Vérem

mugli születésű vagyok, a családom történetében a legelső, de nem az egyetlen.

Édesapám, Id. Patrick Rawlins

Harmincöt éves volt, amikor én megszülettem, második világháborús veterán, féllábú. Ez így tömören szerintem mindent elmond róla, annak legalábbis, aki alaposan ismeri a mugli történelmet. Apám egy hős volt, aki az életét adta az országáért és azért, hogy segítsen véget vetni az emberek öldöklésének - igaz, ehhez neki magának is ölnie kellett. Nekem mindig azt mondta, hogy egy emberélet nem számít, ha helyette száz másik megmenekül a halál torkából. Én nem értettem vele egyet. Ha van rá lehetőség, hogy száz helyett százegy térjen haza, akkor így kell tenni. Voltak ilyen dolgaink, amikről teljesen másképpen gondolkodtunk, ennek ellenére mégis jó volt az összhang közöttünk. Talán azért, mert én voltam az egyetlen fia és ketten voltunk négy nővel szemben. Az ilyen általában összhangot teremt az emberek között.

Édesanyám, Emily Rawlins

Anyu éppen úgy végigküzdötte a háborút, mint édesapám, csak nem éppen úgy, mint ő. Közel sem volt a frontvonalhoz, távol állt tőle a katonaság és minden erőszak is. Jámbor, szelíd nő volt, aki szinte már a vér gondolatára is rosszul lett. Nem, őt határozottan nem ilyen sötét időkbe szánta a sors. Mégis ide kellett születnie és ahhoz képest, mennyire nem bírta a félelmet és a nyomort, tiszteletre méltóan erős maradt és az 1945-re már kétévessé nőtt nővéremet is éppen olyan gonddal nevelte, mint később engem és a húgaimat.
A háború utáni években sokszor elvetélt, ami kellően elkeserítette, mindig is nagy családra vágyott. Aztán végül megszülettem én, ezek után pedig könnyedén ment a két kishúgommal is. Csak sikerült neki az a nagy család, ami iránt annyit epekedett és remekül is csinálta, fantasztikus anya volt, nagyon szerettem őt.

Nővérem, Reese Shepard

Legelső gyerekként született a családba és sokáig nagyon úgy tűnt, hogy egyedül is fog maradni. Tizenöt évig így is volt, amikor is megszülettem én, a család legnagyobb örömére. Ugyan a nővérem ekkor már szinte felnőtt volt és tudta, hogy egy ekkora korkülönbség nem biztosan jelent jót, mégis kitörő lelkesedéssel fogadott. Állítása szerint mindig is szeretett volna egy kistestvért, ezért örült nekem ennyire, még akkor is, ha későn érkeztem. A kapcsolatunk a kezdetektől fogva nagyon jó volt. Reese szinte a második anyukámként funkcionált, én pedig jó kisgyerek voltam, nem volt min vitatkoznunk. Rajongásig szerettem Reese-t, sajnos hamar elköltözött otthonról. Azóta már családja van és három fia, a legidősebb tizennégy, a legkisebb pedig nyolc éves. Amikor csak tudunk, még most is találkozunk, noha elég furcsának tartja ezt a varázsvilág dolgot és kissé azért tart tőle.

Húgom, Diane Rawlins

Tőle csupán két évvel vagyok idősebb, nem olyan nagy a rés köztünk, mint a nővéremmel. Ő volt a család csínytevője, holott én voltam az egyetlen fiú. Diane viszont tényleg borzasztóan rossz gyerek volt. Anyuék mindent bevetettek, hogy megneveljék valahogyan, de soha nem jártak sikerrel és egy idő után már nem is foglalkoztak vele. Egy idő után azért benőtt a feje lágya neki is és mostanra már érett, felelősségtudó felnőtt nő vált belőle. Amennyire én tudom, nemrég költözött össze a jelenlegi barátjával. Vele sajnos soha nem volt olyan jó kapcsolatom, mint a családom többi tagjával, és nem az én hibám volt. Féltékeny lett, amiért én olyan "különleges" iskolába járhatok, mint a Roxfort, ő pedig nem, ez pedig megpecsételte a későbbi kapcsolatunkat.

Húgom, Charlotte Rawlins

A huszonkét éves Lottie rajtam kívül az egyetlen a családunkban, aki megkapta azt a bizonyos levelet. Minden valószínűség szerint ez az oka annak, hogy ő áll a legközelebb hozzám. De nem, talán mégsem. Inkább az lehet az oka, hogy teljesen különbözünk egymástól. Sokszor mondják, hogy az ellentétek kiegészítik egymást. Nos, én nem szeretem az ilyen sztereotípiákat, de nálunk ez igaz. Az én nyugodt, kissé visszahúzódó természetem mellé jön Lottie, aki nos... nem teljesen ilyen. Lobbanékony és tüzes lány, aki mindig makacsul megy a feje után. És ezek persze csak az alapdolgok, szinte semmi nincsen a külsőnkön kívül, amiben hasonlítanánk a másikra. De ponz ez tesz minket olyan jó testvérekké.
Lottie alig több mint egy éve végzett a Plumonbeán és helyezkedett el a Minisztériumban. Jelenleg együtt lakunk albérletben egy idős hölgynél London határában.

Volt barátnőm, Caitlin Bolton

Tudom, hogy nem sokan említenék meg a barátnőjüket. Hiszen egy barátnő még nem valami biztos dolog, amiről az ember úgy gondolja, hogy érdemes beszélni. Egy volt barátnő pedig végképp nem. Én viszont mégis megemlíteném Cathyt, hiszen hozzá fűzödnek életem eddigi legsötétebb évei. Az akadémián ismertem meg, nem szaporítom a szót, egy idő után egymás mellett kötöttünk ki. Nem volt még barátnőm előtte, nem voltam az a nagy csajozós fajta, azaz elég szerencsétlen voltam a nőkkel. De vele úgy tűnt, hogy a kapcsolatunk a megfelelő úton halad a tökéletesség felé. Amikor mindketten végeztünk, összeköltöztünk, ugyanabba az apartmanba, ahol most a húgommal lakom. Minden teljesen boldognak és tökéletesnek tűnt, talán az is volt, de ez a boldogság nem tartott sokáig. Cathy auror volt és a háború legutolsó csatájában eltalálta egy átok, ezzel pedig halálos sebesülést szerzett magának. Nagyon sokáig szenvedett vele, amíg a Mungóban próbálták megmenteni az életét. Én persze végig mellette voltam, képtelen lettem volna magára hagyni őt. Még az utolsó pillanatban is a kezét fogtam. Nem nagy történet, nem én vagyok az egyetlen, akivel ez megtörtént akkor, de azt hiszem, soha nem fogom túltenni magam rajta.

Mottóm

Az igazság szubjektív dolog, minden embernek mást jelent. Folyton változik.
Ha egy zöld ágat tartasz a szívedben, előbb-utóbb rászáll egy énekesmadár.

Amortentiám

A tömény, kevert illat, ami megcsap, amikor belépek egy virágboltba.
Frissen mosott és felhúzott ágynemű.
A sós tenger illata.

Különös jellegzetességem

Nagy vagyok, széltében és hosszában is. Szinte a 190 cm-t is meghaladom, a vállam széles és nem szenvedek hiányt izmokban. Mindig ez az első, amit észrevesznek rajtam.

Ami megnyugtat

Nem is tudom. Igazán nyugodt embernek tartom magam, nem emlékszem olyanra, hogy én valaha is felkaptam volna a vizet valamiért. Ha relaxálni akarok és levezetni a stresszt, akkor futni megyek vagy edzőterembe.

Ami boldoggá tesz

A kishúgom, azzal a sok furcsa szokásával. Nagyon szórakoztató tud lenni. Egyébként pedig nem túl nehéz engem boldoggá tenni, a legkisebb jónak is nagyon tudok örülni. Elég pozitív természetem van.

Ami bosszant

Az igazságtalanság. Túlságosan nagy az igazságérzetem és nem bírom, ha valahol nem találom ezt meg. Az egyetlen dolog, ami zavarni tud. Sajnos sok van belőle a világon. Ezért nem találom néha a helyem.

Ahol jól érzem magam

Otthon, a húgommal, olyan környezetben, ahol komfortosan tudok mozogni. Ez pedig többnyire tényleg csak azt a kis lakást jelenti. Esetleg a futópályán, ha menet közben a gondolataimba tudok merülni.

Hobbim

Edzés. Ezen kívül még nagyon szeretem a tudományokat, főleg a biológiát és ehhez hasonlókat, így szabadidőmben növényeket gyűjtök és állatokról, emberi természetről folytatok tanulmányokat. Csak úgy magamnak, kikapcsol.

Rossz szokásaim

Borzasztóan szerencsétlen tudok lenni néha. Nem mondanám, hogy könnyű zavarba hozni, de ha egyszer megtörténik, nekem végem. Nőkkel sem vagyok túl magabiztos.

Titkaim

Nyitott ember vagyok, nincsenek titkaim mások előtt.

Legnagyobb félelmem

Hogy megint át kell élnem valaki elvesztését úgy, ahogy Cathyét is kellett.

Ami nélkül nem tudnék élni

Lottie. Már csak ő van mellettem úgy igazán, a magányt pedig nem bírnám ki.

A családom nekem

Nagy és boldog, de most mintha szét lenne esve. Kirepültünk a testvéreimmel a fészekből. Én azért szeretném ezt újra helyretenni.

Ha én nem lennék

Nos... fogalmam sincs. Minden bizonnyal ugyanúgy forogna a föld, az emberek pedig ugyanúgy iskolába és dolgozni járnának. A szüleimnek lehet, hogy lenne egy másik fia, vagy csak a három lány. Hosszú lenne ezen agyalni ennyit, így inkább nem is folytatom.

Amit rólam beszélnek

Kollégáim: Önfeláldozó fiatalember, rátermett a munkára és ugyan az emberi kapcsolatokban néha nincsen otthon, igazán jó lelke van. Ha kidobnának minket egy csapattal egy aknamező közepére, Patrick lenne az, aki előremegy, hogy ő legyen az első, aki meghal és hogy előrébb juttasson ezzel is minket.
Szüleim: Jó gyerek. Soha nem volt vele sok gond, mindig is tudta, mi a helyes és mi nem. Nála jobbat nem is kívánhattunk volna, nagyon büszkék vagyunk rá mind a ketten.
Testvéreim: Szeretjük a bátyánkat/öcsénket. Jó testvér volt, aki ha kapott egy tábla csokoládét, nem egyedül ette meg. Akadt rá példa, hogy hozzá sem ért, hanem egyenesen nekünk adta. Nem volt okunk balhézni vele.
Akik csak most ismertek meg: Első látásra szimpatikus srác. Biztos vagyok benne, hogy jó munkatárs/barát/stb válik majd belőle.

Amit szeretek magamban

Megértő vagyok és önzetlen, mindig nyugodt, hidegvérű. Bárkiért odaadnám a saját életemet, még akkor is, ha nem kedvelem. Nagyjából ennyi.

Amit utálok magamban

Igazán lehetnék talpraesettebb. Nem mintha most nem lennék az, de azért van hová fejlődnöm. Szeretnék ezen változtatni.

Kinézetem

A magasságomat és a testalkatomat már említettem korábban, a hajam barna és rövid, szemeim kékek. Az arcom barátságos és a mosolyom is, noha az nem gyakran ül ki oda rá. Sokan mondják rám, hogy egy álompasi vagyok, de én nem érzem magam annak. Sőt, meglehetősen zavarba hoz, ha valaki elém áll egy ilyennel. Ruhákban adok a kényelemre, a többi annyira nem foglalkoztat.

Múltam

A nagyrészét már az előbbiek során elmondtam. Átlagos gyerekkorom volt, olyan, amilyet a legtöbb mugli él. Óvodába jártam, anyu játszótérre vitt és fagylaltot vett nekem, karácsonykor mindenki együtt ülte körül a fát. Ahogy az megszokott egy átlagos angol családnál. Aztán tizenegy éves koromban megérkezett az a bizonyos levél a Roxfortból, hogy felvettek. Nagyon furcsa érzés volt, mindenkinek felkavarta legalább egy kicsit az életét. Az enyémet a leginkább, de lelkesen vártam, hogy elindulhassak a Roxfort Expresszen. El sem hittem, hogy varázsló vagyok, hát nem ez minden mugli fiú álma? Odabent nyugodtan és eseménytelenül teltek az éveim, egyedül a húgom megérkezése volt benne hirtelen és nagy változás. Ezt követte a Plumonbea, ahol az első hónapokban ismertem meg Cathyt. Egy fészekben és egy évfolyamon voltunk, csak ő másik iskolából érkezett oda. Már nem is emlékszem rá, hogy mit mesélt, talán Amerikát mondott? Lényegtelen. Ahogy mindketten letettük a vizsgáinkat, összeköltöztünk egy kis London szélében lévő házba, ahhoz a nénihez, akinél most is élek. Kitört a háború, mi pedig munkánkból kifolyólag becsatlakoztunk. Én persze anélkül is megtettem volna, de ez itt nem is számít. Cathy halála után kértem meg Lottie-t, hogy költözzön oda a helyére, nem akartam egyedül maradni. Most pedig próbálom kiheverni a halálát. Azért annyira már nem vagyok a padlón, mint akkor.

Ha újrakezdhetném

Nem tudom. Még nem gondolkodtam ilyeneken. De azt hiszem, jobban vigyáznék Cathyre.

Ha egy napig bármit tehetnék

Miért lenne jó az? Mondhatnám, hogy világbékét teremtek, de minek tenném? Nincs semmi, amire mindenki egyaránt ugyanúgy vágyna, nem tudnék senkit boldoggá tenni.

Ha kitörne a háború

Büszkévé tenném apámat és az ő példáját követve én is harcolnék, törekedve arra, hogy mihamarabb béke legyen. Persze a saját módszereim és nézeteim mellett.

Ha meghalnék

Nem szeretnék erre gondolni, amíg nem muszáj.

Playby: Chris Evans