Vérem

Folyékony arany.

Édesapám, Theuderich Yaxley

„Büszke vagyok rád fiam.” A visszatérő szólam apám szájából. Habár nem alkalmazta felelőtlenül gyakran, életem minden fontos lépésénél éreztette velem helyeslését, biztosított támogatásáról. Szemében az ideális fiút testesítettem meg, aki érdemes atyja elismerésére és büszkén viselheti az ősi nevet. Sosem okoztam neki csalódást, ugyanis alaposan ismertem az öreg természetét. Olyan képet mutattam neki, amit látni akart. Megnyertem őt magamnak, anélkül hogy igazán azonosultam volna az általa képviselt szellemmel.

Édesanyám, Crispina [Rosier] Yaxley

Szóra sem érdemes; gyenge, meghunyászkodásra hajlamos jelleme nem adott a kezébe hatékony eszközöket, nem volt beleszólása semmibe sem, a házassága óta apám korlátlan hatalma adta szájába a megfelelő szavakat. Az apám bábja, az aranyvérű szokások rabja, otthonülő úriasszony.  

Húgom, Amelia Cecilia [Yaxley] Avery

A család szerencsétlenül járt fekete báránya. Olykor még sajnálattal is gondolok húgom ballépéseire, melyekkel örökösen maga ellen uszította azokat, akiket némi munkával meg is puhíthatott volna annyira, hogy az ő javát szolgálják. Ostoba volt, hogy a hatalmasoknak ellenszegült, de mindez egyes egyedül az ő sara.

Szeretőm, Rosalie Page Holbrook

Nem hibátlan, vénuszi szépség, még csak nem is különösen megnyerő személyiség, aki egyetlen kacér mosolyával könnyedén eléri, hogy a férfiak a lábai elé vessék magukat. Ugyanakkor mindez csupa semmiséggé alacsonyodik Rosie természetes varázsa mellett. Ő bájos, tiszta, nemes és intelligens – és mégis, aranyvérű, hajadon lány létére szajhaként engedett csábításomnak.

Mottóm

"A körülményeket én alakítom!"

Amortentiám

babér, borsmenta, vörösbor

Különös jellegzetességem

Az alattomosan ajkamra kúszó féloldalas mosoly, mikor egy pillanatra kivillannak hófehér szemfogaim.

Ami megnyugtat

A galleonok csengése, Rosie puha érintése, a siker íze.

Ami boldoggá tesz

A diadal, a felülkerekedés, a kezemben összefutó hatalom, a birtoklás tudata.

Ami bosszant

Az emberi ostobaság, igénytelenség, naivitás és elvakultság. Továbbá képtelen vagyok elviselni, ha valami fölött nincs befolyásom, ha az irányítás kicsúszik a kezemből.

Ahol jól érzem magam

A kellemes érzet helytől független.

Hobbim

Póker, kviddics, olvasás.

Rossz szokásaim

Rettentő hiú vagyok a külsőmre. A ruháimnak mindig kifogástalanul kell állniuk, az ingemnek patyolatfehérnek kell lennie, a nadrágomat élére kell vasalni, a cipőmnek pedig ragyognia kell, egyetlen porszem sem éktelenkedhet rajta.

Titkaim

Mindig azt a maszkot öltöm magamra, amiben a legelőnyösebb benyomást keltem. Az apámat is hosszú évek óta hazugságokkal etetem, elfedve előle a szomorú igazságot; az egykori Sötét Nagyúr eszméit barbárnak tartom, a mugli és sárvérű kérdés számomra teljesen közömbös, az aranyvérű világrend pedig – véleményem szerint - nem is lehetne begyöpösödöttebb és életképtelenebb. Ha az Öreg csak sejtené mindezt, maga Merlin sem menthetne meg a kiátkozástól.

Legnagyobb félelmem

A bukás.

Ami nélkül nem tudnék élni

A hatalom és a jómód kínálta előjogok nélkül elviselhetetlen volna az élet.

A családom nekem

Eszköz, lehetőség.

Ha én nem lennék

De vagyok…

Amit rólam beszélnek

Valamikor egy céda összetörhette a szívem, ezért vagyok 31 éves létemre agglegény. Hogy őszinte legyek, igazán mulatságosak ezek a találgatások.

Amit szeretek magamban

Bárkinek lyukat beszélek a hasába, hála megnyerő, sima modoromnak és remek emberismerő képességemnek. Nem okoz gondot, hogy néhány jól megválasztott szóval kifordítsam az igazságot, és hitelt adjak a hazugságnak.
Az emberek a legfőbb erőforrások, amik rendelkezésemre állnak: miután kegyükbe férkőztem és bizalmat szavaztak nekem, az ő hálójuk, a kapcsolataim szövedéke az, ami védelmet és lehetőségeket nyújt, csupán a megfelelő szálat kell megrántanom, és máris működésbe lép a gépezet. Egyszerű és nagyszerű az egész.
Ezek alapján nem kérdéses, hogy a környezetem szociális, nyitott embernek ismer, akinek mindenkihez van egy bíztató szava, és bárkivel megtalálja a közös hangot; azonban a rólam kialakult képnek egy méretes szeletét színjáték adja. Gyakran és örömmel építkezem hazugságokból, megtévesztésekből és csalásokból. A kockázat nem tántorít el, nincs is izgalmasabb, mint pengeélen táncolni és győzedelmeskedni.
Noha erkölcsi érzékem lényegesen fejletlenebb az üzlet iránti affinitásomnál, arra mégis büszke vagyok, hogy a manapság (is) népszerű elvetemült eszmékkel, az egykori halálfalók ideológiájával nem azonosultam – legalábbis lélekben. Ugyan a karomon viseltem a jegyet, hírszerzőként működtem akkoriban és nem hentesként; voltaképpen mindvégig a saját érdekeim oldalán álltam, ahogy teszem azt ma is.

Amit utálok magamban

Ugyan türelmem széles skálán feszegethető, hidegvérem nehezen forr fel, ugyanakkor, ha ez mégis megtörténik, és elpattan a cérna, már nem vagyok ura önmagamnak. Ilyenkor, hogy keresztülvigyem akaratomat, akár erőszakot is képes vagyok alkalmazni. Könnyedén impulzívvá válok akkor is, ha megsértik törékeny büszkeségem.
Önzésem gyakorta ragad el, még egy szeretett személlyel szemben is magamat állítom az első helyre. Ezzel rokon a tény, hogy általában birtoklom az embereket, vagy legalábbis úgy hiszem.

Kinézetem

Az első benyomás minden esetben hatást gyakorol az emberekre – ezt szem előtt tartva nagy figyelemmel használom ki előnyös adottságaimat, és élek (vissza) természetes sármommal. Karakteres vonásaim és határozott arcélem árulkodnak arisztokrata gyökereimről, kékesszürke íriszeimben általában jókedvű, ám kifürkészhetetlen csillogás ül. Egy kis borosta és a lazán fésült hollófekete tincsek némileg csökkentik az öltöny és az ing párosának komolyságát, amiben nap, mint nap feszítek. Magasságommal nem tűnök ki a sokaságból, testalkatom kellőképpen izmos – eddig legalábbis még nem volt panasz a testemre.

Múltam

A Yaxley családnév már évszázadokkal ezelőtt egybeforrt az arisztokrácia fogalmával, rangunkat pedig ahelyett, hogy megkoptatta volna az idő, csak még fényesebbre csiszolta. Ignis probat aurum (Tűzben látszik meg, mi arany) – hirdeti családi jelmondatunk, aminek apám úgy hiszi, ő és fivére maradéktalanul eleget tettek. Nucleus Yaxley, az apám bátyja, napjaink egyik legkiemelkedőbb politikusa, aki néhány nagy őse példáját követve újra beírta családnevünket a történelembe – vitathatatlan, hogy nagy ember. Ezzel szemben ott van az apám, aki csak hiszi, hogy kiemelkedőt alkotott. Habár tagadhatatlan, hogy sikerült előnyt kovácsolnia a másodszülöttségből fakadó nehézségekből, vagyont és hatalmat szerzett, bátyjával ellentétben ő nem tudott két lábbal a földön állni, elragadta büszke gőgje, aminek igazolásaként az aranyvérű eszmék uralma alá került.

Ennek az állatias, könyörtelen embernek, aki élvezettel oltott ki életeket, tartotta lelki terror alatt a feleségét és bocsátotta áruba a lányát, voltam a kizárólagos örököse. Már kisfiúként is igyekezett olyan nevelésben részesíteni, amivel a maga képére formálhat. Szigorú, csaknem teljesíthetetlen elvárásokkal kellett szembenéznem, de mialatt vasfegyelmet követelt meg a tanulmányaimban, az élet többi terültén alig állított fel korlátokat, a személyén kívül álló dolgok a játszóteremmé váltak. Például amikor a fülébe jutott, hogy zsarnokoskodom a szolgálókkal szemben és nem fogadok szót az anyámnak, ahelyett, hogy megszidott volna, inkább bíztatott. Mire megkaptam a roxforti levelem, már tökéletesen tisztában voltam vele: nem vagyok akárki. Jogaim, sőt előjogaim vannak.

Apám keze alól azonban csak a Roxfortban eltöltött évek alatt kerültem ki. Eleinte nyíltan mondtam neki nemet, de hamar rá kellett jönnöm, rossz taktikát választottam; akkoriban ezt még csak az egyre gyakoribbá váló pofonokból értettem meg. Ellenben később azt is felismertem, hogy játszhatok kétfelé. Így nem kell lemondanom az örökségemről, miközben a saját magam ura lehetek.

A Roxfortban kifejezetten közkedvelt voltam; mint kviddicsjátékos nagy népszerűségnek örvendtem a diákok körében, mint prefektus a tanárokat nyertem meg magamnak. Ügyeletes szívtipróként pedig a szebbik nem figyelmét is kellőképpen élvezhettem. A tanulmányi eredményeim is egészen jók voltak, noha sosem voltam évfolyamelső; a sikereket más eszközökkel értem el.

A Plumonbea elvégzése után külföldön kezdtem meg a pályafutásom, és kerültem közelebbi kapcsolatba a politikával, pontosabban annak propagandájával. Hamar kiderült, ehhez jól értek; képes voltam hatni az emberekre, és megtalálni a megfelelő eszközöket, amikkel befolyásolni és irányítani tudtam a gondolataikat.  
Míg otthon úgy hitték, mindvégig az induló karrierem fényesítgetésével voltam csak elfoglalva, az igazság az volt, hogy közel sem csupán ennyiről szólt az életem. Akkoriban nem kevés figyelmet szenteltem a gyarló élvezeteknek, nem vetettem meg semmiféle szórakozást, amivel színesebbé tehettem fiatalságom első független éveit. Valószínű, hogy munkahelyi sikereim kulcsa is ez volt: esténként gyakran ittam a főnökeimmel.

Így hát nem fogadtam kitörő örömmel, amikor apám levélben hívott haza, ugyanis ő úgy vélte, otthon szükség van rám, amikor az új eszmék terjednek és az erősödő Sötét Nagyúr híveit egyre szebb kilátások kecsegtetik. Amikor felszálltam az Angliába induló hajó fedélzetére, a legszebb aranyéveimet hagytam magam mögött.
A Sötét Nagyúr szolgája lettem, ahogy elő volt írva. Kötelességeimet azonban kevés lelkesedéssel végeztem, és a hívek sorában sem emelkedtem fel a kivételezettek közé, megmaradtam minisztériumi besúgónak, hírszerzőnek. Ez volt az egyetlen szerencsém, amikor Voldemort elbukott és Azkaban fenyegetett; bűneim nem rúgtak olyan magasra, mint társaim vétkei, apró, jelentéktelen ponty voltam a nagyhalak mellett. Így hát hagytak elúszni, természetesen némi kenőpénz árán.

Időközben a szamárlétrán is jó néhány fokkal feljebb jutottam, a nagybácsikám oldalára sodródtam, lassanként a párt propaganda felelősévé léptem elő. Ez a pozíció persze főleg ma kezdi meghozni a gyümölcseit, amikor az MM népszerűsége új lendülettel szökik felfelé.

Ugyanakkor ha csak ennyiből állna az életem, már rég leugrottam volna a Yaxley kastély egyik tornyából. Szerencsére azonban mindig van valaki, aki megédesíti a napjaimat; most éppen a drága, édes Rosie.
Viszonyunk már egy ideje tart, és lassan be kell látnom, Rosie olyat tett, ami előtte egyetlen nőnek sem sikerült: elérte, hogy úgy érezzem, nélküle már nem tudnék meglenni. Ettől függetlenül azonban nem tervezek megházasodni. – Merlinre, dehogy! Azért ennyi józan eszem még maradt.

Ha újrakezdhetném

Nem hagynám, hogy a húgom ennyire elidegenedjen tőlem, és egy lapon említsen az apámmal és a férjével.

Ha egy napig bármit tehetnék

Minden nap ilyen. Ahogy Napóleon mondta: „Az a szó, hogy lehetetlen, nem szerepel a szótáramban.”

Ha kitörne a háború

Hasznot húznék belőle.

Ha meghalnék

Azt a szörnyű tragédiát nem élném túl.

Playby: Matt Bomer