Vérem

Nem mind arany, ami fénylik. Szerintem a vér csak vörös lehet.

Apám, Orion Black

Mindig hatalmas embernek képzelte magát, és nem vette észre, hogy senki nem veszi komolyan. A szememben semmi tekintélye nem volt. Férfihoz nem méltó módon meghunyászkodott az anyámmal szemben, és mindenben hagyta magát irányítani. A nála gyengébbeken próbálta kiélni elnyomott zsarnoki hajlamait.

Anyám, Walburga Black

Ó, nagyszerű asszony! Csodálatos, bűbájos nő, remek anya, varázslatos személyiség... A társaság lelke, imádják az emberek, jelleme mindenkit magával ragad. Bizalmas barátnője Druella Black, aki szintén rettentő vonzó nő. Pláne akkor kelt bennem ilyen érzéseket, mikor a szája sarkában lévő bibircsókot nyalogatja, amiből még hosszú fekete szőrszálak is kinőttek. Mikor ő és az anyám együtt megjelennek valahol, ott aztán hirtelen mindenki rádöbben, milyen halaszthatatlan dolga van valahol máshol.
Na jó, szóval utálom.

Öcsém, Regulus Black

Körbeudvarolt mindenkit, akitől bármilyen elismerésre vagy privilégiumra számíthatott. Meghunyászkodó kis féreg volt. Megfutamodott a szánalmas kis élete elől, és megölte magát. Ez volt élete legbölcsebb döntése.

Mottóm

A világ öt elemből áll: föld, levegő, tűz, víz és süket duma.

Amortentiám

Tömény fahéj, kókusz és köménymag.

Különös jellegzetességem

Kiskutyaszemek és fogkrémreklámvigyor. Meg persze szarabbnál szarabb viccek, amiktől mégis sírva röhög az egész társaság.

Ami megnyugtat

Ha van mellettem valaki. Nem bírom az egyedüllétet.

Ami boldoggá tesz

Erre most nem tudok válaszolni...

Ami bosszant

Nagyon sokan vannak. De szerencsére én sokkal jobban bosszantom őket.

Ahol jól érzem magam

Leginkább a szabadban.

Hobbim

Kviddicsezés.

Rossz szokásaim

Más emberek szándékos bosszantása. A lelkivilágukba való beletiprásról már egészen leszoktam. Fejlődőképes vagyok.

Titkaim

Senki nem tudja, hol voltam és mit csináltam a Roxfort elvégzése utáni hónapokban. Nincs olyan ismerősöm, akivel meg szeretném osztani.

Legnagyobb félelmem

Kitudódik, hogy animágus vagyok, és az Azkabanba zárnak, elszigetelve mindenkitől, összezárva a félelmeimmel.

Ami nélkül nem tudnék élni

Nem tudok ilyet mondani. A jég hátán is megélek.

A családom nekem

Nincs családom.

Ha én nem lennék

A szüleimnek nyilván hatalmas könnyebbség lett volna, ha meg sem születek. De hát most mit tegyek, ők raktak össze!

Amit rólam beszélnek

Ó, sokmindent! A legjobb arc, egoista  barom, remek auror, megbízhatatlan féreg, nemzeti hős, hazug disznó - és még sorolhatnám. Nem zavar, hogy beszélnek rólam; ez csak azt jelenti, hogy közismert vagyok, ami ugyebár nem hátrány.

Amit szeretek magamban

Nem az érdekes, hogy én mit szeretek magamban, hanem hogy mások mit szeretnek bennem.

Amit utálok magamban

Ha listát írnék róla és alaposan számba venném, biztosan az öcsém sorsára jutnék.

Kinézetem

Közepesen magas vagyok, olyan száznyolcvanvalahány centi - nem tudom pontosan, sosem mértem. Erősen meglátszik rajtam a sok kviddics és az aurorképzés gyakorlati része. Olcsó, de egyedi és laza ruhadarabokat hordok, szerintem remek stílusérzékem van. Fekete hajam mindig úgy néz ki, mintha hetek óta nem fésültem volna meg, és tízpercenként beletúrok, nehogy véletlenül lelapuljon vagy egy kicsit is rendezettnek tűnjön. Mélybarna szemeimmel igazán élethű kutyanézést tudok produkálni - volt időm begyakorolni. A mosolyomat pedig, azt mondják, bármelyik fogkrémcégnek eladhatnám.

Múltam

Hol is kezdjem? Black örökösénklek születtem - hú, milyen kiváltságos pozíció! Egész gyerekkoromat illemtanórákon és táncórákon töltöttem - hú, minden kisgyerek vágya! A családom le se szart - hú, álomba illő szabadság! Minden hangos szavamért és rossz mozdulatomért szigorúan megbüntettek - hú, de jól meg lettem nevelve! Tizenhat évesen összepakoltam és eljöttem otthonról - hú, rettentő csúnya dolog volt tőlem!

Hogy miképp váltam Black örökösből hajléktalanná, s hogy lett belőlem végül kriminálpszichomágus? Ezt a kérsést én is gyakran felteszem magamnak.

1971, szeptember. Mi is történt ekkor? Segítek: ekkor kezdtem el a Roxfortot. Na, szüleim ekkor vesztették el felettem végleg az irányítást. A Roxfortig már nem ért el a kezük. Ekkor éreztem meg először, milyen is igazán szabadnak lenni. Legnagyobb megelégedésemre a Griffendélbe kerültem. Szüleim 18 perces és 54 másodperces rivallóval ajándékoztak meg, amivel nem épp a kívánt hatást érték el. Nyilvános megszégyenítés? Ugyan. Csak ismertté tették a nevemet. Attól a pillanattól fogva mindenki tudta, kicsoda is Sirius Black: a griffendéles aranyvérű fiú, aki nevetett a szülei mocskolódásán. Nem csak az évfolyamtársaim, de a felsőbbévesek is nyitni kezdtek felém, és napokon belül megismerkedtem a diákok felével. Az idősebbekkel főleg felszínes barátságokat kötöttem, de az évfolyamtársaim között akadtak szorosabb barátaim is. Kivel mással kezdhetném a sort, mint James Potterrel? Hét éven keresztül testvérek voltunk. Mindent megosztottunk egymással - a lányokat kivéve. Mi ketten voltunk a suli bajkeverői, a tanárok és Frics rémálma. Aztán ott volt Remus Lupin. Stréber prefi volt - és vérfarkas! Néha az agyamra ment a rendmániájával, de azért jó fej volt, és mindig megírta a házimat. Azt hiszem, a segítsége nélkül sosem tudtam volna lerakni az RBF-jeimet, a RAVASZ-aimat meg végképp nem. És hát Peter Pettingrew... hát igen, ő is ott volt. Mi voltunk négyen a Tekergők. Tapmancs, Ágas, Holdsáp és Féregfark. Minden telihold idején nekivágtunk az éjszakának: a kutya, a szarvas, a vérfarkas és a patkány. Ötödéves korunkra már mindhárman gyakorlott animágusok voltunk, Remus pedig biztonságban tudhatta magát. Együtt fesztelenek voltunk, gondtalanok... Mi voltunk a legmenőbb csapat, a Roxfort királyai. Jamesszel együtt hajkurásztuk a csajokat, azzal a különbséggel, hogy ő egyetlen egyet, míg én párhetente összeszedtem egy újat. Számát sem tudom, mennyi lánnyal voltam anno... Ezek voltak életem legjobb évei. A legfesztelenebbek, a legszabadabbak, a legviccesebbek, a legélvezetesebbek, egyszóval a legjobbak. Aztán vége lett.
Mikor tizenhat évesen kitagadtak a szüleim, Jamesékhez költöztem. Nagyon kedveltem a szüleit, szerettem náluk lenni. De a Roxfort után James összeköltözött Lilyvel - a lánnyal, akiért annyi éven keresztül küzdött -, és bár James, és a szülei is felajánlották, hogy lakhatok náluk, mindkét ajánlatot visszautasítottam. Sajnálatból fogadtak volna be, mert tudták, hogy nincs hová mennem. Eszemben sem volt koloncként lógni valakinek a nyakában. Miután elballagtunk, kiléptem az életükből. Három hónapra eltűntem anélkül, hogy bárkinek egy szót is szóltam volna előre. A baglyok sem találtak meg. Egy teljesen új életformába vetettem bele magam. Kezdésként minden vagyonomat elástam. Vagyonom? Túlzás. A roxforti ládámba volt beledobálva mindenem, ami volt, beleértve azt a pénzt is, amit a szüleimtől loptam, mikor eljöttem otthonról. Sok pénz volt, mégsem mertem költeni belőle egy knútot se. Tovább akartam tanulni, és tudtam, hiába sok az a pénz, legjobb esetben is épphogy elegendő lesz, hogy kifizessem belőle a hat félévnyi tandíjat, és fedezzem az iskolával kapcsolatos többletköltségeket, például a tankönyvek árát. Auror akartam lenni, mióta csak az eszemet tudtam - nem herdálhattam el a pénzt, ami a kulcs volt az álmomhoz. Gondosan becsomagoltam, eltemettem a ládám aljára, és elástam.
Egy kutya jóval könnyebben megél, mint egy ember. Pláne, ha etetik. Albérleti költség, rezsi, ruhák, étel...? Egy nagyobbacska kutyaól és napi egy tányér étel már luxusnak számít.
Néhány hétig kóbor kutyaként zarándokoltam. Annyit ettem, amennyit lopni tudtam. Egyre mocskosabb és bolhásabb voltam, de ami még sokkal rosszabb, rettenetesen éhes... Teljesen legyengültem. Nem tudom, mi lett volna velem, ha egy idős hölgy nem dönt úgy, hogy befogad. A nála töltött másfél hónap gyökerestül megváltoztatott.
Halk nyüszítéssel vonszoltam magam az utcán, üres gyomorral, sántítva. Ő épp kinézett a szemközti ablakon. Kinyitotta az ablaktáblákat, hogy lehúzza a redőnyt, akkor látott meg engem. Abban a pillanatban bármit megtettem volna néhány falat ételért. Nehézkesen leültem a járdára, felé fordulva, és könyörgő szemekkel néztem rá. Sokáig csak sajnálattal nézett vissza rám, aztán lehúzta a redőnyt, és becsukta az ablakot. Reményvesztetten rogytam össze. Egykor éjszakákon keresztül tanultam a szabályos kutyafekvést, de ez már rég nem hasonlított arra. Egyszerűen kiterültem a járda közepén, és teljes szívemből sajnáltam magam. Már a fényes karrierem képe is elhalványodott előttem, azt is feláldoztam volna egy tál ételért, de hány kilométerre volt tőlem az a pénz? Nagyon messze. Esélyem sem lett volna, hogy életben maradjak, amíg eljutok odáig. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok gyötörtek, amikor riadtan kaptam fel a fejem. Két lábat láttam, egészen közel hozzám. Igyekeztem minél gyorsabban lábra állni, hogy ne legyek olyan védtelen, bár ekkor akár egy macska is végezni tudott volna velem, ha akar. De senki nem akart végezni velem. Az idős hölgy csoszogott oda hozzám, és felém nyújtott egy nagy darab kolbászt. Ösztönösen, mohón kikaptam a kezéből, és pillanatok alatt eltüntettem. Hálásan néztem fel rá. Jól nem laktam, de egy fél rúd kolbász az éhhaláltól már meg tud menteni. Ő lassan kinyújtotta felém vékony, csontos kezét, és megsimogatta a fejem tetejét. Hetek óta nem találkoztam pozitív emberi megnyilvánulással, és hihetetlenül hálás voltam ennek az asszonynak. Aztán visszahúzta öregesen remegő kezét, és elindult, hogy átmenjen az úton, vissza az otthonába. Bizonytalanul követtem, reménykedve, hogy ennél is jobban megesik rajtam a szíve... Kinyitotta a rozoga kertkaput, és kimondta azokat a szavakat, amik az életet jelentették számomra. Beinvitált magához. Kaptam tőle egy tál vizet - az éhség mellett fel sem tűnt, mennyire szomjas vagyok -, és egy nagy darab párizsit. A ház falához simulva aludtam, a bejárati ajtó mellett, ahogy azt egy rendes kutyának illik. Másnap alaposan megfürdetett, és kaptam tőle egy bolhairtó nyakörvet is. Ettől kezdve nála laktam. Nem tudtam máshogy meghálálni a jóságát, mint hogy őriztem a házát. Milyen szép lenne, ha azt mondhatnám, hogy megmentettem egy rakat betörőtől, és viszonozni tudtam, amit kaptam tőle! De békés környéken lakott, és az egyetlen ember, akit érdemes volt megugassak, az a postás volt. Ő sem állt meg túl gyakran a kapu előtt, s akkor is csak csekkeket vagy reklámújságokat tuszkolt be a postaládába. A hölgy magányos volt, nem volt senkije, akitől levelet kapott volna. Gyakorta ült ki a teraszra kötögetni, és közben beszélt hozzám. Mesélt nekem a családjáról, az életéről... Férje rákban halt meg sok évvel korábban, gyermekei felé sem néztek. Senkit nem érdekelt, él-e, hal-e. Pedig igazán jólelkű asszony volt. Minden egyes nap órákig ült mellettem, és mesélt. Történeteiből hihetetlenül sokat tanultam az életről. Jobban megszerettem, mint bárkit eddigi életem során. Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek otthagyni, amikor véget ér a nyár, és eljön az idő, hogy elinduljak megkeresni a ládámat, és nekivágjak a továbbtanulásnak. Kutyaként jobb voltam, mint emberként...
Hezitálásomnak tragikus esemény vetett véget. A hölgy egy délután nem jött haza. Érkeztek helyette idegen férfiak, akik átmásztak a kerítésen, hogy bejussanak a házba. Vadul megugattam őket, még majdnem rájuk is támadtam. Sokáig nem mertek bemászni, de aztán meghallottam, miről beszélnek... Az idős hölgy meghalt. Ettől kezdve nem érdekelt, kik ők, és miért akarnak bejönni. Nem érdekelt, ahogy beóvakodtak a kertbe, majd a házba is. Sajnálkoztak, hogy milyen szeretetreméltó asszony volt, és azt vitatták, melyikük mennyire ismerte. Ostoba, felszínes dolgokkal bizonygatták kapcsolatukat. Az egyik azzal érvelt, tudja, hánykor indult vásárolni, a másik tudni vélte, mi a kedvenc étele... Ennyi maradt abból a csodálatos asszonyból. Néhány semmitmondó, személytelen történet, amit kedélyesen mesél egymásnak a falu egy-két lakója. Mindaz, amit nekem mesélt a teraszon ülve, mindaz semmivé lett. Azokra senki nem fog emlékezni, mert hisz nem is tudott róluk senki. Egy élettörténet, ami itt zárult le. Hogy pontosan hogyan ért véget az élete, sosem tudtam meg. Az emberek hamarosan elmentek. Még elmélkedtek egy sort, hogy majd valakit vissza kéne küldjenek a kutyáért, de tudtam, addigra én már nem leszek itt. Még azon a délutánon eljöttem. Elindultam vissza, amerre a ládámat elástam. Ideje volt visszatérjek a másik életembe.
Egy hét múlva már Dorian Smith néven laktam a Foltozott Üstben. Lemostam magamról a mocskot, és lassan visszaszereztem emberies mivoltomat. Eleinte beszélni is problémát jelentett. Bizonytalanul álltam a lábaimon is - hiszen csak kettő volt! A ruháim leszakadoztak rólam, a hajam a vállamig csüngött, az arcom rettentően borostás volt, a szagom meg... azt inkább nem is részletezem. Szerencsére a Foltozott Üst elég lepukkant hely volt ahhoz, hogy beengedjenek. Kimostam magam a mocsokból, és nekiindultam az Abszol útnak, hogy a szó legszorosabb értelmében felruházzam magam. A legolcsóbb ruhákat és a leghasználtabb tankönyveket szereztem be. Fodrászhoz sem mentem el, inkább az egyik lakótársamtól kunyeráltam egy ollót és egy borotvát.
Korábban soha nem gyászoltam senkit. Azóta se.
Amikor szeptemberben megérkeztem a Plumonbea Mágusakadémiára, tucatjával borultak a nyakamba az emberek, akik már szinte halottnak hittek. Ölelgettek, csókolgattak - de akkor már nem voltam ugyanaz az ember. Próbáltam visszarázódni az eddigi életembe, próbáltam újra felölteni magamra a régi szerepemet, de sehogy sem éreztem jól magam benne. Újra ökörködtem a srácokkal, buliztunk hajnalig... Amennyire a Roxfortban hanyagoltam a tanulást, itt annyira szorgalmas voltam. Minden kiadott feladatot megcsináltam, minden feladott leckét megtanultam - hónapokig szenvedtem érte, hogy itt lehessek, nem tékozolhattam el a lehetőséget. Az itt töltött éveim nem voltak olyan izgalmasak. Sokat tanultam, igyekeztem közösségi életet is élni, sportolni... A következő két nyáron már meg sem próbáltam kutyaként spórolni a pénzemmel, inkább dolgoztam. Nem takarítottam meg annyi pénzt, mint az első nyáron, de volt hol laknom, és nem éheztem. A harmadik évem végén a Minisztériumban helyezkedtem el, az Auror Parancsnokságon. Kriminálpszichomágus lett belőlem, olyan nyomozó-szerű. Hasonló az aurorhoz, de inkább a munka logikai részét végzi. Nem véletlenül kell jártasnak lennie a pszichomágiában is: ő hallgatja ki a gyanusítottakat, és következtet a bűnösségükre vagy ártatlanságukra. Persze kezdő dolgozóként ilyeneket még nem csináltam.
Felcsaptam ellenben Főnix Rendje tagnak. A szervezet a felemelkedő sötét varázsló, Voldemort uralmát volt hivatott megakadályozni, majd egy idő után inkább csak kordában tartani. A helyzet egyre rosszabb volt. Emberek százai tűntek el és haltak kínhalált. A Főnix Rendje a jóért küzdött. Mindig a nagyobb jóért. Minden erőmmel azon voltam, hogy hasznára legyek a Rendnek, és Voldenort ellen küzdjek.
Kibéreltem egy padlástéri lakást, és egész jól megéltem a keresetemből. A Tekergők szép lassan eltávolodtak egymástól. James boldog volt Lilyvel és a kisfiukkal, Remus a kórsága miatt munkanélküli volt, Peter pedig... hű maradt régi szokásához, és patkánykodott. Voldemort csatlósának állt, és nem átallotta elárulni egykori legjobb barátját. James a titokgazdájává tette őt, de Féregfark minden titkot gyáván kiszolgáltatott Voldemortnak. A tét nagy volt: James, Lily és Harry élete. Voldemort egy ostoba jóslat miatt meg akarta ölni Harryt, a keresztfiamat. Pettingrew-t bízta meg, hogy tudjon ki mindent Potterékről. Meg is tette, ám miután leadta a jelentést, meglátogatott engem, és beszámolt mindenről. Tomboltam a dühtől, de nem értem rá szétszaggatni Petert, hanem rohantam Dumbledore-hoz. A professzor azonnal cselekedett. Első dolga volt engem elkábítani. Köszönöm szépen.
Mikor felébredtem, magam körül láttam Dumbledore-t és az egész Potter famíliát. És maghallottam a hírt: Voldemort meghalt. Nincs többé.
A halálfalókat hamarosan összefogdosták és bebörtönözték. Azonban ez korántsem jelentette a borzalmak végét. Nem mindenkit ítéltek el, és ők végig társaik kiszabadításán mesterkedtek. Néhány hónappal ezelőtt megnyerték a döntő pert, és az egykori halálfalók leghírhedtebb tagjai szabadlábra kerültek. Sokan háborús állapotok kialakulását vártuk, de nem.
Csend van. Vihar előtti csend.

Ha újrakezdhetném

Nem akarom újrakezdeni. Egyszer is sok volt.

Ha egy napig bármit tehetnék

Megkeresném az igazit.

Ha kitörne a háború

Erőmön felül harcolnék a Főnix Rendje oszlopos tagjaként.

Ha meghalnék

Megjelenne egy nyúlfarknyi gyászjelentés a Reggeli Prófétában, amit valószínűleg senki nem is olvasna el. Csak a barátaimnak hiányoznék, de ők örökké gyászolnának.

Playby: Adam Gallagher