Vérem

Félvér.

Édesapám, Robert

Egy egyszerű mugli fiú volt, aki szerelmes lett egy boszorkányba anélkül, hogy bármit is tudott volna a mágiáról. Tizennyolc évesen megszöktette édesanyámat, s titokban házasodtak össze, amibe azért elég mulatságos belegondoljak, mert én édesapámat világéletemben konzervatív, komoly embernek ismertem. Édesanyám képességéről az én születésem után szerzett tudomást, s mondanom sem kell, mennyire megdöbbentette. Mindazonáltal ez mit sem változtatott az érzelmein.
Nagyon következetesen nevelt és szigorú volt hozzám, amiért utólag már hálás vagyok neki. Mindig közel állt hozzám, és úgy érzem, sokat tanultam tőle emberileg.

Édesanyám, Isobel

A szerelem nevében elhagyta a családját és a varázsvilágot. A házasság után sem tudta rávenni magát, hogy titkát megossza édesapámmal - rettegett, hogy férje esetleg nem szereti majd olyannak, amilyen. Mikor megyszülettem, az első percektől produkáltam a mágia jeleit, így kénytelen volt előállni a titokkal. Némileg megnyugtatta, hogy édesapám várakozáson felül (ilyen jegyet ritkán adsz, ugye, Perselus?) jól reagálta le a helyzetet.
Olyan nő volt, akit az érzelmei irányítanak, nem pedig a gondolatai. Szeretettel nevelte a gyermekeit, és igazán finom rétest tudott sütni.

Öcsém, Malcolm

Malcolm öt évvel fiatalabb nálam, s gyermekkorunkban igen sok időt töltöttünk együtt. Jó kedélyű, mókás kisfiú volt, s felnőttkorára is megtartotta ezen remek vonásait. Minden második hétvégén hivatalos vagyok hozzájuk egy családi ebédre vagy vacsorára. A feleségével igazán kedveljük egymást, és a huszonhat éves fiával is jól kijövünk. Helyenként rátör, hogy meglátogasson, néhány nagyon boldog órát szerezve ezzel nekem - olyankor a Roxmortsi házikómban ülünk le egy jót beszélgetni egy csésza tea és egy tál sütemüny fölött. A korkülönbség ellenére jól megértjük egymást.

Öcsém, Robert

Robert hét évvel fiatalabb nálam. Vele már nem töltöttem annyi időt fiatalon, mint Malcolmmal, de jó volt a kapcsolatunk. Mostanság sajnos csak ritkábban találkozunk, talán ha kéthavonta. Három gyermekével ellenben nap mint nap találkozom, hiszen roxfortos korúak. Fia 12, lányai 14 és 15 évesek. Mindnyájukat tanítom, de természetesen nem részesítem őket a társaiktól eltérő bánásmódban.

Megboldogult férjem, Elphinstone

Vénségünkre házasodtunk össze. Sajnos nem tudom azt mondani, hogy fülig szerelmes lettem volna belé, de szerettem. Mindig is élveztem a társaságát, tiszteltem, becsültem, és boldog, elégedett házasságban éltünk, de sosem éreztem iránta többet, mint őszinte baráti szeretetet. A kezdetektől tisztában volt ezzel, de soha, egyetlen percig sem bizonytalanította el, amit nagyon becsülök benne. Házasságunk néhány éve volt életem legbékésebb, legboldogabb időszaka. Elvesztése mélyen megviselt, s a mai napig hiányzik.

Mottóm

Mottó? Ugyan már! Minek itt fellengzősködni? A mottókat harsogó emberek nagyja egyáltalán nem a hirdetett elvei szerint él. Az értékrendnek nem az a lényege, hogy világgá kürtöljük.

Amortentiám

Frissen sült rétes, rozmaring és bazsalikom.

Különös jellegzetességem

Azt mondják, szigorú a tekintetem. Legyen igazuk.

Ami megnyugtat

Albus mindig megpróbál megnyugtatni, de olyankor mindig csak frusztráltabb leszek. Persze nem ő tehet róla, hogy nincs érzéke hozzá, nem lehet mindenki mindenben tehetséges. Csak ne próbálkozna annyiszor...

Ami boldoggá tesz

A szeretetről, megértésről, elfogadásról árulkodó emberi gesztusok. Nem kell, hogy felém irányuljanak, az is elég, ha a szemtanújuk lehetek.

Ami bosszant

Nehezen jövök ki a sodromból, de van néhány diákom, akinek sikerülni szokott, hogy felbosszantson.

Ahol jól érzem magam

Nem függ a földrajzi helytől.

Hobbim

Rég nincs. Talán azt tudnám felhozni, mikor rétest sütök az unokahúgaimnak és unokaöcséimnek.

Rossz szokásaim

Amit én jónak tartok, azt más esetleg rossznak gondolja, és ez fordítva is igaz lehet.

Titkaim

Kevesen ismerik a magánéletem, szinte sosem beszéelek róla. De hogy titok lenne... Nem, valójában nem az.

Legnagyobb félelmem

Rossz kezekbe kerül az ország. A legjobb úton haladunk affelé, hogy a félelmem beteljesüljön.

Ami nélkül nem tudnék élni

Az élettapasztalatom nélkül. Újból el kéne követnem az összes egykori hibámat, hogy újból tanulhassak belőlük.

A családom nekem

A testvéreimet és az ő gyerekeiket jelenti.

Ha én nem lennék

Árván maradnának szegény griffendéleseim.

Amit rólam beszélnek

Sokmindent beszélnek az emberről, ha tanár az illető. Sok diákom szeretettel viseltet irántam, de biztos vagyok benne, hogy legalább ennyien vannak, akik ki nem állhatnak. Bizonyára nem csak szép dolgokat mondanak rólam a hátam mögött. Ez a szakma velejáróla. S különben sem kedvelhet mindenki.

Amit szeretek magamban

Következetesnek tartom magam, az életem minden területén, legyen szó akár a tanításról, akár bármi másról. Kialakult értékrendem van, amihez minden körülmények között ragaszkodom. Én a szigorúságomat is pozitív jellemvonásnak gondolom, bár erről a diákjaim bizonyára másként vélekednek. Ha szigorú is vagyok, az nem zárja ki a kedvességet és szeretetet, amivel embertársaim felé fordulok. Ha valaki megtisztel azzal a bizalommal, hogy hozzám fordul a problémájával, biztosan nem fog csalódni.

Amit nem szeretek magamban

Nagyon nehezen viselem, ha felborul körülöttem a megszokott rend. Most minden a feje tetején áll a világban. Nem épp könnyű az életem mostanság, de nem szeretek panaszkodni. Mindenkinek megvan a maga baja.

Kinézetem

Mit is mondhatnék? Már nem vagyok fiatal. A szemem sarkában már évek óta szarkalábak teszik jellegzetessé az arcomat, amik, valljuk be, már csak mélyebbek lesznek. Nem mondom, hogy szeretem a ráncaimat, de nem válnék meg tőlük. Bennük van az egész életem, s az összes tapasztalatom, amit hatvan évem alatt szereztem.

Múltam

Bizony én is voltam egyszer fiatal.
1925-ben születtem. Magának ez már biztos történelmi távolságú évszám, de ez így is van rendjén.
Családommal Skóciában éltünk, egy mugli faluban. Tanulmányaimat egy elit angol bentlakásos leányiskolában kezdtem meg 1936-ban - a szomszédaink legalábbis így tudták. Ebben az évben lettem roxforti gólya, s a Griffendél ház büszke diákja, bár nem sokon múlt, hogy a Teszlek Süveg nem a Hollóhátba osztott. Biztos nem lepi meg, ha elárulom, hogy már diákkoromban is meglehetősen komolyan vettem a kötelezettségeimet, így a tanulmányaimat is. Átváltoztatástanból az első perctől kezdve kiemelkedő tehetséget mutattam, de szorgalmammal a többi tárgyból is K minősítést tudtam elérni. Harmadévesként a tudni vágyók lelkesedésével vettem fel az órarendembe a rúnaismeretet, a legendás lények gondozását és a jóslástant, de utóbbit az első kínálkozó alkalommal leadtam, mert (ne haragudj, Sybill) ócska kuruzslásnak tartottam. Az ötödik évemben prefektussá választottak, és év végén 9 K minősítésű RBF-et tettem, a hetedik évemet pedig bámulatos módon szintén 9 RAVASZ-szal zártam, iskolaelsőként. Mielőtt azt a képet alakítaná ki a fiatalkoromról, hogy éjjel-nappal a tankönyveim mellett gubbasztottam, azt is elárulom, hogy harmadéves koromtól a kviddicscsapat aktív tagja voltam. Nem gondolta volna, ugye? Pedig én sem voltam mindig ilyen csotrogány.
Bizony igen kevesen tudnak róla, de 1943 nyarán eljegyeztek. Dougal McGregor - így hívták őt, életem szerelmét. Egyidősek lévén együtt nőttünk fel szülőfalunkban, azaz tizenegy éves korunkig együtt cseperedtünk. Mikor a Roxfortba kerültem, egy időre megszakadt a kapcsolatunk, hisz csak nyaranta volt lehetőségünk hosszabb időt együtt tölteni. Ám mire tizenöt évesek lettünk, gyengéd érzelmek kezdtek bimbózni bennünk. Mikor hazaköltöztem a Roxfortból, s megkérte a kezem, boldogan, de meggondolatlanul rebegtem igent. Mégis felbontottam az eljegyzést, mégpedig rögtön a következő reggelen. Dougal egy mugli farmer fia volt, ő maga is mugli, s féltem, ez derékba törné a házasságunk boldogságát. Láttam magam előtt édesanyám példáját, aki mugli szerelméért eldobta magától a mágia adományát, s nem akartam én is ezt az életet élni. Amint tudtam, felkerestem Dougalt, s minden magyarázat nélkül visszaadtam neki a gyűrűt. Soha nem sírtam annyit, mint aznap és az azt követő hetekben.
Boldogtalan voltam.
1943 szeptemberében a Plumonbea Mágusakadémián folytattam tanulmányaimat, anyagbűvölői szakon. A Saltusque fészek fiókája voltam. A kviddicséletben itt már nem vállaltam részt, minden energiámmal a tanulásra koncentráltam, különös hangsúlyt fektetve az átváltoztatástan legmélyebb rétegeire. Harmadik évemre profi animágussá váltam, nevemet a Minisztérium nagykönyvében is megtalálja.
A Plumonbea befejeztével, 1946-ban a Mágiaügyi Minisztériumban kezdtem dolgozni későbbi férjem, Elphinstone Urquart irányítása alatt. Tíz évet töltöttem itt - becsülettel és szorgalommal dolgoztam, de nem szerettem a munkám.
1956 nyarán váratlanul keresett fel egykori tanárom, Albus Dumbledore, hogy megkérjen, vegyem át a helyét, s szeptembertől oktassak átváltoztatástant a Roxfortban. Gondolkodás nélkül mondtam igent. Otthagytam a Minisztériumot, és a Roxfortba költöztem. Minisztériumi felettesemmel, Elphistone-nal már a közös munkánk idején baráti kapcsolat alakult ki közöttünk, amit a roxforti állásom elfogadása után sem hagytunk megszakadni. Ám már a felmondásom beadása után néhány nappal világossá vált, hogy részéről nem csak baráti érzelmekről van szó, ugyanis megkérte a kezemet. Nagyon kellemetlennek éreztem, de vissza kellett utasítsam. Hiába telt el tizenhárom év, mióta visszaadtam Dougalnak a jeggyűrűt, hiába volt már rég felesége, nem tudtam kiűzni őt a szívemből. Továbbra is őt szerettem, s helytelennek éreztem volna így összekötni az életemet pont egy ilyen emberrel, mint Elphistone, akire bizalmas barátként tekintettem. A világért sem akartam volna kihasználni, vagy megbántani az érzelmeit. Szerencsére nem vette lelkére a visszautasítást, s barátságunk legnagyobb meglepetésemre töretlen maradt. Párévente újból és újból megpróbált feleségül kérni, ami a sokadik alkalommal már inkább hatott mókásnak, mint kellemetlennek.
1956 szeptemberében kezdtem meg roxforti pályafutásomat, mint átváltoztatástan professzor. Varázslatos érzés volt újból az ősi falak közé lépni, ám ezúttal nem tizenegy, hanem harmincegy éves fejjel. Hamar rájöttem, hogy a tanítás az, amit igazán szeretek csinálni. Élvezettel, szívvel-lélekkel tanítottam. A diákokkal mindig kedves, következetes és igazságos voltam - én legalábbis így gondolom, Maga gondolhatja másképp is. Annyi biztos, hogy az első perctől rendet és fegyelmet tartottam az óráimon.
1956-tól 1964-ig semmi különleges változás nem következett be az életemben, akkor azonban kineveztek a Griffendél házvezető tanárának. Hatalmas megtisztelésként éltem meg, és nagyon büszke voltam rá, hogy Albus alkalmasnak vélt eme poszt betöltésére. Legjobb tudásom szerint vettem kézbe a Griffendél ház irányítását. Eközben Elphistone-nal továbbra is gyakorta találkoztunk Roxmortsban, s igazán élveztük egymás társaságát.
Boldog voltam.
1970-ben gyökeresen megváltozott az életem. Elphistone nyolcadik házassági ajánlatára igennel válaszoltam. Negyvenöt éves voltam, ő ötvenöt, több mint húsz éve közeli barátok voltunk - talán törvényszerű volt, hogy egyszer összekössük az életünket. Családi és szűk baráti körben esküdtünk meg, s nem számítottam rá, de én magam is igazán meghatódtam. Az első hetekben okozott némi fejtörést a közös lakás kérdése, hisz én addig a Roxfortban laktam, de hamarosan vásároltunk egy igazán hangulatos kis házikót Roxmorts egyik csendes mellékutcájában. Meg kell mondjam, igazán boldog voltam.Magam sem gondoltam volna, hogy ilyen remekül működhet a házasságunk, pedig úgy volt. Biztonságot adtunk egymásnak, mindenben segítettük a másikat, sok szeretettel lettünk többek, és tényleg jóban-rosszban fogtuk egymás kezét. Boldogságomat már csak tetézte, hogy ugyanebben az évben kineveztek a Roxfort igazgató-helyettesévé. Csodaszép volt az életem.
1974-ben Albus megalapította a Főnix Rendjét. Voldemort ekkor már nyíltan gyűjtötte a követőit, s habár ekkor még nem tűnt rémisztően komolynak sem a szándéka, sem az ereje, Albus úgy vélte, van okunk félni tőle. Igaza volt, mint mindig. Elphistone-nal az elsők között léptünk be a Rendbe, ami már akkor is a törékeny béke fenntartásán munkálkodott. Mindent megtettünk, hogy megakadályozzuk Voldemort felemelkedését. Nem jártunk sikerrel.
1982-ben kitört a háború. Tömegével haltak meg az emberek. Sok-sok értékes, jó ember. Sok barát, sok ismerős. A Főnix Rendje tagjaként mindig az első sorokban harcoltam, s mindent megtettem, ami csak tőlem tellett. A csatatéren harcoltam, a Roxfortban próbáltam védeni és nyugtatni a diákokat, de az ellenség a falakon belül is felütötte a fejét. Nem egy diák csapott fel halálfalónak, és rémisztően sokan vallották a nézeteiket. A Mardekár ház (már megbocsáss, Horatius) erős bomlasztó hatást fejtett ki, hogy finom legyek és nőies.
Egy egész éven keresztül tomboltak a harcok. Boszorkányok és varázslók százai haltak meg, s akkor még nem is említettem azt a sokezer muglit, akiknek a halálfalók puszta szórakozásáért kellett búcsút vennie az életétől. Nehezemre esik erről a korszakról beszélni. Aki megélte, mind érzi a bőrében, az orrában, a torkában, a gyomrában, a zsigereiben.
Aztán egyik napról a másikra véget ért a halálfalók rémuralma. Albus megölte Voldemortot (Fabian Prewett is közreműködött, szó se róla, Albus), a halálfalókat pedig az Azkabanba zárták, még ha néhányan csúnyán meg is úszták (magadra ne vedd, Alecto).
Odakint béke volt. Idebent nem.
1984-ben Elphistone meghalt. Egy mérgező növény harapása végzett vele. Úgy éreztem, kicsúszott a talaj a lábam alól. Teljesen egyedül maradtam. Ekkor kezdtem először öregnek érezni magam. Ötvenkilenc éves voltam. Bizony, ez már nem a pubertás.
Visszaköltöztem a Roxfortba, s azóta is itt élek. A roxmortsi házikót megtartottam, gyakran látogatnak el oda az unokahúgaim és unokaöcséim. Ők töltik meg élettel a házat - ha már gyermekem nem született.
Kétségbe ejt a világ, amiben élünk. Hiába halt meg Voldemort - a szélnek eresztett bűnözők új vezetőket találtak maguknak, akik (ezt te is beláthatnád, Amycus) hiába tettetik magukat az ország jótevőjének, azért mégiscsak ugyanazok a bűnözők, akik annyi barátunkat ölték meg. Nincs kétségem affelől, hogy most is ugyanúgy megtennék.
Legyen óvatos! Veszély fenyeget.

Ha újrakezdhetném

Nem tesz jót, ha valaki ezen gondolkozik. A jelenben kell élni, bármilyen is az.

Ha egy napig bármit tehetnék

Rétest sütnék, és megvendégelnék mindenkit, aki közel áll hozzám.

Ha kitörne a háború

Harcolnék. De senkinek nem hiányzik egy újabb háború.

Ha meghalnék

Mindenkinek meg kell halnia egyszer.

Playby: Dame Maggie Smith