A Nimbus Racing Broom Co újabb méregdrága versenyseprüt dobott a piacra. Egyértelmü volt, hogy én ott leszek a bemutatón és nem, nem azért, hogy az elsök között készíthessek interjút Caspar Whitehornnal és elsöként dobjak fel egy cikket róla a sportrovatban már másnap. Nem, ezt másra bíztam. Egy roppant csinos és nagyon ambiciózus újonc lányt küldtem oda, hogy beszélgessen a cégtulajdonos úrral. Így persze foghattam arra, hogy az ö munkáját kísérem figyelemmel és miatta vagyok itt, hogy lássam, rendesen dolgozik-e. Holott egyáltalán nem erröl volt szó. Csupán ki akartam használni a lehetöséget, hogy beszélhessek a mi egyetlen Whitehornunkkal.
Barátok voltunk. Vagy valami olyasmi. Furcsa lett volna legjobb barátoknak nevezni magunkat, mert egyrészt messze volt még az attól, másrészt meg nekem és a hozzám hasonlóknak nem igazán akadtak barátai. Caspar mégis más volt, ö azon kevesek közé tartozott, akikre barátomként utaltam, pedig talán nem is volt az más emberek szemeivel nézve. Nem igazán tudtam megállapítani de végül is, ez annyira jelentéktelen, hogy inkább nem is fecsérlem rá tovább a szót. A Roxfortból ismertük egymást, két évvel járt alám és szintén hollóhátas volt, ahogy én is, utána pedig még egy évet egyazon fészekben töltöttünk. Ugyan akkor én már végzös voltam és sokkal inkább lefoglalt Vanessa mint mások. De ennek ellenére ott is jóban voltunk. Már az elejétöl megtaláltuk a közös hangot és ö volt az, akivel a legtöbbet beszéltem. Hiába volt fiatalabb nálam. Gyerekkorban nyilvánvalóan az a két év is sokat számított.
Megvártam az elöadás végét, aztán még azt is, amíg a tömeg eltünik és a saját újságíróm elcseverészik Casparral. Bevallom, eléggé zavart, hogy ennyi idöt elvesznek tölem, annyi azért nem volt, hogy a fél napomat itt töltsem. Vártam, hogy végezzenek és végre beszélhessek vele. Ideje volt már, hogy sorra kerüljek. Úgysem maradok sokáig, igyekszem majd vissza a szerkesztöségbe, egy-két cikk még hiányzik a holnapi lapból. Többek között ezé a kislányé is.

Elégedett mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy a kislány majd' elalél Caspar flörtölésétöl. Igen, pontosan így kell betanítani egy újoncot, akinek még ott van a tojáshéj a - egyébként egészen formás - fenekén. A tökéletes alany pedig kétségtelenül Caspar volt erre. A kislány meg fogja kapni, amit meg kell. Holnap elsö dolgom lesz, hogy az irodámba hívatom, amint meglátom, hogy belép a szerkesztöség ajtaján. Mert az irodámból egyenesen rá lehetett látni a föbejáratra, amit nem véletlenül találtam ki, hogy így legyen. Olyan prédikációt fog végighallgatni szegény (annyira nem is) lány, amilyet még egy politikus is megirigyelne. De ha csak ebböl tanul...
Elvigyorodtam, amikor Caspar megállt mellettem. Annyira éreztem, nem is, tudtam, hogy ezt fogja mondani. De hát nem is volt annyira meglepö, pont eléggé ismertük egymást ahhoz, hogy tudjam, ezzel mekkora sikert fogok elérni. Remélhetöleg értékes információkat is szolgáltatott az újságírómnak, nem pedig a feszes fenekét és a gömbölyü mellét dicsérte csak. Az egyetlen bajom az volt, hogy ebben nem voltam biztos.
- Ezt veheted egy korán érkezett születésnapi ajándéknak is -vigyorogtam rá önelégülten. -A kreativitásom pedig valóban figyelemre méltó. Nem mintha olyan nehéz lett volna kitalálni, hogy mi tetszene neked annyira. Túl kiszámítható vagy, Caspar.
Az italokkal teli, hosszú asztal felé intettem a karommal, szépen leutánozva azt a mozdulatot, amivel nem is olyan régen még ö mutatta be a seprüjét. Ami egyébként a legkevésbé sem villanyozott fel. Majd talán az olvasóimat.
- Nézd meg, talán találsz még.

- Az a helyzet, hogy nem egy csinos kislánynak vannak nagy tervei az újságírásban. Sajnos ezek közül általában egyik sem használható, ami nagy kár. Azt hiszem, nagyon hamar feljebb vinné az újságomat. Még ennél is feljebb.
Ez tény volt, nem csak én gondoltam így. Caspar tökéletes példa volt rá, hogy milyen sikeresek tudnak lenni az ilyen interjúk, feltéve akkor, ha a lány tapasztalt. A mostani nem volt az, teljesen pályakezdö volt. Nyilván nem mondtam el neki, hogy hogyan is kéne ezt csinálnia, abban hittem, hogy az ember a hibáiból tanul a leggyorsabban. Én persze nem, mert én soha nem hibáztam.
- A kérdésedre a válaszom igen, nagyon sok ilyen üresfejü szöke cicababa van a szerkesztöségen. Nem bírják sokáig, általában mindegyik csak egy-két sikeresebb interjút szerez nekem, az pedig böven elég, utána mehetnek útjukra. Vagy én érem el, hogy elmeneküljenek, vagy lelépnek maguktól is. Változó, kinél mi. De ez itt speciel nem olyan. Nagyon tehetséges és ígéretes lány. Nem véletlenül jöttem el vele, hogy felügyeljem. Másképpen nem szánnék rá ennyi idöt. -Ha másról lett volna szó, ideküldöm az egyik tapasztaltabb alkalmazottamat, hogy használható cikket faragjon nekem. De ez más volt, öt nem akartam egyedül kiküldeni, azonban minél hamarabb kiképezni igen. Szükség van az ilyen jó újságírókra a Prófétánál, mint amilyennek ö is készül.

Mosolyogva ingattam csak a fejem. Nem vártam mást Caspartól, mindig ilyen volt és nem egyszer emlegette, hogy jó az üzleti érzékem. De sajnos engem nem vonzott az a munkaterület, az újságírás volt az életem.
- Nem csalódtam benned. És meg kell hagyni, azért tényleg sokkal jobb olyan társaság mellett dolgozni, akiktöl nem kapok hányingert, ha rájuk nézek. Emlékszem, amikor elkezdtem a Reggeli Prófétánál dolgozni, mint egyszerü újságíró, volt egy nálam magasabb pozícióban dolgozó, idös hölgy. Kifejezetten ronda volt, de nem akarom bántani. És egyszer csak bekattant. Elvileg volt valami mentális betegsége, ami miatt kifordult önmagából. Egyszer meztelenre vetközött és úgy kezdett el táncolni az asztala tetején. Rendkívül sokkoló látvány volt. -A legszomorúbb az egészben mégis az volt, hogy ez tényleg megtörtént.
Elhalványult a mosoly az arcomon, ahogy a lány testéröl beszélt. Férfi vagyok, nyilván én is néztem már rá más szemmel. De hogy cselekedjek is...
- Tehetséges újságíró -ismételtem meg. -Semmi többröl nincsen itt szó. Szeretem a feleségemet és nem áll szándékomban megcsalni. Nem is fogom.
Ha tudtam volna, mekkorát tévedek...