Sosem gondoltam volna, hogy alig pár hét után máris problémák lesznek Leoval. Pontosabban Leo körül, ugyanis az én fiam semmi olyat nem tett, ami az iskola szabályzatába ütközött volna, az én gyerekeimnek eszébe sem jutott volna ilyesmi. Rendet tanultak és tudták, mi a dolguk. De sajnos ez nem mondható el mindegyik korukbeliről…
Miután másfél órát beszélgettem Aurora Sinistra professzor asszonnyal, Leo házvezető tanárával, kezdtem belátni, hogy ez így valóban nem mehet sokáig. A fiamat bántották, méghozzá nagyon is komolyan, és ugyan a tanárok mindent megtettek azért, hogy ez ne legyen így – egy percig sem kételkedtem az igyekezetükben - , de nem akartak megszűnni a Leot ért atrocitások. Félénk, visszahúzódó kisfiú volt, ezt nem kellett elmagyarázni nekem sem, de nem éreztem úgy, hogy ez okot adna ilyen mértékű kipécézésre. Mert szépíthetünk a dolgokon, de ez bizony az volt.
Kiléptem Sinistrával a szoba ajtaján, a fiam a beszélgetésünk kezdete óta a folyosón várakozott. Némán intettem neki, hogy kövessen, négyszemközt szerettem volna beszélni vele. Reméltem, hogy sikerül tisztáznunk a történteket és legalább nekem megnyílik valamelyest. Ugyanis a tanárnője szavaiból azt szűrtem le, hogy Leo nem tudott magyarázattal szolgálni arra, miért éppen őt szemelték ki az évfolyamtársai és az idősebbek kegyetlen kis játékaik célpontjául.
Végül ketten mentünk vissza a tanárnő által biztosított szobába, Sinistra egyéb dolgaira hivatkozva diszkréten magunkra hagyott minket. Fél percig csak némán fürkésztem Leo arcát, mire végre megszólaltam.
- Egyetlen leveledben sem említetted, hogy problémáid vannak a beilleszkedéssel. Nem a házvezető tanárodtól kellett volna értesülnöm róla. – Nem az volt a célom, hogy leszidjam, elvégre azzal többet ártottam, mint segítettem volna. Csupán csak szerettem volna megérteni a kialakult helyzetet.

Nem tartottam magam jó apának, nem is voltam az. De még az olyan csapnivaló szülőknek is, mint én, fáj hallani, hogy a fia így szenved. És azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy nem segíthetek neki, hiszen nem lehetek itt vele és nem védhetem meg másoktól. Talán nem is az én dolgom volt, ezt a harcot Leonak kellett megvívnia. Én legfeljebb támogathattam benne.
- De Leo, ez nem így működik… Tudnom kellett volna róla. Mivel bántanak a többiek? – Sinistra nem sok konkrét információval tudott szolgálni, vagy talán nem is akart. Az egész beszélgetés folyamán távolságtartó volt, a kelleténél talán kicsit jobban is. Tisztában voltam vele, hogy a nézeteink nem egyeztek, de ezúttal csak és kizárólag apaként voltam itt, a fiam miatt, nem pedig egykori halálfalóként és politikusként. Úgy néz ki, sokan nem tudnak elvonatkoztatni…
Hátradőltem a kanapén és kérdőn néztem a fiamat. Nem tudtam, mi játszódhat most le benne, számomra idegen volt mind az érzés, mind a helyzet. Sosem mertek bántani, bár az is igaz, hogy én sem találtam a helyem a kortársaim között nagyon sokáig. De az nyilvánvaló, hogy Leo sosem fog vezetőként a társai élére állni, mint ahogyan én tettem annak idején a Durmstrangban. Olykor én magam sem értettem, hogy miért viseltem ennyire a szívemen Leo sorsát, mikor épp ő különbözött tőlem leginkább a három gyerekem közül. Talán Nikolai hasonlított rám leginkább, de ő sosem kapott tőlem kellő figyelmet, ahogyan a húga sem. Leo… ő egy egészen másik helyzet volt, kár lenne racionális magyarázatokat keresni rá.

Nem ilyen választ vártam, vagy talán az lenne a legpontosabb megfogalmazás, hogy nem vártam semmilyen választ. Azt hittem, majd csak leszegett fejjel áll előttem, mint azt oly sokszor tette régebben is.
- Csak próbálnának megverni… – Már a puszta gondolattól ideges lettem, hogy bárki is kezet emeljen Leora. Vagy lényegében bármelyik gyerekemre… Az egyetlen ember, akinek joga lett volna megütni bármelyiküket, az én voltam, az apjuk, nekem viszont nem állt szándékomban. Nem célravezető nevelési módszer, tökéletesen tisztában voltam vele. Aki pedig az erejét fitogtatja azzal, hogy olyan elesett kisfiúkat bánt, mint Leo, az valójában egy gyenge, gerinctelen féreg. - Addig nem megyek sehova, amíg el nem mondod, hogy kik, mivel és miért bántanak. Szeretnék megoldást találni erre a problémára.
Próbáltam kitalálni, mire gondolhat most a fiam. És próbáltam rájönni, miért lett ilyen. Talán amiatt, amit akkor végignézett? Vagy amiatt a két év miatt, amíg magukra hagytam őket és az Azkabanban sínylődtem? Nem tudom, talán nem is lehet egyetlen dolgot okolni azért, hogy ilyen lett. Nem szégyelltem Leot, félreértés ne essék. A fiam volt, bármilyen gyengének is mutatta magát és bármennyire nem hasonlított rám.

Láttam rajta, hogy fél. A félelem ismerős érzés volt számomra, annyiszor láttam már, hogy könnyen felismertem. Csak éppen azt nem értettem, hogy Leo mitől fél. Az iskolatársaitól? Tőlem? Vagy mégis mitől? Én nem haragudtam rá, akik pedig bántották, azok nem voltak itt. Így teljesen értetlenül álltam a rettegése előtt.
- Mert aki más, azt mindig bántják – ismételtem meg. - Igen, ez talán így van. De te nem vagy más, Leo. Legalábbis nem annyira, hogy emiatt bántsanak.
Egy ideig töprengő hallgatásba merültem. Segíteni akartam a fiamnak, de ezúttal úgy tűnt, hogy olyan falba ütköztem, ami számomra is áttörhetetlen volt. Ez amolyan vak vezet világtalant helyzetté fajult, hiszen olyan szituációban kellett volna tanácsot adnom neki, amelyben én magam is elég esetlenül mozogtam. Ennek ellenére mégis határozottan szólaltam meg.
- Tudod, fiam, én sem szeretek vegyülni másokkal. Tudod, hogy én sem szeretem az embereket. De néha lejjebb kell adnod az elvárásaidból és úgy tenned, mintha közéjük való lennél. Nem várom el, hogy barátkozz, nem várok el tőled semmit. Csak azt szeretném, hogy neked jó legyen. Nem oldhatom meg helyetted a problémát, és az igazat megvallva nem is szeretném. Ez a te harcod, legfeljebb segíteni tudok. De ha ennyire elhatárolódsz mindenkitől és szabad folyást engedsz az indulataiknak, akkor azzal egyedül saját magadnak ártasz. Vagy megtanulod megvédeni magad és éled boldogan az életed kívülállóként, vagy beilleszkedsz. Úgy néz ki, köztes megoldás nincs. Vagy ha mégis, én azt nem látom, de talán te igen. – Örültem volna, ha bármiféle biztató ötlettel elő tudott volna állni. Azonban nagyon úgy tűnt, hogy Leo teljesen tehetetlen, és nem is akar tenni semmit az ügy érdekében.

Türelmesen hallgattam végig a fiamat, minden szavára gondosan figyelve. Nem, valóban nem éreztem át teljes mértékben a problémáját, nem tudtam milyen az, mikor valakit így megaláznak. Persze, keveredtem már megalázó szituációba, de még akkor is valamelyest ura voltam a helyzetnek, nem úgy, mint Leo. Ő sosem volt olyan határozott, mint én, nem tudta kivívni magának a tiszteletet. Pedig annyi mindenben hasonlított rám…
- Nem tudom, milyen ez a berögződés, mert én sosem voltam ennek a részese. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy akadnak itt rajtad kívül más értelmes gyerekek is, és nemcsak egy. Elhiszem, hogy nagyon sok az elviselhetetlen, korlátolt iskolatársad is, de csak akad valaki, akit tudnál kedvelni. – Aztán hirtelen eszembe jutott valami, ami eddig nem fogalmazódott meg bennem. - Ugye tisztában vagy vele, hogy bárkivel barátkozhatsz? Nem fogok haragudni akkor sem, ha sárvérű. Nem érdekel, amíg rendes, jól szituált gyerek. Remélem, nem ezzel van a baj…
Még most sem rajongtam a sárvérűekért, hiába közvetítettem a média felé ennek az ellenkezőjét. Nem is akartam kiirtani őket, mint annak idején a Sötét Nagyúr, de ez egy olyan régi beidegződés volt aranyvérű körökben, hogy feltehetően évszázadokba telne, amíg gyökerestül megszüntetnénk ezt a problémát. És nos… nem én leszek az, aki ilyen világmegváltó akcióra adja a fejét, ugyanis továbbra is felsőbbrendűnek tartottam magam a mugliivadékoknál. Azonban, ha ezen múlt volna a fiam boldogsága, szemet hunytam volna a probléma felett. Úgysem kell túl sokat kerülgetnem majd azt a szerencsétlen kölyköt, ha esetleg ilyen barátja akad majd Leonak, így csak átvészelem majd valahogy. És különben is, az árvaházban is egész… elviselhetőek azok a kisgyerekek.
- Szünetben meg is hívhatsz bárkit, elég nagy a ház ahhoz, hogy kényelmesen elférjetek. – Ezt elsősorban azért ajánlottam fel, mert szerettem volna szemügyre venni, kivel barátkozik a fiam. Sajnos Nikolai és Karina már kinőtték azt a kort, mikor ezt megtehettem volna, de talán még Leonál nem késtem el azzal, hogy helyt álljak apaként. Már amennyiben képes vagyok erre.