Felsóhajtottam, és a pálcámmal egy rövid üzenetet varázsoltam a pénzérmére: Át tudnál jönni hozzám? Utána visszatettem az érmét a zsebembe - most már csak annyi volt a dolgom, hogy várjak. A házamhoz kapott kulcsot, úgyhogy azért sem aggódtam, hogy nekem innen még fel kellene állnom. A kezembe temettem az arcomat, mutató- és középső ujjamat a halántékomra szorítva, és próbáltam legalább addig más felé terelni a gondolataim, amíg ideér.
Vannak helyek, ahol sokan engem el sem tudnának képzelni. Például egy piacon, ahol most is vagyok. Nagyon aranyos a helyzet, kis kosárka van karomon, fejemen kalap, öltözékem most sem kifejezetten elvegyülős, de éppen nem rikítok, fekete-fehérben indultam el otthonról, szemeim erősebben vannak körbehúzva, így tényleg sokan megnéznének, ha nem lennék már megszokott látvány itt. Bizony. Minden héten egyszer látogatást teszek ezen a helyen, mert szeretem az itteni alapanyagokat, finomakat lehet főzni belőle. Már pedig ha valamit szeretek, az az evés és megadom a módját. Egy idős néni, aki kezdetben felháborodottan méregetett és halk megjegyzéseket tett rám, most kedvesen mosolyogva kérdezi tőlem, hogy a szokásos lesz e, mire csak szintén mosolyogva biccentek neki. Kérdezősködöm az unokáiról, miközben kiszed nekem két almát, pár szem répát és kiméri a gombám is. Már pontosan tudom, mennyit kell fizetnem, így kiszámolva adom neki oda a pénzt, miközben hallgatom válaszát. Pár percig még csevegek vele, de utána arra hivatkozva, hogy még rengeteg dolgom van, tovább is megyek. A bevásárlás hosszú folyamat, ha az embert sokan megállítják, így elég sok időt szenteltem annak, mindent beszerezhessek. Igazából, semmiből se veszek sokat, de sokféle dologra van szükségem. Elvégre bár egyedül élek, szeretem, ha van miből válogatni. Éppen valami húsfélét akarnék vásárolni magamnak, amikor egyszer csak felszisszenek, majdnem eldobom a kosaram, hiszen hirtelen forrósodni kezd a zsebemben pihenő kis érme. - Merlinre Doley, már megint mi a nyűgöd? – morranok fel rosszallóan, miközben előkotrom az egyre melegedő érmét, de persze mérgem nem valós, amúgy is meg akartam már nézni, él e még, csak nem szeretem, ha megzavarnak, pláne nem ha lyukat égetnek a combomba. A látott szavak végül megtorpanásra késztetnek, aminek köszönhetően ketten belém is szaladnak, de nem kifejezetten érdekel. Ha csak nem azt akarja, hogy vigyem be neki az ebédjét a konyhából, mert lusta felkelni, akkor ez akár komoly is lehet. Párszor körbeforgatom az érmét, végül csak szusszanok és berekesztem a vásárlási szándékom. Gyorsan mérlegelek, de úgy döntök, nem viszem haza a kosaram, inkább csak irányt váltva elkezdek egy kihalt hely után kutakodni, ahol aztán köddé válhatok. Néhány percnyi séta után végül találok egy olyan szakaszt, ahol úgy vélem, nincs senki és Josh házának közelébe hoppanálok. Már van egy megszokott helyem, ismerem, itt nem nagyon jár a madár se, legfeljebb olyanok, akik már nem kifejezetten szomjasak és emiatt meg se fordul a fejükbe, hogy a hirtelen megjelenő személy tényleg csak úgy odatermett, nem pedig csak az elméjüket elfedő homály rágott lyukat a felfogásukon. Bár az is megtörtént, de lényegtelen. Már a nem túl kellemes szagokat is megszoktam, körbe se nézek, csak kosárkámat lóbálva teszem meg azt a pár métert, ami elválaszt a normális környezettől. Az se zavar, ha valaki észreveszi, hogy milyen helyről lépek elő, bár ahogy az embereket ismerem, cseppet se foglalkoznak másokkal. Elindulok a jól megszokott úton, kicsit fütyörészek is, amit főleg akkor szoktam, ha ideges vagyok. Valahogy nincs jó érzésem… Azért jó pár perc eltelik, míg a házhoz érek, hiszen nem szeretek túl közel hoppanálni, mert… hát ki tudja. Gyorsan sétálok, szóval elég nagy távot tudok megtenni viszonylag rövid idő alatt. A kulcsot úgy veszem elő, mint ha saját lakásomba lépnék, mindig nálam van, sose lehet tudni mikor van rá szükség, könnyedén nyitom ki a zárat, majd belépve el is kurjantom magam. - Drágám, hazaértem! – A kijelentésen jót mulatok, vicces így belépni egy lényegében idegen férfi lakására, aki amúgy a betegem, de a kis bevásárlókosár erre késztet. No meg oldani kell a hangulatot, hiszen még be se léptem az ajtón, máris megcsap az a nyomasztó légkör. Persze nem is jutok túl sokáig, becsukom mögöttem az ajtót, leteszem a földre a kosarat, a kulcsot úgy akasztom fel, mint ha már megszokott helye lenne. Látom őt, le se veszem róla a tekintetem, de nem rohanok. Hová siessek? Semmivel nem segítek neki, ha most pánikba esek. A cipőm nem veszem le, csak a kabátom akasztom fel, majd inkább lassan mellé sétálok lecsúszok a földre én is és csak ülök és nézek rá, pár pillanat múlva pedig meg is szólalok, könnyedén és halkan. - Kifejezetten kényelmes a padlód! Valami spéci cucc? – dobom fel az első idióta témát, ami eszembe jut. A professzoraim most biztosan sikítozva buktatnának meg utólag is és minden alkalommal, mikor dolgozom, hiszen semmilyen szabályt és tananyagot nem követek. Azok a badarságok csak a vizsgához kellettek, hogy munkába állhassak, de ennyi. Saját módszerem van. - Képzeld, vettem sárgarépát a piacon! Tök friss, meg minden, ropogós. Kérsz? – újabb nevetséges téma és a hozzá elterülő mosoly az arcomon elég bugyuta a helyzethez. Fel kell mérni, még kizökkenthető e ilyesmivel, vagy keményebb a helyzet. Ez az első lépés.
Josh R. Doley
Vér : félvér Kor : 28 Csillagjegy : Skorpió Státusz : Varázsbűn üldözési főosztály alkalmazottja Ház : Griffendél Fészek : Saltusque Párt : MM Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap :
Igazság szerint fogalmam sincsen, mit csinál éppen. Eleinte még aggódtam, hogy mi van, ha fontos dolog közben zavarom meg, de aztán ahogy teltek a hónapok, a végén már inkább reméltem, hogy tényleg valami nagyon fontos dolog közben zavarom meg. Egyszer csak azért hívtam át, mert lusta voltam átmenni a dolgozószobámból a konyhába, és valahogy mégiscsak meg kellett szereznem az útközben vásárolt ebédemet. Nem mintha nem lett volna pálcám és varázserőm, de egyik sem vágott volna nagyon vicces fejet, ha közlöm velük, hogy csak az ebédemet kéne megoldaniuk és mehetnek is. Persze ezt csak egyetlen egyszer játszottam el, mert ismertem a fiú meséjét, aki farkast kiáltott. Ha sokszor szórakozok vele, a végén nem fog jönni, ha tényleg szükségem lenne rá. A pálcám és a varázserőm nem csak vicces fejeket vágni nem tud, hanem lenyugtatni sem.
Tíz perc sem telik el, és nyílik az ajtó. Ezt az egyet tényleg nagyon becsülöm Gwenben: ha riasztom, azonnal jön, amint tud, sosem húzza az időt. Pedig az ember még ki is nézné ezt belőle, de annak idején még engem is meglepett, mennyire megbízható. A kijelentésre halvány mosolyra húzom a szám – bár fejem nem emelem fel –, mert engem is nagyon mulattat a helyzet. Csak felszínesen ismerem, ő is engem, de mégis annyi időt vagyunk kénytelenek együtt tölteni, hogy már meg sem lep meg a „köszönése”, úgy sem, hogy a kis kosarát nem is látom. Hallom, ahogy felakasztja a kulcsot és leveszi a kabátját, azt is, hogy cipőben indul el felém, nem vette le. Ezért normál esetben egész biztosan azonnal visszazavarnám a cipőtartóhoz, az én házamban senki nem mászkálhat cipőben rajtam kívül, de ezúttal hagyom a fenébe. Inkább csak örülök, hogy eljött. Fogalmam sincs, mi a tanagyag azon a szakon, ahol ő végzett, de biztos vagyok benne, hogy nem az, amit ő csinál minden alkalommal. Semmilyen normális ápoló nem állna neki a padlómról érdeklődni, hanem rögtön nekiállna fontos intézkedéseket tenni, de tudják mit? Ez a módszer sokkal többet ér, mint az, amit a könyvekben leírnak. - Mahagóni – felelem halkan ösztönösen, pedig egész biztos vagyok benne, hogy valójában a legkevésbé sem érdekli a padlóm, és egész biztosan nem is kifejezetten kényelmes, olyan, mint bárki más padlója. – Tudod, hogy semmi extra nincs benne. Még mindig halkan beszélek, a következő áradozására azonban már felemelem a fejem. Eddig teljesen a szememnek szorítottam a tenyerem, ezért még elég homályosan látok, de miután párat pislogok, kezd kitisztulni a kép, és miután a cuccait is kiszúrom, ránézek. - Piacon? Ez új. – Végignézek rajta. – Azzal a kis kosárkával, amit ott hagytál az előtérben, már teljesen úgy nézel ki mint Piroska. Persze csak miután elkapta a farkas. Sokatsejtő, de ugyanakkor halvány és fáradt félmosolyt villantok rá, és persze nem gondolom komolyan, amit mondok. Soha nem volt semmi bajom a stílusával, sőt, nekem még tetszik is, hogy mer egyedi lenni, de ezt nem kell tudnia. - Utálom a nyers répát – teszem aztán hozzá sóhajtva, és hátradöntöm a fejem, neki a falnak. Félig lehunyom a szemem és a bejárati ajtót bámulom, ebben a pillanatban pedig egy nyomkövető rakéta pontosságával egy barna-fehér, bundás folt száguld – illetve inkább repül – el előttem, egyenesen bele Gwen ölébe. Dooky, a hülye kis tappancsos dögöm megérkezett. Méghozzá a lépcső tetejéről. - Ezt a vetődést meg kell tanulnom – mormolom. Ismerem Gwen „hogyan tereljük el a beteg figyelmét a depresszió kezdetekor” tecnikáját, és igyekszem együttműködni vele. Hogy meddig fog sikerülni, azt nem tudom, de egyelőre még nem adom meg magam annak az érzésnek, mennyire egyedül vagyok. Még talán vissza tud rángatni a szakadék széléről. Ekkor azonban eszembe jut valami, és megint felé fordítom a fejem: - Egyébként köszönöm, hogy rögtön jöttél. Nem teszek hozzá semmi mást, megint előrefordítom a fejem, mert nem is igazán várok semmilyen választ rá.
Meg sem mozdul az érkezésemre, de tudom, hogy észrevett, és mint ha környezet is egy kicsit javult volna. Talán egy picit kevésbé sűrű a levegő. Nem bajlódom a cipőm levételével, ami jobb esetben zavarni szokta és rám szól, ami engem cseppet sem szokott érdekelni és nyilván, ha kint rossz idő van, akkor nem tapicskolok végig a házán sáros cipővel, de mikor tudom, hogy nem vészes a dolog, akkor csak azért is szeretek még ezzel is borsot törni az orra alá. Most meg csak simán sietek. Minden perc számít. Egyből elkezdem a terápiát, a magam módján és igyekszem mindent megtenni. - Milyen meglepő! Nem is vártam nálad kevesebbet mahagóninál… – jegyzem meg kicsit túlzott lelkesedéssel, de inkább viccesebb formában, most nem gúnyolódva. - Hogy ne lenne! Nálam nincs mahagóni! Az utcán sincsen mahagóni. A Mungóban sincsen mahagóni… – jegyzem meg egy apró mosollyal, ahogy az ujjaimat nyújtom ki sorban és azon számolom, hol sincsen még mahagóni. Mikor visszakérdez, megszakítva a répáról szóló kis monológom, s felnéz rám, csak felnevetek az arckifejezésén. - Nem tudsz te rólam semmit! – mondom nevetgélve. - Mert ha tudnál, azt mondanád, olyan vagyok, mint a farkas, miután megzabálta Piroskát és a kosárkájával sétálgat. – mondom tovább nevetve, majd kihasználva, hogy kiengedett a gubójából odanyúlok, megfogom az egyik kezét, magamhoz húzom, felfelé fordítom a tenyerét, majd mindkét kezemmel lassan masszírozgatni kezdem, bizonyos pontokat erősebben, másokat gyengébben nyomva, néhol hosszabb ideig elidőzve. - Finnyás vagy… – húzom el a szám kissé, de utána csak a tenyerére koncentrálok, azt nyomkodom, nagy odafigyeléssel. Ezt se a képzés alatt tanultam, de tudom, hogy remek érzés, kellemes és nyugtató, sok olyan pontot tartalmaz, ami hatással van az egész testre és én hiszem, hogy a lélekre is. - A répa finom és egészséges és habár igazából fütyülni nem tanít meg, de nagyon sok fontos dolgot tartalmaz…- mondom úgy, mint ha anyukámat hallanám, és mint ha tudnék is felsorolni abból párat, miket tartalmazhat a répa. Látott már valaki ilyet, hogy két felnőtt ember, padlón ücsörögve a répáról beszélget? Totál dilisek vagyunk, ami vicces. Éppen nagy koncentrációm közepette egyszer csak talpak gyors trappolását hallom a lépcsőn lefelé, majd hirtelen egy szőrcsomó csapódik nekem, én pedig először meglepődök, majd csak elkezdem dögönyözni, meg ölelgetni a kutyát. - Te kis dög, hát legalább te örülsz nekem, ha már a gazdád nem kedvel. – mondom vigyorogva, miközben jól elkezdem masszírozgatni a füle tövét. - Te is az ölembe akarsz ugrani, Doley? – kérdezem vigyorogva rá nézve, majd Dooky-ra nézek és hozzá kezdek beszélni. - Neeem, ne aggódj, ez csak neked jár, a gazdidnak ilyen jó dolga nem lesz. – puszikat cuppogtatok felé, mire jól arcon nyal, erre pedig hangosan felnevetek. - Nézd csak, puszit is kaptam! A kutyust kicsit úgy terelgetem, hogy befeküdjön közénk, majd ismét Josh keze után nyúlok, és a kutyusra húzom, hogy elkezdje ő is simogatni. - Ettél már ma? Igazából főzni akartam otthon, azért voltam vásárolni. – próbálom a lehető legáltalánosabb témákat felvetni és igyekszem mindig beszélni, vagy beszéltetni, ne legyen csend. - Mit szólnál, ha csinálnánk valami kaját? Jaj, hagyd már… Úgy sincsen jobb dolgom, mint ide rohangálni hozzád. Szórakoztató vagy! – mondom mosolyogva, miközben a kutyus hátra vágja magát és már a hasát vakargatom, ő még kilógó nyelvvel élvezi. - Szoktál vásárolni? Ki kéne próbálnod a piacot, olyan szórakoztatók az idős nénik. Az egyik ma úgy nézett rám, azt hittem, egyből hív hozzám valami sámánt, vagy démonirtót, vagy tudom is én micsodát, nagyon vicces volt. Ilyen fejet vágott. – jegyem meg és meg is mutatom, milyen fejet vágott, jó alaposan túlozva vágom a grimaszokat. – Nem viccelek, tényleg ilyen volt az arca. Azt hittem, összepisilem magam, úgy nevettem. – teszem még hozzá vigyorogva.
Josh R. Doley
Vér : félvér Kor : 28 Csillagjegy : Skorpió Státusz : Varázsbűn üldözési főosztály alkalmazottja Ház : Griffendél Fészek : Saltusque Párt : MM Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap :
Bár pár perce elhatároztam, hogy nem szólok rá a cipőért, azért most már reménykedem, hogy nincs túl nagy kosz kint a reggeli eső után, meg hogy kikerülte az összes hányást és hajléktalant abban az utcában, ahova érkezni szokott. A padlómra nagyon érzékeny vagyok, az szent és sérthetetlen. A végére már annyiszor mondja el a mahagóni szót, hogy teljesen értelmét veszti. - Na jó, fejezzük be ezt a mahagónit – szólok rá, de én sem halálosan komolyan mondom. – Már álmodni is a mahagóni padlómmal fogok. Azért majdnem elmosolyodom azon, ahogy még az ujján is számolja, hol nincsen ebből az anyagból. Teljesen rájátszik, ez egyértelmű, de mégsem lesz tőle idegesítő. A következő megjegyzésénél egy pillanatra elképedve bámulok rá, mert sok mindenre számítottam, de erre nem. Erre már tényleg elvigyorodom, és látványosan még egyszer végignézek rajta. - Van benne igazság. De azért a bundád hiányzik – jegyzem meg mintegy mellékesen, és teljesen ártatlan arckifejezéssel előrenézek. A tekintetem azonnal a kezére ugrik, amint meglátom a mozdulatot, de hagyom, hogy megfogja az én kezem – változatlanul nem szeretem az érintéseket, legalábbis másoktól biztosan nem, de tőle már nagyon régen nem zavar. Amikor elkezdi nyomkodni, halvány félmosolyra húzom a szám, nem beszélve az áramütéshez hasonló érzésről, amit ez kivált amellett, hogy mint a legtöbb ember, én is imádom, ha a kezemet masszírozzák. - Értem, anya – forgatom meg a szemem, de nem azért, mert tényleg annyira unnám a szövegelését. – Bár túl sok újat nem mondtál. Most én is kezdjek el neked mesélni a brokkoliról? Tényleg teljesen idióták vagyunk mind a ketten. De legalább mindenképpen eltereli a figyelmemet. Ha valami unalmas veterán ápolóbanyát kaptam volna, szerintem már rég fejbelőttem volna magam. A lelkesedésén és ahogy gügyög a kutyának, megint muszáj elvigyorodnom. Ahogy apám mondta, aki szereti a kutyákat, az rossz ember nem lehet. - Igazából ő sem kedvel, most csak színészkedik – mondom. – Reméli, hogy neki is hoztál valamit. A kérdésénél tényleg felnevetek. Oké, nem túl hosszan, de elég gyorsan elérte. - Már régóta ez minden vágyam, nem is értem, hogy találtad ki. Igyekeztem titkolni. Figyelem, ahogy beszél Dookyhoz, és a kutya a végén meg is nyalja. - Nahát. Ő az első fiú, aki megpuszil, ugye? – ugratom, és lassan állandóvá válik az arcomon ülő halvány félvigyor. Nem tiltakozom, borzolgatni kezdem a kutya bundáját, aki ezt is óriási lelkesedéssel fogadja. Dooky imád mindenkit, és azt hiszi, őt is imádja mindenki. Ebből szoktak lenni kínos szituációk, például amikor az 1900-as évekből ittragadt banyákra ugrik rá, akik visítani kezdenek meg hadonászni a botjukkal. Na az ijesztő. Mondom ezt úgy, hogy a Varázsbűn üldözési főosztályon dolgozom. - Nem, nem igazán ettem – vonok vállat. – Tudod mit asszony, főzzél is, elvégre azért tartalak. Csettintek és a konyha felé mutatok. Emellé akkor sem sértődnék meg, ha nem akar főzni. Csak van itthon valami. - Szórakoztató? – vonom fel a szemöldököm. – Ez is új. Azt hittem, egy búvalbaszott szerencsétlen vagyok, aki még akkor is képes felgyújtani a konyhát, ha müzlit csinál reggelire. Ezt még pár hete vágta hozzám, és nagyon megtetszet. Halkan felnevetek, ahogy a nénikről mesél, majd be is mutatja, hogy szoktak rá nézni. - Csodálkozol? Már én is hívtam rád papot, csak már akkor elmenekült, amikor távolról meglátott. Összekulcsolom a kezem a tarkóm mögött és nekitámaszkodom a falnak, mint aki jól végezte dolgát. Akármit is csinál, nagyon jó benne. Most már csak rá és Dookyra figyelek.
Mulattat, amilyen arcot vág a mahagónizásomon. Most talán abba hagyom, de ezt még hallani fogja tőlem. Viccből kicsit megmozgatom a lábaimat, mint ha a cipőm talpával megpaskolnám a mahagóni parkettát. - Nem tudom, mit vagy úgy oda, az előbb mondtad, hogy semmi extra… – jegyzem meg ártatlan fejjel. Pontosan tudom, hogy a parkettája a vesszőparipája, én pedig az ilyesmit előszeretettel használom ki. Előttem senki nem tudja eltitkolni, mivel tudom megfogni. Pláne Josh nem. Imádom őt heccelni, de úgy gondolom, pontosan ismerem azt a határt, ahol meg kell állnom és visszafordulnom. Hiszen a cél nem a kiakasztása, hanem a meggyógyítása. Sokan nem gondolnák, hogy ez a módszer hatásos. Én is csak azért vagyok benne biztos, mert látom. Érzem rajta, hogy hat. A leadott jelentéseim tehát összességében nem kamuból állnak, csak a módszertani rész. Persze, ha ellenőrt küldenének a nyakamra, tudnám hogyan alkalmazzam a szabályokat, csak éppen ennél a fafejnél az biztosan nem segítene. Őszintén és szívből idegesíteném őt és gyűlölnénk egymást. Így viszont… Jól elszórakozunk. - Éppen vedlek. Előnyös, így el tudok vegyülni a csupasztestűek között. – mondom szemrebbenés nélkül, mint ha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Tudok én a farzsebemből rengeteg hülyeséget előhúzni és olyan meggyőzően előadni, mint ha valóban igaz lenne. Amúgy is, a mai világban, már senkiről nem lehet tudni, kiféle, miféle, nem igaz? Akár tényleg lehetnék egy farkas. Látott már ilyet a világ, nemde? Érzékelem, hogy odakapja a tekintetét, mikor hozzáérek a kezéhez, de nem reagálok rá. Nem veszem fel a dolgot. Le kell erről szoknia. A világ tele van random és kevésbé véletlen érintésekkel. Vissza kell térnie a normális kerékvágásba és meg kell szoknia, hogy millió és egy oka lehet annak, hogy valaki hozzá ér. Én nem fogom vissza magam, soha nem is fogtam, el kell tűrnie, hogy bizony hozzá érek, nyilván a terápia részeként. A tenyérmasszírozás az egész testét lazítja, ha nem is teljesen, de már a testtartásán, a vonásain is látszik, hogy kevésbé feszült. Ilyenkor mindig annyira büszke vagyok rá. Hatalmas dolgok ezek, hogy egyre jobban kontrolálja magát és már észre se veszi egy idő után, hogy ezt mind ő csinálja. Én csak támogatom benne. Hatalmas erő lakozik Joshban, én tudom, már csak neki is meg kell értenie ezt. - Nekem nincs szükségem arra, hogy zöldségeket beszélj, itt össze-vissza. Brokkoli nincs most nálam, szóval maradjunk a répánál… – jegyzem meg, de nincs sok időm újabb répás monológba kezdeni, ugyanis egy kutyabombát kapok az ölembe. - Tudod Josh, el vagy te tévedve. A kutyák és gazdáik nem azért szoktak hasonlítani, mert a kutya idomul a gazdához, hanem fordítva. Ez a kis tünemény sosem lesz olyan számító dög, mint te, te viszont nem vagy elég tanulékony ahhoz, hogy átvegyél tőle pár jó tulajdonságot… – fejtem ki hosszabban a gonoszkás véleményem, egy félmosoly kíséretében, de közben egyetlen pillanatra se hagyom abba a kutyus dögönyözését. Úgy teszek, mint ha minden figyelmem rá koncentrálnám, de ez cseppet sincs így. Minden apró darab egy nagy egész része, amit már hónapok óta építgetek. Mint ez a kis nevetés is, amit hallok tőle. Szemem sarkából rá lesek és habár mosolyom nagyon apró, de olyan őszinte öröm lapul benne, amit ritkán szoktam mutogatni. Ez most nem játék, nevetésének hangja igazi zene számomra, főleg ilyen alkalmakkor. Csak így tovább, Josh! Menni fog! Néha kicsit elrettent a gondolat, hogy ilyen jól halad, mert ez bizony azt jelenti, hogy szép lassan kifelé haladunk a kezelésből, tehát a végén el kell eresztenem a kezét, hogy újra építhesse az életét. Persze ezek a gondolatok ritkák és mindig elküldőm őket messzire. - Csinos kis ölem van, tudtam én, hogy te is rámozdultál! – mondom elvigyorodva, de ez csak tovább szélesedik. - Az biztos, hogy a legszőrösebb. – jegyzem meg jól megdögönyözve a kutyust. A szerelmi és egyéb ügyeimet ne részletezzük inkább ki. Az mindenki magán ügye, meg a falaké, amik kénytelenek elszenvedni mindent, amit csak tapasztalnak. A kijelentésére nem reagálok, mert azonnal ötletem támad tőle, de talán még egy kicsit várok vele. Asszony? Rendben van Doley, ezt még meg fogod emlegetni, ne aggódj. - Éppen ezért vagy szórakoztató. Viccelsz? Nincs másik ilyen ökör, mint te, mástól el se hinném, ha hallanám. – mondom elmosolyodva. Van benne igazság, nem is kevés. - Kért veszélyességi pótlékot? Remélem sokat legombolt rólad… – reagálom le lazán, aztán látom, hogy elhelyezkedik, amit bizony képtelen vagyok hagyni. Elkezdem kikötni a cipőfűzőm, majd szándékosan hanyag mozdulatokkal az előszobába dobálom mind a kettőt más-más helyre, mert az úgy vicces, végül ülésből felnyomom magam és nyújtom felé a kezem. - Gyere, segítened kell! – jelentem ki, majd választási lehetőséget nem is hagyva addig nyüsztetem, míg végül fel kell, hogy tápászkodjon, kimászok a kosaramért, majd elkapom a csuklóját és kihúzom a konyhába. A kosár az asztalra kerül, majd mint aki otthon van, elkezdek nyitogatni, elő pakolgatni mindenfélét, rengeteg dolgot. - Vedd elő a kosaramból az almákat, majd mindet vágd félbe, pucold le és vágd ki a csutkáját, meg a felső, alsó részről azokat a kis izéket, majd vágd még egyszer félbe. Az összest! És siess. – adom ki a feladatot, majd már a kezébe is adok egy kést én pedig tovább rombolom a konyháját a keresgéléssel. Rengeteg holmi kerül elő, édes és sós dolgokhoz vegyesen. - Hajrá, hajrá! Rengeteg dolgunk lesz még, ne kelljen rád várnom… Vagy gyúródeszkád, meg fád? És kerek sütőtálad? No meg magas falú tepsid? – kérdezek tőle pár dolgot, míg mindenhova benyitok, benézek, válogatok, keresgélek, felmérem mi használható, mi nem, mi kell és mi nem.
Josh R. Doley
Vér : félvér Kor : 28 Csillagjegy : Skorpió Státusz : Varázsbűn üldözési főosztály alkalmazottja Ház : Griffendél Fészek : Saltusque Párt : MM Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap :
Szerencsétlen tekintettel bámulom, ahogy a padlómat zaklatja, és szívesen rászólnék, de ha elsőre elnéztem neki, nem most fogom kizavarni. Gondolkodom azon, hogy mondok valamit, de inkább csöndben maradok és nagyjából olyan az arckifejezésem, mintha épp most ölte volna ki a lelket valakimből, például a padlómból. - Jó, de... a padlóm... - Még mindig ugyanolyan elkámpicsorodott fejjel nézem a helyet, ahol megütögette. Azt tapicskol össze amit akar és ott ahol akarja, akármit, ami nem a mahagóni padlóm. Sajnos ezt ő is tudja. Mégsem zavar soha, hogy heccel: egyrészről nagyon nehéz igazán felidegesíteni, másrészről soha nem gonoszságból csinálja, mert soha nem lépi át azt a bizonyos határt, pedig abban is biztos vagyok, hogy képes lenne rá. Nagyon jól szórakoztam azon, amikor pár héttel ezelőtt kiküldtek egy ellenőrt megnézni, ő meg teljesen másképp viselkedett, én pedig nem felejtettem el utána még napokig ezzel cukkolni. Simán mondhattam volna, hogy ne higgyenek neki, valójában semmit nem csinál így, helyette belementem a játékba: tartottuk a távolságot és úgy viselkedtünk, ahogy páciens és ápoló szokott, nem úgy, mint két részeg haver a kocsmából. Majdnem kirobban belőlem a nevetés, de visszafojtom és felvonom a szemöldököm. - Vedlesz? Izgalmasan hangzik. Engem is megtanítasz vedleni? – Én is szemrebbenés nélkül nézek vissza rá. Pontosan ugyanolyan meggyőzően tudok minden hülyeséget előadni, ahogy ő, ezért gyakran vannak felettébb izgalmas vitáink, mint például hogy a tűzokádó űrpulyka vagy a gülüszemű mezeityúk nyerne meg egy lovagi tornát – mindezt érvekkel alátámasztva. Tudom, hogy le kellene szoknom arról, hogy ösztönösen arrébb menekülök, ha valaki megérint, de nehezebb, mint a terápia kezdetén gondoltam. Eleinte az is nagyon zavart, ha Gwen érintett meg, de most már nem is csak hogy eltűröm, hanem egyenesen szívesen veszem. Persze változatlanul csak tőle, senki mástól nem. Azért ez is haladásnak számít, nem? Egyelőre én még nem értettem meg, mekkora erő lakozik bennem, biztos vagyok benne, hogy nem csak támogat, hanem szabályosan visszarángat. Oké, jelentősen egyszerűbben megy neki, mint a legelején, de ezt inkább az ő számlájára írnám. - Te is zöldségeket beszélsz – vágok vissza, mint valami óvodás. – Nem lehetne valami más a téma, ami nem répa? A következő mondatára felháborodást színlelek. - Számító dög? Hát köszi. Mindig jólesnek az ilyen bókjaid. Miután felnevetek, észreveszem a mosolyát, miközben rám sandít a szeme sarkából, és ettől muszáj nekem is mosolyognom. Bár Gwen gyakran vigyorog, csak ritkán ilyen őszintén, és ilyenkor én is legalább annyira örülök, mint ő, amikor nevetni hall. Nem tudom, miért. Én is gondoltam már arra párszor, mi lesz, ha gyógyultnak nyilvánítanak. Még mindig nem tudom, megkedvelt-e vagy változatlanul csak az ápolóm, és kicsit tartok tőle, hogy ki fogja jelenteni, itt a vége, és soha többet nem látom. És ez az a dolog, amit soha de soha nem vallanék be neki. - Persze, hogy rámozdultam – vigyorgok. – De ne mondd el magadnak. A következő mondatára hozzá hasonlóan én is szélesebb vigyorra húzom a szám, de már nem válaszolok, nem jut eszembe nagyobb hülyeség, amivel rákontrázhatnék. - Jó, hogy kölcsönösen ilyen jól szórakoztatjuk egymást, te majom – vágok vissza, hasonlóan komolyan gondolva. - Ne aggódj, a te pénztárcádból fizettem, amit a múltkor itthagytál – felelem pókerarccal, ám ekkor könnyedén leveszi a cipőjét és valósággal kihajítja az előszobába mind a kettőt. - Hé! – háborodom fel azonnal, és éppen kezdenék mondani valamit, de nem hagyja, azonnal szól, hogy segítenem kell. Nem hagy sok választási lehetőséget, amint nagy nehezen feltápászkodom, máris elkapja a csuklóm és kivonszol a konyhába. Aztán elkezd beszélni. Tulajdonképpen lemaradok a negyedik szó után, elképedve bámulok rá, és amikor végre elhallgat, azt sem tudom, mit kéne mondanom. Hol a kezembe nyomott késre, hol rá, hol a kosárkára nézek, és lassan félrebillentem a fejem. - Mi a franc az a kerek sütőtál? Szoktam én főzni – ha nagyon muszáj, nem mintha olyan profi lennék benne, sőt –, de honnan kéne tudnom az edények pontos megnevezését? Azt használom, amelyik éppen praktikusnak tűnik. Azért pár másodperccel később végre felfogom, mi volt az első mondata, és lassan kipakolom az összes almát a kosárból. Sokkal lassabban, mint kellene, mert azt mondta, siessek. Eközben Dooky is lelkesen beszáguld a konyhába, nehogy már kimaradjon valamiből. Összeráncolt homlokkal próbálom felidézni a pontos sorrendet, amit itt előadott nekem, aztán végre sikerül elkezdenem félbevágni és megpucolni őket. Tíz perc sem kell hozzá, és már kész is vagyok. - Oké, legyél boldog, kész vagyok. Mi lenne, ha mostantól ülnék ott a széken és naaagyon lelkesen szurkolnék neked? – Rájátszott lelkesedéssel bámulok rá, mintha ez lenne minden vágyam. Mondjuk inkább ez, mint hogy tényleg segítenem kelljen.
Éppen csak szemem sarkából figyelem mi a reakciója a topogásomra, de hangja is tökéletesen elárulja. A padlóját úgy félti, mint ha a szeme fénye lenne. Szándékosan nem tennék benne kárt, de egy kis kötekedés kell, mert különben nem lennék hiteles és unalmas lenne az egész. Kicsit fel kell őt zaklatni, persze jó értelemben. - Ez csak egy padló Josh, se több, se kevesebb. – állapítom meg egyszerűen, hiszen ezt a fura dolgot, a padlót azért találták ki, hogy az emberek használják. Nyilván nem tönkretételről beszélek, de használni kell, mert nem repülhetünk mindenhova… Ez nonszensz, de nem is ő lenne. - Te legfeljebb vedelni tudsz. Nem vagy elég különleges ahhoz, hogy megtanítsalak… – mondom egyszerűen és tovább folytatva a komoly hangvételt. Hiszen akár az időjárásról is beszélhetnénk, ha nem ő és én lennénk, így viszont hitelét vesztené a legtöbb normális téma. Egyszerűen nem fér bele a kapcsolatunkba. - A répa igenis fontos téma, nem tehetek róla, hogy te nem érted a lényegét… – védem meg szegény répákat a leszólástól, de a kutya, a vetődés és Josh oltogatása már el is tereli róla a témát, önkéntelenül feledkezek meg a narancssárga zöldségről és fordítom figyelmem a kis szőrcsomóra. - Tudod Dooky, az igazság gyakran fáj, de akkor is ki kell mondani. Majd a gazdid is megtanulja, nem kell kímélned… – intézem a szavakat a kutyához, de a tartalom természetesen nem neki szól. Érdekes ez az egész Joshal. Nem mondanám, hogy vannak tapasztalataim, hiszen gyakornok vagyok és ő az első önálló feladatom és tény, hogy már a kezdetektől kezdve nem a tananyagot követem, de csak mert látom rajta, hogy nem arra van szüksége. Néha elgondolkodom dolgokon. Az tény és való, hogy Josh hatalmas szeretethiányban szenved és törődésre szorul, azonban az én dolgom csak a lelki bajának megszűntetése orvosilag, szakmai szemmel, de… talán valamivel jobban foglalkoztat a hogyléte, mint azt kellene. Néha felmerül bennem, hogy talán annyira figyelek a határokra, amik láthatóak, hogy másfajta határokon táncolok át. Nem tudom, ennek így van e értelme és igaz e. - Soha nem fedném fel magam előtt, ezt a titkot. A végén még el kéne, hogy átkozzalak… – mondom vigyorogva, de a következő két megszólalására már nem reagálok, hiszen a cipőm kikötözése és elhajigálása lefoglal, no meg, hogy ne nevessek fel hangosan a felháborodásán. Minden támadásom betalál, ezt úgy imádom. Szerencsére hagyja, hogy a konyhába tessékeljem – nem is lenne más választási lehetősége -, majd a fej, ahogyan néz rám megfizethetetlen élményt nyújt. Legszívesebben még egy legyet is röptetnék döbbent ajkai közé. Olyan bamba tud lenni ilyenkor. Felnevetek ezen, meg a kérdésén, miközben megforgatom a szemeimet. - Nem csodálnám, ha még a tepsit se tudnád, mi az. Palacsintasütőről hallottál már? – kérdezem kissé gúnyosan, te kötekedve továbbra is. Aztán inkább csak békén hagyom, hadd pucoljon, én közben próbálok mindent megtalálni, ami kell, ami pedig nincs, azt helyettesítem. A pulton csinálok helyet, letisztogatom, s mivel feltételezhetően nincsen gyúródeszkája, így azt fogom most kinevezni munkafelületnek. Kiadagolom a lisztet, egy csipet só, víz, vaj, sütőport, rakosgatom a hozzávalókat, ahogy anya mutatta régen, de még mielőtt elkezdeném összegyúrni, közli, hogy elkészült. - Felejtős, fontos dolgod van! – mondom, majd egyből oda is húzom magamhoz és elkezdem rendezgetni. - Mivel túl nagydarab vagy ahhoz, hogy mögüled irányítsak, agy most te állj ide mögém, nah. Ne kelljen már nyösztetni! Állj ide! – mutatom, majd koordinálom tovább. Beállok elé, kétoldalt előre húzom a kezeit, így lényegében ő van mögöttem, de amennyire kicsi vagyok hozzá képest, talán fel sem tűnik neki. - Most megtanulsz tésztát gyúrni. Ez a mai terápia hivatalos anyaga! – jelentem ki, majd úgy teszem a kezeim – kissé kényelmetlenül -, hogy tudjam vezetni és kívülről simítsam rá kezeire. Cseppet érdekes a dolog, de nem érdekel, mint általában nem sok ilyesmi. Külsőségekre és kicsire nem adunk. - Csak hagyd, hogy mutassam és csináld, amit mondok! Ez nagyon fontos… És ha lehet… ne gyújtsd fel a tésztát, jó? – mondom kicsit elvigyorodva, majd elkezdem úgy vezetgetni a kezét, hogy elkezdjük együtt összeállítani a tésztát. Nincs sok választási lehetősége, ezt kell csinálnia, ha akarja, ha nem. - A vajat szét kell morzsolgatni a lisztel együtt. Látod, így? Csináld már Josh, kérlek! Nagyon nehezek a kezeid, nem akarom még azt is tartani… jó hogy nem fekszel rám… – mondom kicsit elvigyorodva, de a tésztára és Josh kezeire koncentrálok, kissé még ajkaim is elnyílnak, ahogy próbálok odafigyelni és finom, de határozott mozdulatokkal irányítani a kezét. - Hidd el nekem, én is hamarabb végeznék, ha egyedül csinálnám, de ez fontos! – jelentem ki, miközben tovább mutogatom neki, hogyan lesz ennek a kupacnak lassanként tészta formája. Bár még ragad, nagyon ragad, de csak mert még nem állt össze…
Josh R. Doley
Vér : félvér Kor : 28 Csillagjegy : Skorpió Státusz : Varázsbűn üldözési főosztály alkalmazottja Ház : Griffendél Fészek : Saltusque Párt : MM Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap :
- Ez nem csak egy padló – jelentem ki azonnal még akkor, amikor szinte még be sem fejezte a mondatát. – Légy szíves, ne sértsd meg. Ez itt életem értelme. Nem azzal van a probléma, hogy használja a padlómat, hanem hogy cipőben használja, és cipőben rajtam kívül senki nem mászkálhat végig rajta. Az engedélyem nélkül legalábbis nem, ő pedig természetesen sosem kért hozzá engedélyt. - Vedelni. – Már-már unottan nézek rá, de meg sem rezdülök, nem látszik rajtam, mennyire tetszett ez a beszólása. – Szerintem szimplán csak túl különleges vagyok hozzá. Nem akarod, hogy még ebben is lekörözzelek. Teljesen lazán és teljes meggyőződéssel beszélek, mint aki biztos benne, sőt tudja hogy így van. Nem, határozottan nem mi lennénk, ha a változatosság kedvéért most valami normális témáról beszélgetnénk. A répára már nem is tudok mit reagálni, mert mire odáig eljutnánk, már Dooky is csatlakozik hozzánk, a kelleténél kicsit lelkesebben. - Így van Dooky, pontosan ezért befejezhetnéd a színlelést, miszerint kedveled – vágok vissza azonnal, gondolkodás nélkül, és bár elméletben a kutyának beszélek, Gwent nézem közben. Tényleg elgondolkodtató a módszere, mert az teljesen egyértelmű, hogy a nagykönyv szerint mindent másképp kellene csinálnia. Ő valahogy mégis a legelső pillanattól fogva tudta, mire van szükségem – nem arra, hogy a tananyag szerint lelkizzenek velem, esetleg hülye, mármint valós terápiákra vegyenek rá. A lelkizés nem segített volna, legalábbis abban az esetben, ha csak leültetnek valahova és rám szólnak, hogy na kezdhetem. Gwennel még mindig nem jutottunk el arra a szintre, hogy meséljek arról, hogy süllyedtem le idáig, de sokkal inkább elképzelhető, hogy valaha el fogunk, mintha egy lassan nyugdíjas banyát osztottak volna be mellém. - Szerintem meg még élveznéd is a tudatot, hogy rámozdultam az öledre – vigyorgok vissza már-már lekezelő hangsúllyal, és bár csak viccből mondom, azért biztos vagyok benne, hogy ha most komolyan beszélnénk, tényleg így lenne. Sőt, talán még így is így van. Azt is tudom, mennyire élvezi azt is, hogy akármit csinál, nagyjából mindennel betalál. Ijesztően hamar kiismert még a legelején, de mostanra meg már tényleg minden húzásával ráhibázik. Inkább hagytam, hogy kitessékeljen a konyhába, mert félek a következményektől, ha az ellenkezőjét tettem volna. Nagyon remélem, jól szórakozik azon, hogy a hiperaktívkodása miatt már megint elvesztettem a fonalat, mint eddig annyiszor. - Tudom, mi az a tepsi – színlelek sértődést azonnal, de a palacsintasütőre inkább nem reagálok, mert arról tényleg fogalmam sincsen. Illetve magát a tárgyat biztos felismerném, valószínűleg használom is, de a neveket változatlanul nem tudom. Aztán a következő hét-nyolc perc csendben telik, én pedig teljesen meglepődöm rajta, hogy egyszer sem szól be az almapucolási technikámra, például hogy sokkal jobban meg kéne döntenem a kést. Bár amikor végeztem, belelkesültem, de sajnos hamar csalódnom kell, mert azonnal rávágja, hogy dolgom van. - Nem én vagyok túl nagydarab, te vagy túl pici – közlöm azonnal tárgyilagosan, nehogy már most az egyszer a változatosság kedvéért csöndben maradjak. Mellesleg remek párosítás vagyunk, mert én magasabb, ő meg alacsonyabb az átlagosnál. - Te most csak szórakozol velem – mondom elképedve, amikor kijelenti, mi a mai terápia anyaga. – Mi lenne, ha inkább az lenne a hivatalos anyag, hogy nézlek miközben sütsz? Utolsó próbálkozás, de nem adom fel csak úgy. Nem mintha nem lenne esélytelen, ha egyszer elhatározta, akkor ma kénytelen leszek segíteni neki. Végül is ő tudja, majd ő fizeti a kártérítést, ha valamit netalántán felrobbantok. Bár eddig nem vettem fel túlzottan azt, hogy előttem áll, pontosabban közvetlenül előttem, amikor a kezeimre csúsztatja az övéit, egy pillanatra elakad a lélegzetem – és nem azért, mert annyira utálnám az érintését, mint másokét. Szerencsére gyorsan korrigálom magam és a légzésemet is, talán észre sem vette. Elvigyorodom. - A francba. Pedig épp tervezgettem, hogy tudnám felgyújtani. Azért véletlenül sem csinálnám úgy, ahogy mondja, hagyom, hogy teljes egészében ő irányítsa a kezeimet, így legalább véletlenül sem áll fent az eshetőség, hogy valamit felgyújtsak, amit nem kellene. Az utolsó mondatára megvillan a szemem – bár ő ezt nem láthatja –, és már-már kihívóan elvigyorodva nekidőlök, mellkasom a hátának nyomva. Természetesen nem nehezedek rá teljesen, valószínűleg el sem bírna, de azért úgy intézem, hogy legalább egy kicsit érezze a súlyomat. Mellesleg ettől a kis szervezkedésemtől az én szívverésem is felgyorsul egy kicsit, mert nagyon közel van. Utána elhúzódók, vissza normális távolságra, és hagyom, hogy tovább igyekezzen megtanítani a tésztagyúrás művészetére, nem mintha nem lenne teljesen hiábavaló az igyekezete, holnapra úgyis elfelejtem. Hosszú másodperceken keresztül nem szólalok meg, végül csak úgy mellékesen közlöm: - Ha végeztünk, a te ruhádba fogom beletörölni a kezemet maradt ragacsos izét. És ezt teljességgel komolyan is gondolom.
Fura ez az egész helyzet. Kicsit úgy érzem, mint ha nem a megfelelő korban születtem volna, vagy ilyesmi. Pontosan tudom mennyire kilógok a világképből minden értelemben és abból a szempontból is, hogy ez egy cseppet se zavar. Tudom, tisztában vagyok vele, csak nem érdekel. Nem fogok beolvadni csak azért, hogy könnyebb legyen. Kifoghattam volna olyan beteget is, aki elvárja a tankönyv normáit, s azt is teljesíteni tudtam volna, de azt kevésbé élveztem volna. Josh mellett az egész már nem is igazán munka. Ami veszélyes. Nagyon veszélyes. - Pasi vagy, nem kéne sok tennem ahhoz, hogy eszed vesztve megtedd. – jelentem ki kategorikusan, mint ha csak azt mondanám, az ég kék, a fű meg zöld. Ez tény. Ha egy nő azt akarja, hogy rámozduljanak, könnyű szerrel eléri. A dolog egyszerű, mint az alohomora. - Csak össze ne keverd Tapsival, mert a kettő nem ugyan az. – mondom kicsit elmosolyodva, ahogy birtokba veszem a konyhát, s fél szemmel lesem, ahogy pucolja az almákat. Imádom, mikor koncentrál. Az arca valahogy teljesen megváltozik, a vonásai, a ráncok a homlokán és a tekintete is valahogy olyan emberséget mutatnak, amit szeretek kihozni belőle. Olyan mélységeket kell felszínre hoznunk, amit magától nem tenne meg. Pedig ez a cél, hogy erőltetés nélkül szembesüljön mindazzal, ami megbetegítette, majd megküzdjön a démonaival és győzzön. Josh erős és értékes személy, még ha ezt nem is hangoztatom. - Pici és cuki. Meg kicsi a bors, de erős, meg egyebek. Viszont a te égimeszelő magasságod legfeljebb arra jó, hogy ha elém állsz, eltakarod a napot és nem süt a szemembe. – mondom csak úgy kifejtve a gondolatom, nem is látszik az arcomon hogy éppen kötözködöm vele. Pedig ezt teszem, ő is nagyon jól tudja, meg én is. Nem is mi lennénk. - Én tudom, hogy nagyon szép látvány vagyok és szereted rajtam felejteni a tekinteted, de ez most nem az a szituáció. Arra fogadj magadnak lenge öltözetű táncosnőket. – mondom kacsintva rá egyet. Lényegében a karjai között állni nagyon fura dolog. Egyetlen pici mozdulat kellene, hogy átöleljem. Nem mondom, hogy még sosem voltak pikáns álmaim vele, mert akkor hazudnék, már pedig magamnak olyat nem szoktam, s néha szívesen letapiznám a karjait, mert olyan jő izmosnak tűnnek, de az nem biztos, hogy segítené a terápiát. No de addig is, míg szoktatom őt vissza a váratlan érintésekhez, legalább picit tapizhatom. A kecske is jól lakik, de a káposzta is megmarad. Vagy mit szoktak mondani. - Sose kételkedtem benne, hogy elcseszett pyromágus vagy, de akkor csak annyira gyújtsd fel, hogy megsüljön, jó? Legalább megspóroljuk a várakozási időt. – fordítom kicsit hátra a fejem, hogy rá lessek egy kis mosollyal. Ohh, de közel van, oké, ez most hirtelen váratlanul ért, pedig tisztában vagyok vele, hogy mögöttem áll, közvetlenül, de akkor is. A kezét irányítva próbálom összeállítani a tésztát, ami így olyan nehéz, mint ha betont gyurmáznánk. Kis gonosz, de nem baj, jn még az én utcámba… Kicsit túljátszva a dolgot nyösszenek fel, mikor rám nehezedik, mint aki éppen most tervez összeroppanni. Nem mondom, hogy könnyű, de azért én se vagyok nádszálból. - Most törted el a gerincem… – jegyzem meg haldokló hangon, miközben apró mosoly jelenik meg az arcomon az érzéstől, hogy lényegében teste nagy része az enyémnek simul. Normális az, hogy ilyen reakciókat csal elő belőlem? Szerencsére a kissé gyorsabb lélegzetem betudható annak, hogy éppen azt játszom, meghaltam a súlyától. Gyorsan elhúzódik, mire meg sem rezzenek, nem nézek rá hátra, de a gonosz megjegyzés nem maradhat el. - Ha akarsz tőlem valamit, a másik irányból támadj, lehet nagyobb szerencsével járnál. – jegyzem meg egy kis mosoly kíséretében, amit magam se tudom, komolyan gondoltam e, minden esetre a játékunk és kommunikációnk része. A csendet nem töröm meg, csak próbáljuk összeállítani a tésztát, miközben azon gondolkodom, mégis hogyan tovább, mert miután kész a süti, ki kell még neki találnom valamit, mert egyre jobban van, ami jó, csak ennek tartósnak kell maradnia. Szavaira végül hangosan felnevetek. - Nem vártam tőled kevesebbet. Tudod, minden ilyesmiről vezetem a költségeket otthon és majd egyben fogom benyújtani, remélem sok pénzed van. – próbálom az ő hangsúlyát használni, de a nevetés mellett nehéz. Végül csak lenyugtatom magam, majd elengedem kezeit, s kicsit egyedül is megnyomkodom a tésztát, de csak pár másodpercre. - Hmm, egyre jobb az állaga, már csak egy kevés kell neki és kész… – jegyzem meg. - Tudod hogy lehet legjobban megállapítani, mikor jó a tészta? – kérdezem, majd lévén, hogy tudom, cseppet sem érdekli őt, elkezdem kifejteni. - Egy kicsit ki kell csípni belőle, így ni, majd így a két kezed között megnyomkodni. – mondom és mutatom neki, egy cseppet nagyobb adagot csippentek le, mint terveztem, majd nyomkodom meg. - Látod? – kérdezem, majd borzalmasan hirtelen mozdulattal fordulok meg és nyomom az orrára és az arcára a tésztát, az arcomon olyan kötekedő vigyorral, s kitörni készülő nevetésem próbálom visszanyerni. - Ez még kicsit ragad! – jelentem ki kicsit fuldokolva, majd nagyon gyorsan bújok ki karja alatt, s jobbnak látva menteni a menthetőt hátrálni kezdek próbálva nem képen röhögni, de nagyon jön ki belőlem, egyre inkább szakadozik elő. Ha kell, el fogok rohanni. Nagyon gyorsan futok, valószínűleg gyorsabban mint ő, s éppen remekül szórakozom. - Szerinted is túl ragadós még? – teszek rá még egy lapáttal azzal, hogy még kérdezgetem is, de képtelen vagyok abbahagyni. Ez irtó vicces. Olyan jó vagyok!
Josh R. Doley
Vér : félvér Kor : 28 Csillagjegy : Skorpió Státusz : Varázsbűn üldözési főosztály alkalmazottja Ház : Griffendél Fészek : Saltusque Párt : MM Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap :
Párszor már elgondolkodtam azon, vajon ő munkának érzi-e a felvigyázásomat, mert én mellette egyáltalán nem éreztem magam betegnek. Inkább mintha a legjobb barátom lenne, persze csak a mi sajátos stílusunkban, és közel sem vagyok biztos benne, hogy ez jó. Egy szempontból az, könnyebben feledkezem meg a dolgokról, de másrészről… hol a fenében van az a bizonyos határ? Nem léptük máris át? Eddig soha nem volt még ápolóm, elképzelésem sincs a dolgokról, és hogy hogy kéne menniük. Meddig mehetünk el? A mondatára azonban ezek a gondolatok azonnal kimennek a fejemből, és reflexből vonom fel a szemöldököm. Bár egyszerű kijelentésnek hangzik, talán annak is szánta, mégis úgy érzem, mintha felhívás lenne a keringőre, arról nem is beszélve, hogy valahol mélyen ez a mondat megmozgatott bennem valamit, de hogy mit és miért, azt meg nem tudnám mondani. - Talán neked még annyit sem, hm? – kérdezem összeszűkülő szemmel egy halvány, de pimasz félvigyor kíséretében, és meg sem próbálok úgy tenni, mintha nem mondtam volna semmit. Eddig talán egyszer, és akkor is csak nagyon óvatosan – és hasonló stílusban – tettem megjegyzést arra, hogy nem sértődnék meg, ha egyszer egy ágyban kötnénk ki. Az utóbbi időben vele kettesben egyre többet vagyok önmagam, és akár az ápolóm, akár nem, ennyit most már könnyedén megengedek magamnak. Ha akarja, csak játéknak veszi, de veheti úgy is, hogy komolyan mondtam, mindkettő igaz valahol. A Tapsis megjegyzésére a konyhában már nem reagálok, lekötnek az almák. Igazából ez a monoton pucolás valahol egész megnyugtató, de másrészről meg legszívesebben kifutnék tőle a világból. A hiperaktív hajlamaim nem tűntek el, általában egyáltalán nincs türelmem ilyen apró hülyeségekhez. - Kicsi a bors de erős, mi? – húzom el a szám, de valójában nagyon jól szórakozom. Az eltakarom a napot-beszólására gyorsan úgy teszek, mintha viszketne a szám fölötti rész, hogy túl nagy feltűnés nélkül tudjak küszködni a vigyorommal, bár ezalatt a pár hónap alatt minden bizonnyal kitapasztalta, mikor csinálom ezt, úgyhogy ha úgy nézzük, sokat nem érek vele. - És arra is jó, hogy amikor elveszem a pulóvered, te még a közelében se vagy annak, hogy vissza tudd szerezni, igaz? – mosolygok rá önelégülten. Ez is előfordult már párszor, ha a fejem fölé emeltem bármit, amit elvettem tőle, semmi esélye sem volt visszaszerezni, legalábbis tisztességes módszerekkel nem. Az például nagyon csúnya volt, mikor egyszerre mindkét oldalamon belebökte az ujjait a bordáim közé, mert az egyetlen hely, ahol csikis vagyok, az az. - Én inkább téged néznélek meg lenge öltözetben – teszek rá még egy lapáttal a pár perccel ezelőtti hozzászólásomra, de elhatározom, hogy jó ideig ez volt az utolsó ilyen, mert húsz percen belül kettő belőle túl soknak tűnik azután, hogy egyébként nem mondok ilyeneket. Legalábbis hangosan. Fogalmam sincs, hogy fog rá reagálni, és tartok tőle, mi lesz akkor, ha nem jól, bár ez valószínűleg azért csúszott ki a számon, mert a közelsége tényleg hatással van rám, és képtelen vagyok szó nélkül hagyni. Semmi értelme nincs tagadni azt, hogy eljátszottam már párszor olyan gondolatokkal, amikkel nem kellett volna. Meg olyanokkal is, amiknél különösen örülök, hogy nem legilimentor. Arról azonban tényleg sejtésem sincs, hogy ez fordítva is így lenne. Elvigyorodom. - Az elcseszett pyromágus énem nem csak annyira akarja meggyújtani, hogy megsüljön. Amikor hátrafordítja a fejét, tényleg megfeszülnek az izmaim, különösen az állkapcsomon, de szerencsére – vagy nem szerencsére – hamar visszafordul, én pedig kifújom a levegőt, amit eddig visszafojtottam. - Ha így lenne, nem mosolyognál – suttogom közvetlenül a fülébe én is ugyanúgy egy halvány mosollyal, ugyanis ahogy ránehezedem, oldalról az arcát is látom egy pillanatra, de rögtön utána vissza is húzódok. Meglepetten felnevetek, és ráadásul sajnos semmi épeszű visszavágás nem jut az eszembe. Ez a mai nap mintha kicsit kezdene elmenni egy másik irányba. - Majd egyszer meg fogom próbálni – mondom végül a szokásos sokatmondó félvigyorommal, csak hogy ne maradjak teljesen csöndben. Pár perccel később a nevetésére muszáj nekem is elmosolyodnom. - Vezeted a költségeket?! – hördülök fel, és bár csak megjátszom, a mosolyom azonnal eltűnik. – Ha te nem kényszerítettél volna bele ebbe a helyzetbe, most fel sem merülne, hogy kénytelen leszek a ruhádba törölni a kezem! Különösen viccesnek találom, mennyire próbálja az én hangsúlyomat használni, de a nevetéstől mennyire nem megy neki. Természetesen a legkevésbé sem érdekel, mikor jó a tészta, de sajnos hirtelen nem esik le, hogy ez csak egy taktika. Miközben elkezdi fejtegetni, máris majdnemhogy üvegessé válik a tekintetem, próbálom fenntartani a látszatot, hogy figyelek, közben meg persze teljesen máshol járok. Annyira meglepődöm, mikor váratlanul megérzek az arcomon valami ragacsos dolgot, hogy pár másodpercig csak elképedve bámulni tudok, mire leesik, mit csinált, addigra pedig ő már átbújt a karom alatt és hátrál is el. Még pár másodperc eltelik néma csöndben, amit csak az ő szakadozott nevetése tör meg. - Gwen. Sallese. – Teljesen higgadtan ejtem ki a nevét a számon, mindkettőt külön kihangsúlyozva. Nem mondok semmi mást, ezzel csak még baljóslatúbbá téve az egészet. Még mindig ijesztően lassú mozdulattal szedem le az arcomról a tésztát, és kimért, de nagy léptekkel elindulok felé. Nem szándékozom futni. - Szerintem az, de gyere, nézd meg te is. – Még mindig hátrál, és mivel közel van az ajtóhoz, tudom, hogy már nem fogom tudni beszorítani a konyhában, úgyhogy be kell terelnem valamelyik másik helyiségbe. Bár abban nem vagyok biztos, hogy gyorsabban fut nálam, abban igen, hogy sokkal kisebb, és ezt kihasználhatja ellenem. Ha most elkezdenénk fogócskázni – márpedig úgy érzem, ebből az lesz –, az eléggé abszurdul nézne ki, mert bár a helyiségek nagyok a házamban, az azon kívüli terek nem, se a földszinten, se az első emeleten – meg a többin sem, csak azokat nem nagyon használom. Ez neki kedvez. Nem baj, addig nem szabadul innen, amíg nem kap egy adag tésztát ő is az arcára.
Kezdőlap 
Vannak helyek, ahol sokan engem el sem tudnának képzelni. Például egy piacon, ahol most is vagyok. Nagyon aranyos a helyzet, kis kosárka van karomon, fejemen kalap, öltözékem most sem kifejezetten elvegyülős, de éppen nem rikítok, fekete-fehérben indultam el otthonról, szemeim erősebben vannak körbehúzva, így tényleg sokan megnéznének, ha nem lennék már megszokott látvány itt. Bizony. Minden héten egyszer látogatást teszek ezen a helyen, mert szeretem az itteni alapanyagokat, finomakat lehet főzni belőle. Már pedig ha valamit szeretek, az az evés és megadom a módját. Egy idős néni, aki kezdetben felháborodottan méregetett és halk megjegyzéseket tett rám, most kedvesen mosolyogva kérdezi tőlem, hogy a szokásos lesz e, mire csak szintén mosolyogva biccentek neki. Kérdezősködöm az unokáiról, miközben kiszed nekem két almát, pár szem répát és kiméri a gombám is. Már pontosan tudom, mennyit kell fizetnem, így kiszámolva adom neki oda a pénzt, miközben hallgatom válaszát. Pár percig még csevegek vele, de utána arra hivatkozva, hogy még rengeteg dolgom van, tovább is megyek.