Jonathan & Carol

Elérkezett a kedvenc nyári ünnepem: Jonathan születésnapja. Már a legelső mondatom is ilyen furcsa, de ez az igazság. Ez a nap valahogy mindig fenomenálisra sikeredett, köszönhetően persze csakis nekem és az én zsenialitásomnak. A bátyám minden alkalommal szabadnapot vett ki, ha a születésnapjáról volt szó, bármi történjék is. Persze nem csalódtam benne soha, a helyében lehet én is így tettem volna. Na jó, talán nem, én annál sokkal lelkiismeretesebb voltam. De így legalább mindkettőnknek jutott rá ideje, én egész délelőtt vele voltam, Jenessa pedig délután. Na meg este. De hát házasok, ezen nincsen semmi meglepő.
Reggel - persze nem túl korán - én ébresztettem Jonathant. Jenessa már ébren volt, minden bizonnyal a konyhában reggelizett, úgyhogy vettem a bátorságot és beosontam a közös hálószobájukba. Lábujjhegyen osontam az ágyhoz onnan pedig rövid felkészülési idő után Jonathanre vetettem magam. Szegénykém eddig aludt békésen.
- Jó reggelt az öregeknek! -kurjantottam vidáman, az arcomon széles mosoly ült, ahogy Jonathan fölé hajoltam. Ha erre nem kelt fel, akkor egy mutáns.

Jonathan & Carol

Nevetve terültem el az ágy másik oldalán, ahová lelökött, Jenessa térfelén. Én roppant viccesnek találtam, hogy ennyire megijedt. Nem volt szokásom rémisztgetni, akarom mondani, csak őt nem mertem általában megijeszteni. Egyszer majdnem megkergetett, amikor kiugrottam elé a fürdőszobaajtó mögül, egy bohócmaszkban, műanyag késsel a kezemben. Oké, ezzel talán túlzásba is vittem egy kicsit, de mentségemre legyen, hogy április elseje volt.
- Tudom, hogy szeretsz -nevettem. -Nem tudod utálni a te legkedvesebb kishúgodat.
Horkantva ültem fel az ágyon. Aha, csak egyszer van szabadnapja... Nagyon elhitte. Lusta dög, folyton itthon dekkol ahelyett, hogy dolgozna. Nem is tudom, mit vártam tőle. Közelebb csúsztam hozzá és átöleltem, most már kedvesebben.
- De igen, egy évvel öregebb lettél. És tisztában vagyok vele, hogy egy szemét kis dög vagyok. Tudod, családi vonás. -Nyomtam egy nagy, cuppanós puszit az arcára. -Boldog szülinapot, bátyus.

Jonathan & Carol

- Ne legyél már ilyen büdös tahó... -húzódtam el tőle morcosan és karba tettem a kezem. Még most is nagyon rühelltem, amikor ilyeneket mondott. Nem vettem a szívemre, ahhoz nem voltam túl érzékeny lélek - most már. De rossz volt arra gondolni, hogy kicsikoromban mennyire utált és hányszor érte el, hogy sírva szaladjak a bátyámhoz. A másikhoz. Mostanra már megváltozott a kapcsolatunk, legalábbis elhitettem ezt magammal. Megnyugtató volt arra gondolni, hogy Jonathan már nem rühell és jó kapcsolatunk van egymással.
- Hagyd már szerencsétlen manókat. Csak te lehetsz ekkora surmó -grimaszoltam.
Utáltam, amikor ezt csinálta. Főleg azért, mert ő maga sem tudta eldönteni, hogy milyen tortát akar és percenként gondolta meg magát. Jó, hogy nem tudták követni a gondolatmenetét... Más esetben nem zavart volna, ha szidja a manókat. Utáltam őket, két-háromévesen valamiért nagyon féltem tőlük, ez pedig mostanra viszolygásba csapott át. Nem tehetek róla.
- A konyhában van, azt hiszem. Biztosan megrongálja a tortádat. -Ez egyszer örültem volna neki. Megérdemelné, amiért ilyen bunkó.
Hogy hirtelen mennyi jelzőt használtam rá... De ha egyszer mind igaz volt...