Eliot Makepeace érkezett a szobámba, hogy odaadjam neki a kviddicspálya használatára való engedélyt. Mióta a mardekárosok rendszeresen kierőszakolnak Horatiusból egy felhatalmazást valami mondvacsinált indokkal, hogy a Griffendél edzésének idején használhassák a pályát, pusztán azért, hogy az én csapatomat hátráltassák, kifüggesztettem a nagyterembe egy hatalmas táblát, rajta az edzések hivatalos időpontjaival. Csak a házvezető tanárok tudnak írhatnak rá, s egymás bejegyzéseiket sem tudják módosítani, kizárólag a sajátjukat. Bárki más megpróbálna belekontárkodni a beosztásba, automatikusan levonódik a házától tíz pont. Ezt a tulajdonságát persze senkivel nem osztottam meg, s elégedetten figyeltem, ahogy az első napokban látszólag minden ok nélkül romlik a Mardekár értékelése. Sajnos elég hamar rájöttek, hogy hiába is próbálkoznak csalással, a tábla nem engedi, hogy bármit is átírjanak rajta. Ez néhány hete történt, azóta tudtommal nyugtot hagynak a gyerekeimnek. Ennek ellenére jobbnak láttam, ha továbbra is adok nekik írásos engedélyt is a biztonság kedvéért. - Jó estét, Makepeace! Üljön csak le, máris megírom az engedélyt. - Csak annyit beszéltünk meg, hogy a hét folyamán egy délutánon megkeres, s még csak hétfő volt, így nem készen várt rá a pergamen, mint általában.

Nagy lendülettel nyitottam be McGalagony professzor irodájába, természetesen csakis azután, hogy válaszolt a kopogásomra és beengedett. Mindig így közlekedtem mindenhol, nem egyszer kaptam meg a barátaimtól is, hogy ha esetleg le kéne mondjak a sportról, akkor beállhatnék gurkónak valahová. Nem értettem, mire fel mondták ezt, hiszen akármilyen lendületesen is járkáltam, még soha, egyszer sem törtem össze semmit. Legalábbis nem az ajtónyitási technikámmal, magamtól már annál inkább. Hiába voltam egy kis goblin, attól még nagyon igaz volt rám az "elefánt a porcelánboltban" mondás.
- Szép estét, McGalagony professzor -köszöntem, széles vigyorral az arcomon. Megint fel voltam pörögve. Újonnan szokásommá vált, hogy vagy percenként változtattam azon, hogy milyen kedvem van, vagy pedig egész nap hulla voltam és éjjel keltem fel, mint egy bagoly. Most azt hiszem, az előző állapotban voltam, de erre nem mertem volna megesküdni.
Azonnal ledobtam magam az egyik székre, ahogy engedélyt adott rá és kényelmesen lecsúsztam rajta. Nem értettem, miért félnek olyan sokan egy tanár irodájába belépni és leülni... Pedig olyan egyszerű! És McGalagony még jóarc is. Mondjuk Pitonhoz én sem szívesen mentem volna be, bár engem szerintem inkább nem is hívott be sok más diáktársammal együtt. Könnyen ki lehetett téríteni a hitéből azt a varjút. Talán ha adna egy kicsit magára és nem disznózsírral kenegetné a haját sampon helyett, máris jobb lenne a helyzet... Na mindegy.

- Csak óvatosan, Makepeace, a végén még letarol valakit, ha ilyen lendülettel közlekedik - róttam meg határozottan, de a legkevésbé sem mérgesen. Kedveltem a fiút, még ha gyakran rá is szóltam a hirtelenségéért. Eszes, jóravaló fiúnak tartottam, aki sokra viheti az életben. És mint házvezető tanár, természetesen egy kicsit elfogult is voltam vele szemben, hisz mégiscsak a Griffendél csapatkapitánya volt. Nagyra értékeltem a közösségépítő munkáját is, és mindazt az erőfeszítést, amit a sportba és a tanulmányaiba fektet.
- Akadt probléma az elmúlt héten a kviddicspálya használatával kapcsolatban? - néztem rá, miután elővettem a szekrényből egy pergament, és visszalépdeltem az asztalkához. Leültem vele szemben, és belemártottam a penna végét az asztalon álló nyitott tintásüvegbe, hogy aztán nekilássak az engedély megírásának.
Bizonyára remekül megértettük volna egymást, ha szóba hoztam volna, milyen felháborítónak tartom bizonyos tanárok hanyagságát, érdektelenségét és befolyásolhatóságát, de nem vagyok az a tanár, aki kibeszélné a kolegáit, pláne nem egy diákkal. Ahogy arra sem voltam vevő, ha a gyerekeim, a griffendélesek, egy mardekárost kezdtek szidalmazni, pedig általában teljesen egyetértettem a véleményükkel és magamban igazat adtam a felháborodottságuknak. Mégis elvártam magamtól, hogy adott esetben egyformán ítéljek egy griffendéles és egy mardekáros között, minden elfogultság nélkül. A gyerekeim ezt nem egyszer nehezményezték, de csak azt érték el, hogy még meg is szidtam őket. Sosem voltam hajlandó az érzelmeimre hallgatva dönteni, és nem is leszek. Sőt, a saját gyerekeimtől még többet is várok, mint másoktól, de úgy vélem, jót teszek azzal, hogy magas erkölcsi mércéhez szoktatom őket.

- Természetesen, tanárnő -szalutáltam hetykén, kicsit rájátszva. -Mától úgy fogok közlekedni, akár egy szellem. Elvégre Félig Fej Nélküli Nick sem szokott semmit leverni.
A fejemmel végig követtem McGalagony professzor mozdulatait, ahogy a szekrényhez ment, majd vissza. Ehhez az kellett, hogy jóformán kitörtem a nyakamat, de annyira nem zavart. Voltam én már ennél már sokkal rosszabb testhelyzetben is. Magamvat ismerve... még leszek is.
- Nagyobbak szerencsére nem. Egy-két alkalommal megjelentek a mardekárosok, hogy bepróbálkozzanak elvenni a pályát, de nem volt nehéz elzavarni őket. Szerencsére nem tudtak elég nyomós érveket felhozni, hogy átadjuk nekik az edzésidőt, amit persze semmilyen esetben sem tettünk volna meg. Ha pedig verekedésig fajult volna a dolog, előbb szaladtak volna el, mint hogy valamelyik lila monoklit kapjon a csinos pofikájára.
Hintázni kezdtem a széken, ahogy a teremben is mindig tettem. Kisgyerekeknél szokás volt, ennyi idős korukra általában mindegyik kinő belőle. Hát én nem jutottam el ide, nekem továbbra is megmaradt ez a rossz szokásom.