Vérem

Sárvérűnek nevezik.

Édesapám

Varázstalan férfi, azok közül is a legvarázstalanabb fajtából. Fizikus, így semmiben nem hisz, amire nem lát racionális magyarázatot. Gyűlöli a mágia minden formáját, hisz mindent megcáfol, amiben ő hisz. Csak ritkán találkozunk, de olyankor sem beszél velem túl sokat. Azt hiszem, boldogabb lenne, ha én nem születtem volna meg.

Édesanyám

Halkszavú asszony, aki a régi elvárások szerint mindenben aláveti magát a férje akaratának, és az engedélye nélkül meg sem mer mozdulni. Gyakran ír nekem postai úton, de azt kéri, ne válaszoljak, nehogy az apám gyanút fogjon.

Bátyám

Ügyvéd, karriere meredeken ível felfelé. Soha nem említi, hogy lenne testvére.

Mottóm

"Állítsátok meg az életet, ki akarok szállni!"

Amortentiám

A tinta, a nárcisz és a kankalin sajátos illata.

Különös jellegzetességem

Az emberek első ránézésre megállapátják rólam, hogy nem érdemlek több kedvességet, mint a kutyájuk. Talán ez a különös jellegzetességem.

Ami megnyugtat

Többnyire semmi sem tud megnyugtatni. Csak gyűlik bennem minden rossz élmény és keserűség, anélkül, hogy ki tudnám adni magamból. Párhetente jól kisírom magam, mikor egyedül vagyok, attól egy kicsit meg szoktam könnyebbülni.

Ami boldoggá tesz

Ha azt érezhetem, tartozom valahová. Sajnos ritkán fog el ez az érzés.

Ami bosszant

A kudarc. Ha valami nem sikerül, először bosszankodom rajta, utána jön az elkeseredés.

Ahol jól érzem magam

Olyan közegben, ahol azt érzem, számítok. Ahol mindenki magával egyenrangúnak tekint, és őszintén kedves velem.

Hobbim

Naplót vezetek. Beleírom minden örömöm és bánatom.

Rossz szokásaim

Ha nagyon ideges vagyok, rágom a körmöm. De csak ha nem látja senki.

Titkaim

Ha lennének, akkor is csak azért érdekelnének bárkit is, hogy felhasználhassák őket ellenem.

Legnagyobb félelmem

Mindenki eltaszít magától és teljesen egyedül maradok. Kitaszít magából a világ.

Ami nélkül nem tudnék élni

Szavak és betűk nélkül. Akkor semmi esélyem nem maradna, hogy kifejezzem magam, hisz élőszóban annyira nem jeleskedem az önkifejezés művészetében.

A családom nekem

Mugli.

Ha én nem lennék

Éppúgy keleten kelne a nap reggel és nyugaton nyugodna este. Nem változna a világ rendje.

Amit rólam beszélnek

Szokták mondani, hogy jól írok. Ennek mindig örülök, bár én úgy érzem, még jócskán lenne mit javítanom és finomítanom. Szkeptikusan állok hozzá a dicséretekhez.
Azt is mondják, jól nézek ki. Nem, ez egyértelműen nem igaz. Csak azért mondják, hogy emlékeztessenek ellenkezőjére.
Azt is mondják, hogy sárvérű vagyok. Mit tagadjam?

Amit szeretek magamban

Azt szeretem magamban, amit leírok. Minden leírt szóban, betűben ott vagyok én, és ők is ott vannak bennem.

Amit utálok magamban

Gyökértelen vagyok, nem tartozom sehová. Gyakran érzem azt, hogy nem fogadnak el az emberek, és magamat okolom érte. Elhiszem, hogy én nem vagyok elég jó hozzájuk, emiatt az önbecsülésem meglehetősen alacsony. Aki fölém rendeli magát, annak én alárendelem magam. Ha bántanak, képtelen vagyok bárhogyan is védekezni, csak leblokkolok és magamba zárkózom, sőt mindenért magamat okolom. Teljesen össze tudok törni, olyankor vigasztalhatatlan vagyok. Nehezemre esik kimutatni az érzéseimet, a bánatomat ugyanúgy magamba fojtom mint az örömömet. Ezen felül ducinak találom magam.

Kinézetem

Túl duci vagyok. Túl alacsony vagyok. Nem vagyok elégedett magammal. Hiába kapok bókokat, főleg az alakomra, nem érzem őket valósnak.

Múltam

Átlagos mugli gyerekként nevelkedtem. Voltak játékaim, képeskönyveim, volt néhány barátnőm, szép élményem... Rendben voltak a dolgok az életemben. Aztán megérkezett az a bizonyos sárga boríték, ami mindent, mindent összezavart...
Apám a konyhaasztalnál ült, és az aktuális találmányának tervrajzán dolgozott. Ilyenkor senki nem szólalhatott meg, még suttogva sem, nehogy esetleg megzavarjuk a munkában. Anyám főzött, a bátyám a szobájában tanult, én pedig a kanapén ülve Emily Brontét olvastam. Kellemesen meleg idő volt odakint, így nyitva volt az ablak, amin egyszercsak egy bagoly repült be.
- Ó! - kiáltottam fel meglepetésemben, ahogy leszállt mellém a kanapé karfájára.
Apámnal több se kellett.
- Nem mondtam még elégszer, hogy ilyen hangzavarban nem tudok dolgozni?! - csattant fel kiabálva. Haragosan fordult felém, csak akkor vette észre a baglyot. - Mit keres itt ez a madár? Azonnal kergesd ki, az ilyenek rengeteg betegséget terjesztenek! Különben is: ez egy bagoly! Ennek nappal aludnia kéne. Hogy került ez ide?! Kergesd már el, nem hallod? - Azzal már fordult is vissza a munkájához.
- Nézd, van nála egy boríték - válaszoltam halkan és félénken. - És nekem van címezve! - Nagyon meglepődtem, és hirtelen egészen izgalomba jöttem. A bagoly felemelte a lábát, én pedig bátortalanul, de kíváncsian oldoztam le a lábáról a levelet. Amint lekerült a lábáról a boríték, a bagoly kirepült az ablakon.
- Boríték... neked van címezve... bolondság, túl sokat olvasol - morogta az apám. - Maradj csöndben vagy menj be a szobádba, de hagyj dolgozni.
Magamhoz szorítottam a levelet, és beszaladtam vele a szobámba. Felugrottam az ágyra, és óvatosan kibontottam, gondosan ügyelve rá, nehogy elszakadjon a boríték széle.


- Nem, nem mehetsz el ebbe az iskolába, hányszor mondjam még el?! Nem is létezik ilyen! Hallottad már a nevét? Nem! Hogy dőlhetsz be egy ilyen otromba viccnek? Nyilvánvaló, hogy valaki meg akart tréfálni, ennyi az egész. Nincs is mit beszélni erről. Mágia csak a mesékben létezik, ahogy boszorkányok meg varázslók is. Nem szeretnék erről többet hallani. Égesd el a levelet, vagy tedd el emlékbe, mit bánom én, csak ne lássam. Az Oxfordra fogsz járni, erről nem nyitok vitát.


Anyám kezét szorongatva álltam a King's Cross kilenc és háromnegyedik vágánjának peronján. Az apám nem volt hajlandó kikísérni. Dumbledore professzor látogatása óta jóformán szóba sem állt velem. Nem tudta feldolgozni, hogy egy vadidegen ember ilyen "pofátlanul kioktassa" és még bizonyítani is tudja az igazát. Az igazságot, ami tökéletesen megcáfolta apám egész életének munkáját. Úgy döntött, attól kezdve nem vesz rólam tudomást: ott fogok tanulni, ahol akarok, de ő leveszi rólam a kezét.
Így esett, hogy anyám kezét szorongatva álltam a pályaudvaron. Sok volt az ember és nagyon féltem. Féltem ettől az új világtól, ami rám várt.


Mindig nehezen létesítettem kapcsolatot ismeretlen emberekkel, s ez lényegesen megnehezítette a Roxfortba való beilleszkedésemet. Az első napokban alig váltottam néhány mondatot egy-két emberrel, és még hetekig teljesen magányos voltam. Aztán lassan beszélőviszonyba keveredtem a háztársaimmal, akik nagyon kedvesek voltak hozzám és befogadtak. Az évfolyamon viszont volt néhány diák, akinek szúrtam a szemét. Nem tudom, mi olyat tettem, ami zavarta őket, de teljesen rámszálltak. Hét éven keresztül bántottak, sőt néhányan még a Plumonbea-n is.  Nehéz volt figyelmen kívül hagynom őket, és alaposan aláásták az önbecsülésemet.


- Neve?
- Vivian Shirley.
- Anyja neve?
- Charlotte Shirley.
- Születési éve?
- 1964.
- Születési helye?
- Manchester.
- Remek. Itt írja alá!
Átvettem a pennát, és odaírtam a nevem a pergamen aljára.
- Köszönöm. Mr. Dearborn holnap reggel nyolckor várja az irodájába egy személyes elbeszélgetésre. Ő fogja eldönteni, hogy megkapja-e a munkát.
- Itt leszek. Köszönöm.


- Shirley - hallottam a nevemet. Hétfő reggel volt, épp csak beléptem a Reggeli Próféta szerkesztőségébe, de úgy tűnik, Mr. Dearborn már várt rám. Sajnos tudtam, miért. - Ne is üljön le, várom az irodámba, amint lepakolt. - Szótlanul, lesütött szemmel követtem. A szék felé mutatott, én pedig engedelmesen leültem. - Gondolom, sejti, hogy miért hívattam be. Nem? Sebaj, mindjárt megérti. Caspar Whitehorn. Tudja, péntek este, interjú... Szombat reggelre a kezemben kellett volna lennie. Meg sem kérdezem, hogy hol van, hiszen tudom, hogy nem készült el és nem is fog. Ott voltam én is aznap este, láttam, hogy ment az az interjú, már ha nevezhetem annak. Remélem, tisztában van vele, hogy ez tűrhetetlen. Komoly, kötelességtudó és munkaképes fiatalokra van szükségem, nem pedig olyanokra, amilyen maga. Ha ilyen könnyen el tudják csavarni a fejét, csak hátráltat minket.
Az a bizonyos péntek esti interjú... Én tényleg igyekeztem, de Mr. Whitehorn semmilyen használható választ nem adott a kérdéseimre, csak bókokkal halmozott el, aztán határozottan lekoptatott. Így valóban nem készült el az a bizonyos péntek esti interjú. Én nagyon próbálkozom, de az interjú, mint műfaj, nem az erősségem. Gyönyörű beszámoló cikkeket tudok írni, de hogy egy ismeretlennel kelljen beszélgetnem, az mindig is nehézséget okozott. Pedig szüntelenül próbálok minden téren megfelelni, bizonyítani...
- Nézd, tehetséges lány vagy, kell nekem az ilyen - folytatta Mr. Dearborn, hirtelen tegezésbe csapva át. - De ha ezen nem tudsz változtatni és megemberelni magad, kereshetsz új munkát például a Szombati Boszorkánynál vagy egyéb más használhatatlan bulvárlapnál. Ez volt az utolsó esélyed és még kegyes is voltam veled. Most mehetsz, az interjút hanyagolhatjuk, írtam magam egyet. Szerencséd, hogy Mr. Whitehorn jó barátom. Szedd össze magad, kislány, szeretnék büszke lenni rád.

Ha újrakezdhetném

Nem tudom...

Ha egy napig bármit tehetnék

Ijesztőnek találnám.

Ha kitörne a háború

Meg lennék zavarodva.

Ha meghalnék

Békében nyugodhatnék, és senki nem háborgathatna többé.

Playby: Katie Holmes