Ez annyira nem az én asztalom… ez a családosdi. Az egész karácsony elvesztette a hangulatát, s bár meglepő módon, még én is erőlködöm, hogy az öcsémnek legalább valamiféle illúziót fenntartsunk még, meg hogy hátha megidéződik bennem is a karácsony szelleme, de a dolog jobban kiakaszt és kimerít, mint az ember gondolná. Pláne, hogy ilyenkor bármerre járok, mindenhol örvendező családok, vagy a családi ünnep utolsó kellékeiért rohangáló emberek időznek. Téli szünet van és én össze vagyok kényszerítve a két testvéremmel és az apámmal. Besokalltam, pedig még csak pár napja jöttem el a kastély falai közül. Le kellett lépnem, s kicsit a saját magányomban töltenem.
Asztalt vadászni nehezebb volt, mint gondoltam volna, de végül sikerült megtalálnom ezt a helyet, ahol most is ülök. Ráadásul nekem nem felelt meg egy kósza asztal a tömeg közepén, nekem az egyik szélső, félreeső zug kellett, így addig kellett kőröznöm, míg fel nem szabadult a kiszemelt asztal, majd versenyt futnom érte, s kissé pofátlanul becsusszannom három vihogó lány elé, akik utána felcsapott orral kezdtek arról sápítozni, milyen bunkó is vagyok. Nem érdekel, ez az én helyem. Kabátom székem háttámlájára tettem, sapkám, kesztyűm, sálam a magam melletti székre, ahogy a táskám is. Talán fura lehet, hogy egy mugli helyen vagyok, de muszáj volt kicsit kiszakadnom a világomból. Kellett egy kis teljes magány, itt pedig az emberek önzőek, csak magukkal törődnek, ami az jelenti, engem mindenki békén fog hagyni. Az asztalon egy nagy papírpohár gőzölgő kakaó és egy csomag puszedli van, de pár perc múlva megtoldom a táskámból előszedett füzettel és puhaceruzával. Tudtam előre, hogy mugli eszközöket kell magammal hoznom, hiszen lehet kitörné a nyakát egy mellettem elsétáló kósza pillantású ember, aki pergament és pennát látna nálam, vagy mozgó motívumokat. Nem lenne szerencsés. Tökéletesen megfelel nekem ez is, legfeljebb majd utólag megbűvölöm a rajzot, amúgy is csak magamnak készítem, gyakorlásból. Igazából alapból nem tudtam mit fogok rajzolni, de végül megihletett a poharam, így azt állítom be, elég távol csúsztatva ahhoz, hogy jó szögből lássam, s köré pakolom még szép csendéletben a sapka-sál-kesztyű kombóm, hogy egy harmonikus látványt vázoljak fel magamnak, majd elkezdem a vezér vonalakat felvenni. Még régebben szereztem pár könyvet, ami tudományosan foglalkozott a rajzolni tanulással, s sok okos dolgot tanultam belőle, amit szeretek kamatoztatni gyakorlás közben.
Éppen elképesztően belemélyedve húzogatom a vonalakat, s végzem az aprólékos munkát, mikor egy ismerős hang egészen közelről szólít meg. Annyira meglepődöm, hogy ijedtemben erős vonallal szántom ketté a sapkám egyik felét, kicsit a sálba és a kesztyűbe is belelógva. Először csak hirtelen rákapom a tekintetem, majd a plafon felé nézek, s sóhajtok egyet. Inkább az elrontott rajz miatt. Cole „rámerőltetett” társaságához már egészen kezdek hozzászokni. - Mondanám, hogy milyen váratlan meglepetés, de lassan már meg sem lepődöm a véletlen összetalálkozásokon. - mondom félig éllel a hangomban, de azért alapból nem bunkón. - Ha szeretnél… amúgy is már… végeztem.- mondom, majd lemondó pillantást vetek még rajzomra, végül becsukom a füzetet, s a táskámba csúsztatom, majd utána dobom a felszerelésem is, az hatóra hűlt kakaóm meg magam elé húzom, s lassan bele is kortyolok. - Kérsz? – kérdezem a puszedli felé bökve, majd én el is veszek egyet, s beleharapok. Nem olyan finom, mint anyáé, de megteszi. - Mi járatban ilyen… periférián kívüli helyen? – kérdezem célozva a mugli területre, mert gondolom azért ült le, hogy beszélgessünk. Kifejezetten béna beszélgető partner vagyok, de ezt már tapasztalnia kellett és mégis időről időre összefutunk és egyszer sem mulasztja el a társaságom. Még mindig gondolkodom rajta, hogy ezen nevessek, sírjak, vagy meneküljek. Kicsit is-is.

Néha van az a mosolya, ami furcsa szúrást eredményez a gyomromba. Egyáltalán nem kellemetlent, csak furcsát. Lehet egy szúrás nem kellemetlen? Mindegy. A lényeg, hogy a dologról vagy nem veszek tudomást, vagy úgy könyvelem el, hogy csak egy egyszerű reakció arra, hogy biztos gúnyolódik velem. Elvégre mi mást tenne? Nem reagálok a sorsról mondott dolgaira, mert egyrészről nem hiszek benne, másrészről meg hülye blabla. Mindenre van valami válasza, valami megjegyzése, engem, meg ami nem érdekel, csak figyelmen kívül hagyom. Ennyi.
A hangjából már majdnem azt hallom ki, hogy foglalkozik a rajzom sorsával, ami egy pillanatra meg is akaszt, rá nézek kissé döbbenten, majd csak rendezem vonásaimat. - Ne foglalkozz vele, csak firka volt. – mondom egyszerűen. Eleve, mások előtt nem szoktam ezzel foglalatoskodni – mármint ha konkrét társaságom van -, másrészről meg már amúgy is elment az ihlet. Majd lesz másik.
- Ahha, puszedli. Nem harap… – teszem hozzá, mert ahogy visszakérdez, azt veszem le, lehet nem is ismeri. Anyával régen mindig ilyet ettünk, kakaót ittunk hozzá és pokrócba burkolózva beszélgettünk hideg téli éjszakákon. Hiányolom ezeket.
- Minden szavam vissza fogod ismételni? – kérdezem kissé felvont szemöldökkel. Csak azért, mert nem tartozom a felsőbb tízezerhez, nem azt jelenti, hogy nem ismerek szép kifejezéseket. Sőt. Kifejezetten sokat olvasok, így sok olyan szót ismerek, ami manapság már kikopott a köznyelvből és erre büszke is vagyok, még akkor is, ha nem használom őket napi szinten. - Volt egy tippem, hogy nem ők küldtek ide… – jegyzem meg csak úgy mellékesen, de a visszakérdezésére elhúzom kissé a szám. „Drága”. Drága? Most komoly, hogy nem tud erről leszokni? - Találkozóm lesz, csak hamarabb érkeztem. Elütöm az időt. – mondom, ami akár még igaz is lehetne és technikailag nem hazugság, csak mégse igaz, de akár lehetne is találkozóm, mert miért is ne? Majd találkozom… apámmal… otthon… Addig meg elütöm az időt. Ennyi. - Milyen az az olyasvalaki, mint én? – kérdezek vissza megint csak felhúzott szemöldökkel és akár meg is sértődhetnék, ha olyan fajta lennék, de nem vagyok. Ettől függetlenül nem csípem a burkolt célzásokat. Nagyon nem…
Végignézem a kis történést, mire muszáj a poharat a számhoz emelnem, hogy ne lássa, hogy naaaagyon picit, éppen csak egy iciri-picirit elmosolyodtam. Cole annyira… előkelő, hogy holmi alantas emberek érintése derogáló, sőt, undorító neki. Ez egyrészről felháboríthatna, de amilyen világban élünk, már teljesen hozzászoktam. Inkább mulattat. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Nekem is, neki is. Hogy őszinte legyek, Cole sem tűnik boldognak a bőrében, hiszen ha az lenne, nem az én társaságomban töltené a karácsonyi időszak egy napját. Persze ezt a gondolatom nem fejtem ki neki, de elraktározom. Valahol érdekel, hogy miért keresi a kibúvókat azok a dolgok alól, amit tennie kéne. Kicsit… apró hasonlóságot érzek köztünk. Csakis ebben! Semmi másbank…
- Nem nőttünk össze, mindenkinek megvannak a maga egyéb dolgai. Voltunk és leszünk is még együtt eleget. – fejtem ki talán egy picit több éllel a hangomban, mint terveztem. Nem igazán szoktam erről beszélgetni senkivel, hogy mi is a helyzet a családban. Nem értenének meg. Senki, se értene meg. Szóval. Inkább hagyjuk.
- Te miért nem éppen arany étkészlettel uzsonnázol valami összejövetelen? – kérdezem egy nagyon pici kötekedéssel a hangomban, de közben nem engedem el a tekintetét. Túlságosan néz ahhoz, hogy én másfelé nézzek. Nagyon igyekszem nem zavarba jönni, nem elkapni a tekintetem, pedig nagyon annak a határán vagyok, hogy oldalra pislogjak, de állni akarom a tekintetét. - Amúgy is… nem túl… közrendű ez a hely egy olyasvalakinek, mint amilyen te vagy? – kérdezem szándékosan az ő szavait használva. Egy picit felvágták a nyelvem, de egyből tudom is, hogy ez nem annyira az én asztalom. Mármint persze, vissza tudok én szólni, csak nem vagyok rá berendezkedve, általában elvonulok és kizárok másokat. Most ezt nem tehetem meg, csak még jobban koncentrálok arra, hogy ne kapjam el a tekintetem. Most nem szabad. Gyengének tűnnék. Bár, valahol az is vagyok…