Ha van valami, amit gyűlölök, azok az író-olvasó találkozók és a dedikálások. Természetesen örülök neki, ha olvassák a könyveimet, a gond nem is ezzel van. Az egész ott kezdődik, hogy az ilyen alkalmakra valahogy mindig azok az emberek találnak el, akiknek közük sincsen az általam leírtakhoz. Úgy értem, szellemi szinten. Elolvassák, tetszik nekik a stílusom, vagy igazából nem is tudom, hogy mi az, amiért ennyira odáig vannak és eljönnek, olyan kérdésekkel ostromolni, amiket csak a legostobábbak tudnak feltenni. No, meg persze már ezerszer hallott sablonkérdésekkel is minden egyes alkalommal találkoznom kell. Mostanában már teljesen figyelmen kívül hagyom őket, ami miatt sokan bunkónak tartanak, hogy nem válaszolok, holott nekik kéne elgondolkodni azon, hogy miért kérdeznek orbitális nagy baromságokat. Nincs nekem erre időm. Ma is miattuk végeztem későn. Délután tartottuk meg magát a találkozót és úgy volt, hogy legkésőbb fél nyolckor vége lesz. Ahogy én azt előre megjósoltam a kiadómtól érkezett szervezőknek, nem végeztünk akkor. Több órás volt a csúszás, túl sokan jöttek el. Szinte köszönés nélkül léptem le, siettem kifelé, hogy elszívhassak egy szál cigarettát. Vagy akár többet is. Voltak dolgok, amiket tiszteletben tartottam és az, hogy nem gyújtunk rá egy könyvtárban vagy egy könyvesboltban éppen ilyen volt. A saját üzletemben én sem cigarettáztam soha, csakis az emeleten a szobámban. Úgy döntöttem, gyalog megyek haza. Hosszú, sötét kabátban sétáltam a szinte teljesen kiürült utcán, nem is látszódtam a késő esti félhomályban, csakis akkor, ha lámpa fénye alá értem. Egyébként a cigaretta vörös parázsa látszott csak belőlem.
Adam Dawlish
Vér : félvér Kor : 16 Csillagjegy : Skorpió Státusz : Hatodik évfolyamos diák, Metamorf frontembere Ház : Griffendél Párt : GG Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap : Tales from another broken home Zene : We are the kids of war and peace
Szomb. Jún. 20, 2015 1:08 am
Byron & Adam
Már csak fürödni és olykor aludni jártam haza, de legtöbbször ezt is inkább ismerősöknél tettem, csak végső esetben vonszoltam magamat haza. Nem akartam otthon lenni, hallani apámat és anyámat, amint egymást ölik, vagy tűrni a szégyenkező pillantásaikat. Mert igen, szégyenkeztek miattam, de még mennyire. Forgalmasabb utcákon zenéltem, gitároztam és énekeltem az embereknek, egész sok pénzt sikerült így gyűjtenem. A nagy részét cigire, anyagra és kajára költöttem. Utáltam tartozni másoknak, így amíg nem volt muszáj, nem is kértem kölcsön senkitől. A zsebembe süllyesztettem a ma megkeresett pénzt, majd a vállamra dobtam a gitártokot és elindultam a sötét utcán. Talán más a helyemben parázott volna, hogy kirabolják, megverik vagy megölik, de bennem egy csepp félelem sem volt. Kirabolnak? Remélem, gyógyszerre költik. Megvernek? Nem ez lesz az első. Megölnek? Manapság már az sem lenne meglepő. Azonban nem úgy tűnt, hogy bármitől is tartanom kéne, az út kihaltan tátongott előttem. A farmerzsebembe túrtam, hogy előhúzzak egy szál cigarettát, de azzal kellett szembesülnöm, hogy kifogytam belőle. A boltok mostanra már mind bezártak, reggelig pedig nem igazán akartam várni. Különösen nem azok után, hogy nem túl messziről megcsapta az orromat a füst szaga. Ezek után mér tényleg bármit megadtam volna pár slukkért. Nem láttam a dohányzó pasit – már ha egyáltalán pasi az illető - , de arra jutottam, hogy egy próbát végül is megér. Kérek tőle egy szál cigit és megmondom neki, hogy szívesen ki is fizetem. Ha szerencsém van, akkor jóarc lesz és megszán egyre. Mikor közelebb értem hozzá és félig megvilágította egy lámpa fénye, azonnal le tudtam szűrni, hogy egy apámkorú férfi az. Remek, most már csak reménykednem kell, hogy nem hajt el. - Bocs, tudna adni egy cigit? Ki is fizetem, ha kell, csak már bezártak a boltok, én meg kifogytam belőle – magyaráztam rám jellemző lazasággal.
Nem törődtem a közeledő léptek hangjával. Biztos voltam benne, hogy csak egy szerencsétlen koldus fog alamizsnáért könyörögni. Ha elért volna hozzám, lehet, hogy a kezébe nyomtam volna valamennyi aprót, de ha ez a találkozás elkerülhető, akkor az csak még jobb. Nekem az, neki már kevésbé. Azonban elég nagy meghökkenésemre nem egy öreg, ápolatlan koldus, hanem egy fiatal kölyök állított meg. És cigarettát kért. Lassan végigmértem, hogy vajon mennyi idős lehet és honnan keveredhetett ide. Biztos voltam benne, hogy még az én fiamnál is fiatalabb néhány évvel, nagyjából végzős lehetett a Roxfortban. A külseje nem erről árulkodott, való igaz, de a vonásai még elég kisfiúsak voltak. Szó nélkül a zsebembe nyúltam és előkotortam belőle a kissé megnyomorodott dobozt. A szálak azért mind épek voltak, habár engem különösebben nem zavart. - Vehetsz többet is, ha gondolod -szóltam, mikor láttam, hogy egy szálnál megáll. Mert lehet, hogy én most adok neki egyet, de hamarosan úgyis kelleni fog egy másik és több mint valószínű, hogy más nem lesz ilyen kedves vele. -Tüzed van? -Nyilvánvalóan volt nála pálca, de udvariasabbnak láttam megkérdezni. Megvártam, amíg vesz a cigarettából, majd visszasüllyesztettem a zsebembe a dobozt. Én még alig kezdtem el a sajátomat, nekem nem volt szükségem újra. Ott akartam hagyni, ezek után nem az én dolgom, hogy mit kezd magával. De furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit keres éjnek évadján egy ennyi idős gyerek az utcán. Azt még megértettem volna, ha bulizni van, de oda senki nem egyedül megy és a környéken nem is volt szórakozóhely. - Mit csinálsz ilyenkor idekint? Otthon kellene már lenned. -Nem számonkérően kérdeztem, csak kíváncsian. Érdekelt a dolog.
Adam Dawlish
Vér : félvér Kor : 16 Csillagjegy : Skorpió Státusz : Hatodik évfolyamos diák, Metamorf frontembere Ház : Griffendél Párt : GG Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap : Tales from another broken home Zene : We are the kids of war and peace
Kedd Júl. 14, 2015 1:54 am
Byron & Adam
Hálás tekintettel húztam ki a dobozból egyetlen szál cigarettát. Még a felajánlása után sem voltam hajlandó többet venni, ettől az egytől is úgy éreztem, hogy az adósa vagyok. Márpedig én utáltam tartozni másoknak, hiába szorultam rá sokszor mások anyagi segítségére. - Nem, köszönöm. Egy elég lesz. És van tüzem. – Volt nálam pálca, de öngyújtót is mindig tartottam a zsebemben, azt sokkal jobban kedveltem. Most is azt vettem elő és azzal gyújtottam meg a cigarettát. Mélyen letüdőztem a füstjét, régóta nem esett ilyen jól. A kérdésére önkéntelenül felnevettem. Nem túl vidáman, inkább gúnyos horkantásként hangozhatott. Otthon kellene már lennem… Aha, nincs az az isten. Gyűlöltem az ilyen megjegyzéseket. Majd én eldöntöm, hogy mikor megyek és hova, ne egy vadidegen faszi aggódjon ezen, aki az előbb még egy cigivel is megtámogatott. - Szerintem tök jó helyen vagyok itt. Amúgy eddig pénzt gyűjtöttem. – Megmozdítottam a vállamra dobott gitártokot, hogy ő is láthassa, mivel kerestem meg a mai „zsebpénzemet”. - De errefelé elég zsugori emberek vannak, inkább átköltözöm majd máshova. Alig voltak páran, akik megszántak pár knúttal. Ha én lettem volna a helyükben, biztos dobtam volna pénzt egy utcazenésznek. A legtöbben nem jókedvükben játszanak, aki pedig igen, az is ugyanúgy megérdemli. Ez művészet, emberek…
Rezzenéstelen arccal hallgattam, amit mondott és ahogy beszélt. A saját fiamra emlékeztetett valamilyen szinten. Anthony soha nem volt zenész és arra sem volt szüksége, hogy alamizsnát kunyeráljon. Akarom mondani, hogy megdolgozzon a pénzéért. Mert ha tesz is érte, legyen az zene vagy bármi más, az nem koldulásnak minősül. Sokak szemében igen, de az enyémben nem. Csak azt az egyet nem értem, hogy egy tizenéves, még nyilvánvalóan iskolás fiúnak miért kell ilyen módon pénzt szereznie. Mert nem tűnt olyannak, mint aki mögött nehéz anyagi helyzet állna. Furcsa. Annyira azért nem érdekelt a dolog, hogy még rá is akarjak kérdezni, de bizonyára nem is vette volna jó néven, ha a családjáról faggatom. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy adok neki pár galleont, de az ötlet ahogy jött, úgy tova is szállt. Két okból kifolyólag. Az egyik az volt, hogy nem voltam egy adakozó lélek. A másik pedig az, hogy nem olyan biztos, hogy örülne annak, ha csak úgy a kezébe nyomnám a pénzt. Ha neki az is megfelelne, egész biztosan nem gitárral közlekedne, hogy zenéljen is a pénzért, amit kap. Inkább nem kockáztattam, már elsőre is ostoba ötletnek tűnt. - Csapj fel kívánságkútnak, abba minden jött-ment beledobja a pénzt -jegyeztem meg nyersen. -Hiszen könnyebb reménykedni a csodában, mint tenni azért, hogy jobb legyen, nem igaz? De ahogy látom, veled nem éppen ez a helyzet. -Ezt feltétlenül jó néven kell vennie. Úgy is értettem, elég egyértelműen. Okos fiúnak tűnt, így első látásra, csak nem fog egy dicséretet a szívére venni. Sajnos sok olyan, alacsony agykapacitású ember volt, aki ezt tette.
Adam Dawlish
Vér : félvér Kor : 16 Csillagjegy : Skorpió Státusz : Hatodik évfolyamos diák, Metamorf frontembere Ház : Griffendél Párt : GG Oldal : világos Családi állapot : egyedülálló Karakterlap : Tales from another broken home Zene : We are the kids of war and peace
Kedd Aug. 25, 2015 2:14 pm
Byron & Adam
Határozottan rossz néven vettem volna, ha csak úgy pénzt ad. Nem koldultam, meg akartam dolgozni a pénzemért, még akkor is, ha csak keveset sikerült összekaparnom. Akár haza is mehettem volna a családomhoz, ha már éhen akartam volna halni, de inkább itt éjszakáztam. Gyűlöltem otthon lenni, hallgatni az apámékat, asszisztálni a tökéletes életükhöz, ami belülről már évek óta, sőt, talán a kezdetek óta rothadt. Nem, ez a képmutatás nem az én világom, köszönöm. - Ja, lehet animágus leszek és átalakulok egy kívánságkúttá. Valahogy azt jobban értékelik ezek a birkák - morogtam. Elég sok goromba megjegyzést is kaptam az álmélkodó tekintetek mellé, amikor a földön ülve gitároztam a kedvenc számaimat. Vannak, akik túlságosan elzárkóznak a valóságtól ahhoz, hogy befogadjanak egy-egy kritikusabb dalszöveget. Vagy egyszerűen csak olyan konzervatívak, hogy egy fuck you már sérti a kifinomult polgári fülüket. - Nem, én szeretném a saját kezemben tartani a sorsomat. Még akkor is, ha itt kell ülnöm a koszos földön egész nap. Amúgy annyira nem vészes, egész finom hamburgert adnak az utca végén. Annyira és egy üveg sörre sikerült ma összekaparnom, de igazából beértem ennyivel. Szerettem a cheeseburgert és a búzasört is, kell ennél több? Aki nem tudja értékelni az ilyen apróságokat, abból már rég kiveszett az élet igazi szeretete.
Az ilyen önbecsülést, kitartást és eltökéltséget mindig becsültem az emberekben. Használja ezt a képességét jóra vagy rosszra, maga a létezése máris becsülendő. Az megeshet, hogy ellenzem a céljait, amit ezzel elérni akar, de egész biztos, hogy ettől eltekintve van, ami miatt elismeréssel adózhatnék az illetőnek. Aki pedig ilyen fiatalon képes erre... le a kalappal előtte. - A legtöbb ember ennyire ostoba. Jól mondtad, birkák. Egy ostoba nyáj. De idővel majd hozzászoksz és megtanulod figyelmen kívül hagyni őket. Többnyire. -Nekem ezt soha nem sikerült tökéletesítenem, de ezt nem akartam megosztani vele. Lényegében így is igaz volt, amit mondtam, hiszen én magam is sokszor szűrtem ki az ostoba emberek még saját magukat is felülmúló ostobaságát. Mélyen beleszívtam a cigarettába, a tüdőm megtelt a megszokott, nikotinos-kátrányos füsttel. Emlékeztem rá, eleinte mennyire utálta a második feleségem, amikor a közelében dohányoztam, később pedig megszokta, szinte immunis lett rá. Habár az is megeshet, hogy már egyszerűen csak annyira elege volt belőlem, hogy nem fáradt egy újabb hisztivel, hanem egyszerűen rámhagyta az egészet. Ez már nem sokkal a válásunk előtt volt. De miért is jut most eszembe Ingrid? A fejemet ingattam és kifújtam a füstöt. Rohadt dohány. - Helyesen teszed, büszke lehetsz magadra. Kevés veled egykorúban van ennyi mersz és szilárdság. -Nem sok hozzá hasonlóval találkoztam eddig, való igaz. Ha őszinte akarok lenni, meg is lepett, hogy ennyire magabiztosan áll hozzá, hogy ennyivel keressen pénzt saját magának. Pedig biztos voltam benne, hogy otthon van egy családja, akik talán nem várják haza olyan boldogan, de mégis ott vannak. Nem én leszek az, aki elítéli őket, semmivel sem voltam jobb szülő én sem. Pont ezért vált Anthony is ilyenné, mint ez a fiú.
Kezdőlap 
Már csak fürödni és olykor aludni jártam haza, de legtöbbször ezt is inkább ismerősöknél tettem, csak végső esetben vonszoltam magamat haza. Nem akartam otthon lenni, hallani apámat és anyámat, amint egymást ölik, vagy tűrni a szégyenkező pillantásaikat. Mert igen, szégyenkeztek miattam, de még mennyire.