Meglepően korán végeztem a Szent Mungóban, szinte el sem akartam hinni, hogy kora délután haza tudok menni. Persze, voltak üresjáratok, amikor be sem mentem egy nap, de ez a ritkább eset volt. Szinte mindig be voltam táblázva reggeltől estig, amit egyáltalán nem bántam, hiszen szerettem a munkámat és soha nem volt terhemre a sok munka. Kivéve akkor, amikor a nehéz esetek látogattak meg, egy hosszú hét legvégén és akaratlanul is hazavittem azt a sok gondot, ami ugyan másoké volt, de már az én agyamat terhelte. Ma viszont nagyon hamar végeztem, pedig ötig bent kellett volna lennem. Három betegem is lemondta az időpontját, úgyhogy szokatlanul korán indultam haza. Nem küldtem baglyot Medának, úgy gondoltam, meglepetésnek szánom a hirtelen érkezésemet. Feltéve, ha otthon van. Ki tudja, akár el is mehetett vásárolni vagy ilyesmi. Csak nem várhattam, hogy egész nap otthon üljön... Mármint, reggel elment dolgozni, de elvileg csak délelőtti műszakra. Na, majd meglátjuk.
Egyenesen a házunk elé hoppanáltam és lassan lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét. Könnyedén mozdult lefelé; nyitva volt. Remek, ezek szerint a feleségem is itthon van. Csak Dora nem. Egek, mennyire hiányzott, amikor a Roxfortban volt...
Beléptem az ajtón és becsuktam magam mögött. Úgy tettem ezt, mint bármikor máskor, most már nem vigyáztam annyira, mint amikor lenyomtam a kilincset. Akkor sem tudom, hogy miért tettem...
- Meda, itthon vagyok -szólaltam meg emelt hangerővel, hogy biztosan meghallja, bárhol is van a házban. Közben levettem a zakómat és szándékomban állt volna felakasztani a fogasra, de melléraktam és a földön landolt. Szó nélkül újra felvettem és most már sikerült teljesítenem ezt a megerőltető feladatot.

Elmosolyodtam, amikor meghallottam a hangját. Nem is tudom, valahogy mindig ezt váltotta ki belőlem. Nem volt benne semmi különös, nem volt olyan csilingelő, akár egy énekesnőnek, nem volt egyáltalán másabb vagy különlegesebb másokénál. De az övé volt. És jó érzéssel töltött el erre hazaérkezni, főképp egy kimerítő nap után. Ma nem az volt, de ez nem jelenti azt, hogy nem éreztem magam hasonlóképpen felvillanyozva, mintha az lett volna.
Beléptem a nappaliba, hogy átvágjak rajta a hátsó kert irányába. Pont akkor húzott el előttem a pohár. Nem tartottam furcsának, természetes volt. Az évek során megszoktam, hogy spontán lebegnek használati tárgyak a levegőben, pedig régen nem ehhez voltam szokva.
- Szia -nyomtam egy csókot a feleségem homlokára, ahogy kiléptem a kertbe. Jó volt ilyen korán itthon lenni. És a limonádé látványa is eléggé feldobta a kedvem. Világéletemben utáltam minden italt, aminek nem volt alkoholtartalma és nem víz volt. Na nem mintha alkoholista lennék vagy ilyesmi, de egy pohár szörppel, üdítővel vagy teával ki lehetett volna kergetni a világból is. Nem szerettem az ezekhez hasonló édes vackokat. A limonádé azonban teljesen más volt, ha savanyúan készítették el, rengeteget meg tudtam volna inni belőle.
- Milyen napod volt ma? -ültem le szemben Medával, vidáman és mosolyogva. -Ahogy látom, elfáradhattál, még a pohár is repülve jön hozzád.
Igazából érdekesnek tartottam, hogy nem ment be érte. Mindig azt tette, nem egy lusta nőnek ismertem meg és nem is volt az. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyennek. Pedig biztosan volt már rá példa, csak én nem emlékszem rá. Hát igen, a memóriám soha nem a legnagyobb erényem volt, sem pedig a legkiemelkedőbb tulajdonságom.

Nos... én soha nem voltam és soha nem is leszek egy szigorú szülő. Tisztában vagyok vele, hogy ez úgy sem helyes, ahogy most csinálom, de képtelen lennék másképpen. Egy kis határozottság és fegyelmezés hasznos lett volna részemről, de ezekben sajnos nem bővelkedtem. Úgy értem, itthon, a lányommal. Máshol nem volt ilyen problémám, egyedül vele kivételeztem ennyire. Lehet, nem kellett volna.
A kezembe vettem az asztalra lerakott könyvet, kíváncsi voltam, jelenleg melyiknél tart. Felcsillant a szemem, amikor megláttam, hogy Edgar Allan Poe könyvét olvassa. Az egyik kedvenc irodalmi alkotóm volt, noha a verseit jobban szerettem. Persze az ezen a könyvön is rendesen meglátszott, hogy nem egyszer olvastam már rongyosra. A gerince középen jóformán ketté volt törve, a lapok sarkai lekerekedtek a sok használattól és a lapozás következtében fel is hajlottak. A hátsó borítója pedig meg volt égve, egyszer beleejtettem a tűzbe, még amikor Dora hatodik vagy talán hetedik születésnapján mályvacukrot sütöttünk a kertben. Mert hát mindent a gyerekért, kívánsága számomra parancs.
- Nem rémlik, hogy említetted volna. -Ez messze nem azt jelentette, hogy tényleg nem mondta, csupán azt, hogy nagyon valószínű, hogy elfelejtettem. Előfordulhat. Sokszor elő szokott fordulni... -De át tudom érezni, én sem szívesen dolgoznék együtt valakivel a te családodból. Pedig nem is az én rokonaim. -A kacsintására csak elmosolyodtam, vidáman és szeretettel. -Jól is esik időben hazaérni. Három betegem is lemondta az időpontját, nem értem, miért. Elég furcsa, hogy ennyien egyszerre visszalépnek. Remélem, nincsen probléma. -Sajnos hajlamos voltam rá, hogy olyanokért aggódjak, akiket szinte nem is ismertem és csakis orvos-páciens viszony volt közöttünk. Soha nem felejtettem el egyik betegemet sem, még azokra is tisztán emlékeztem, akikkel csupán egyszer találkoztam. De most gondoljunk csak bele, ha ezekért az emberekért képes vagyok aggódni, mi lenne, ha a családomért kéne? Egész biztosan pánikolva rohangálnék fel-alá, akár egy mugli rajzfilmben.

Mosoly terült el az arcomon a nagymamája említésére. Én szerencsére nem ismertem az öreglányt, de mivel náluk mindenki nagyon fiatalon szül, biztos voltam benne, hogy még él, de lehet, hogy a dédnagyanyja is. De azok után, amiket alkalmanként a családjáról mesélt, el tudtam képzelni, milyen lehet a nagyanyja is. Örültem neki, hogy nem ismerem, szerintem menekültem volna előle, akárhányszor megpillantom. Ezzel viszont szerencsére nem kellett foglalkoznunk, de ahogy elnéztem, Medát sem viselte meg túlzottan, hogy nem ismerte a családját.
- Én hasonló helyzetben szerintem téged is vinnélek magammal a nagyihoz. Ha úgy lenne, Dorát is, bár lehet, hogy szegény nagymamának akkor a feje is megfájdulna egy idő után a háta mellé -mosolyogtam. Dora képes lett volna erre, amit persze nem negatív tulajdonságaként értelmeztem. Én olyannak szerettem a lányomat, amilyen volt, ami a nevelési módszereimben is megmutatkozott. De hagyjuk már ezt a témát, kezd unalmas lenni.
Hátradöntöttem a fejem, Meda vállának támasztva. Jólesett a közelsége és az érintése, minden pillanatot ki akartam használni. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha akkor nem kérem meg a kezét és nem veszem el feleségül. Semmit nem érne az életem nélküle, most legalábbis ezt éreztem. De szerintem tényleg ez lenne a helyzet. Még szerencse, hogy ezt nem kell megélnem, sem most, sem pedig máskor.
Vaskos könyv, igen, de szeretem. Van még rá harmincöt hetem, hogy kiolv... micsoda? Csak néhány másodperc után jutott el igazán a tudatomig, hogy mit is mondott. Ráncokba futott a homlokom és a mosoly is eltűnt az arcomról. Nem komorodtam el, szó sincsen róla.
- Harmincöt hét? -kérdeztem vissza gyanakodva. Azon gondolkodtam, hogy mi történhet harmincöt hét múlva. Sejtésem volt, de még milyen. Viszont nem akartam mellélőni. Csakhogy semmi előre eltervezett esemény nem jutott eszembe. Ez esetben viszont nem lehet más... -Andromeda Tonks, mit is szeretnél te nekem mondani ezzel? -Oldalra fordítom a fejem, a szám sarkában ismét mosoly bujkál.

Egy pillanatig azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy még én sem tudtam helyrerakni a gondolataimat. Lesz még egy gyerekünk? Azt a mindenit. Szerintem nem hazudok, ha azt mondom, hogy már azt is elfelejtettem, hogyan kell egy csecsemőt a kezembe tartani. Dora már tizenkét éves, nem most volt, hogy őt utoljára a karomban ringattam, mikor éjjel felébredt. És hogy fogjuk ezt most csinálni? Húsz-huszonegy évesen az ember sokkal türelmesebb, de most már mind a ketten elmúltunk harmincak. Én azért optimistán és pozitívan álltam hozzá a dologhoz. Hiszen még egy gyerek az fantasztikus, el sem hiszem, hogy ismét apa leszek. Ismét. Nem gondoltam volna, nem terveztünk második gyereket. Mondjuk annyira nem is tettünk ellene, hogy ne legyen... Mindegy is, én nagyon boldog vagyok.
- Felmegyek érte -vágtam rá olyan lelkesen, mint egy tízéves kisfiú. -Csak majd ne hagyj leesni. -A múltkor is nagyon kicsin múlt, hogy ne zakózzak egy hatalmasat. Persze arra fogtam, hogy megcsúszott a kezem, de erről szó sem volt, egyszerűen elfelejtettem megkapaszkodni.
Széles vigyorral az arcomon néztem Medára, észre sem vettem magam. De nem is érdekelt, mennyire nevetségesen festhetek, ahhoz túl boldog voltam, hogy ilyenekkel törődjek. Hiszen megint apa leszek! Hogy ezt az elkövetkezendő napokban, hetekben és hónapokban mennyiszer el fogom még ismételni... Szerintem akkor sem tudom majd teljesen felfogni, amikor már a kezemben tartom a kisfiamat. Vagy a második kislányomat. Igazából teljesen mindegy, én ugyanúgy imádni fogom, ha fiú, ha lány.
- Hogy örülök-e? -Gyengéd mozdulattal felhúztam a földről Medát, majd le az ölembe, hogy magamhoz tudjam ölelni. A vállának támasztottam a homlokomat. -Ennél boldogabb már nem is lehetnék. Csak azt ne mondd, hogy ikrek, mert akkor el fogok ájulni. -Valószínűleg tényleg megtettem volna.