Nem véletlen, hogy pont most vagyok itt, mikor te megjelensz. Úgy döntöttem, kivételesen hajlandó vagyok magamra húzni az árva gyermekek pátyolgatójának szerepét. Ki is szemeltem magamnak egy kislányt és két kisfiút, akikkel másfél perc alatt örök időkre szóló kisujjbarátságot kötöttem, és innentől kezdve alkalmasnak találtam őket, hogy bármilyen körülmények között engem igazoljanak. Mikor belépsz az ajtón, éppen építőkockából építünk tornyot. Riadtan nézek fel a lépteid zajára, mintha nem tudtam volna nagyon is jól, hogy érkezel. - Ó, jó napot! - Enyhe zavart tettetve felpattanok és kezet nyújtok neked. - Bellatrix Lestrange. - Persze mindketten tudjuk, kicsoda a másik, de elsők a formaságok.

- Persze, az ellenőrzés... Felajánlanám, hogy körbevezetem, de már biztosan tökéletesen kiismeri magát... - Zavartan nevetek. Nem. Zavart tettetve nevetek. Úgy toporgok, mint aki rendkívül kellemetlenül érzi magát, és zavarában azt sem tudja, melyik lábára álljon. - Ha netán mégis a segítségére lehetek valamiben... - Nem fejezem be a mondatot. A bizonytalan emberek nem szokták fefejezni a mondataikat.
A három kisgyerek közül egy zavartalanul építőkockázik tovább, kettő viszont figyelmesen hallgat minket. Milyen kis ártatlanok. El kell olvadjak. Vagy mégsem?
Ahhoz képest, hogy nem sok időt töltöttem gyerektársaságban, pláne nem a saját gyerekeim társaságában, elég jól játszom a szerepem. Nagyon elégedett vagyok magammal. Bár jobban belegondolva a műzavar is legalább ennyire elismerésre méltó, hisz személyiségemből adódóan a zavar érzése is igen messze áll tőlem.