Vérem

Ősi aranyvérű családból származom.

Édesapám, Antonyin Szergej Dolohov

Az apák mindig meghatározó tényezők a fiúk életében; az enyém is az volt. Sok mindent köszönhetek neki, de még több mindenért átkozhatnám a nevét. Nem akarom hibáztatni semmiért, sem pedig magasztalni. Ha ő nem lett volna, most más ember lennék, de nem tudhatom, hogy jobb vagy rosszabb. Tiszteltem és a mai napig tisztelem az apámat, szeretnék méltó örököse lenni, most, hogy már nincs köztünk.

Édesanyám, Rosalie Grace Dolohov

Azt mondják, minden gyerek támasza az anyja, ő az, akihez minden bajával szaladhat. Nos, nekem ez nem adatott meg. Anyám eleinte csak egy felesleges tehernek tartott, később pedig egy kis szörnyetegnek, akit ő hozott a világra. Felesleges lenne több szót ejtenem róla, még ennyit sem érdemelt meg.

Húgom, Irina Rosalie Dolohov

Irina tizenegy évvel utánam született, így talán nincs is abban semmi furcsa, hogy nem alakult ki kettőnk között szoros kötelék. Mire ő elég idős lett, hogy komolyan vegyem, addigra én már felnőtt férfivé váltam, dolgoztam és tanultam, nem értem rá ilyen jelentéktelen dolgokkal foglalkozni. Talán bánnom kéne, hogy még egy emberi kapcsolattal kevesebb lettem, de mivel nem tudom, hogyan alakult volna kettőnk viszonya, így nem is bánom. Olykor-olykor összefutunk, de ettől eltekintve nem keressük egymás társaságát. Mióta kiengedtek az Azkabanból, mondhatni, nem hajlandó szóba állni velem.

Öcsém, Boris Alekszej Dolohov

Sosem kedveltük egymást, ami azt illeti, megkeserítettük egymás életét. Hat év van kettőnk között, így én a báty igazságtalan előnyével indultam vele szemben, de úgy gondolom, sosem volt esélye a nyomomban járni. Nem volt sem okos, sem tehetséges, legfeljebb mérhetetlen szorgalmával és simulékonyságával törhetett előre. A kötelező eseményeket leszámítva sosem találkozunk.

Fiam, Nikolai Levin Dolohov

Elsőszülött fiam, tizenkilenc éves voltam, mikor ő megszületett. Nem éreztem magam késznek arra, hogy apa legyek, különösen azért nem, mert számomra ez a fogalom hatalmas kérdőjeleket tartogat. Nem tudtam, hogyan kell bánni egy gyerekkel, idegesített a gyereksírás és élni akartam a saját életemet. Sosem törődtem a fiammal, ostobaság lenne tagadnom. A tanulás és a Sötét Nagyúr jobban érdekelt, mint a családom, akik otthon vártak rám. Utólag azt érzem, hogy Nikolai nem ezt érdemelte volna, de már késő lenne változtatni. Remekül megvan nélkülem is.

Leányom, Karina Nadine Dolohov

Merlinnek hála semmit sem örökölt az anyjától. Értelmes, illedelmes, szerény kislány, biztos vagyok benne, hogy remek feleség és anya válik majd belőle, ha eljön az ideje. Huszonegy éves voltam, mikor megszületett első lányom, épp csak elvégeztem az akadémiát. Ekkoriban minden időt a karrieremnek szenteltem, nem maradt egyetlen percem sem a figyelemre éhes kislányommal foglalkozni. Tisztán emlékszem, hogy amint idősebb lett, gyakran próbált közelebb kerülni hozzám, de én minden egyes alkalommal elutasítottam, nem volt rá időm. Úgy veszem észre, mégsem neheztel rám ezért.

Fiam, Leo Igor Dolohov

Legkisebb gyermekem és talán egyben a legkedvesebb is. Huszonhárom éves voltam, mikor ő a világra jött, de be kell vallanom, a kezdetekkor rá sem szántam több időt, mint testvéreire. Csendes, visszahúzódó kisfiú volt már akkor is, sosem akart a terhemre lenni. A kapcsolatunk akkor vett nagy fordulatot, mikor a feleségem meghalt – megöltem őt, az őszinteség kedvéért inkább így fogalmaznék. Leo volt az egyetlen, aki látta ezt rajtam kívül. Akkor történt meg először, hogy valamiféle ösztön megmozdult bennem, azt éreztem, hogy nem hagyhatom magára azt a rémült kisfiút, aki az én gyerekem, az én vérem.

Mottóm

Nézz meg egy muglit - ott térdel a körülmények előtt. Nézz meg egy varázslót - ott térdelnek előtte a körülmények .

Amortentiám

vér

Különös jellegzetességem

Mások szavait idézve, igencsak nagyra nőttem. Sokkal magasabb vagyok az átlagnál és ami azt illeti, vékonyabb is. Magamon viselem az Azkabanban töltött két év nyilvánvaló nyomait .

Ami megnyugtat

szimmetrikus és rendezett dolgok, számok, magány, dohányzás

Ami boldoggá tesz

Feladatok és azok sikere

Ami bosszant

aszimmetria, rendetlenség, kosz, ostoba emberek

Ahol jól érzem magam

Denem kúria és minden hely, amely a munkámhoz kötődik

Hobbim

Minden, amit szeretek a munkámhoz és a Walpurgis Lovagjaihoz kapcsolódik, így nem is nevezhetem ezeket hobbinak.

Rossz szokásaim

Ha valamit nem találok elég szimmetrikusnak, azonnal kényszert érzek a megigazítására. Bár ez engem különösképpen nem zavar, inkább a környezetemet.

Titkaim

Öt évesen végignéztem, ahogyan az apám lemészárolja a nagybátyámat. Megöltem a feleségem.

Legnagyobb félelmem

Ha visszakerülnék az Azkabanba. Ott minden rejtett félelmem a felszínre tört és testet öltött.

Ami nélkül nem tudnék élni

munka

A családom nekem

Csonka.

Ha én nem lennék

Rengeteg ember életben lenne. De igazán felesleges ilyen feltételezéseken gondolkodni.

Amit rólam beszélnek

Korrupció árán kerültem ki az Azkabanból, társaimmal együtt. Szórakozásból muglik százával végeztem Voldemort uralma alatt és megöltem a feleségem.

Amit szeretek magamban

Egy dolgot tudnék mondani, amire mindig is igazán büszke voltam és másokban is elismertem, ez pedig az intelligencia. Ezért vagyunk emberek, hogy az eszünk erejével alkossunk vagy esetleg romboljunk, így aki bír a tudás képességével, az sokra viheti. Úgy gondolom, minden embernek, képességeitől függetlenül nagy hangsúlyt kell fektetnie a tanulásra. Ez nemcsak az országnak vagy a közösségnek válik a javára, hanem az egyénnek is. A könyvek, az iskolák és a tanárok azért vannak, hogy tanuljunk. Mint politikus, szeretném, ha ez a jövőben hatványozottan megvalósulna. Jó vezetőnek tartom magam, tudom, hogyan kell cselekvésre bírni és irányítani az embereket, mindamellett, hogy én sem csak ülök a babérjaimon. Könnyen kivívom az emberek tiszteletét, és nem csupán a megfélemlítés eszközével, ahogy azt sokan tennék. Mindenről komoly elképzelésem van, nem vágok bele semmibe anélkül, hogy előre el nem tervezném azt, minden eshetőségre gondolva. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy precíz és előrelátó vagyok, úgy vélem, ez az én munkámban elengedhetetlen tulajdonság. Ebben segít, hogy igencsak jó memóriával áldott meg a sors, így ritkán fordul csak elő, hogy valamilyen kötelességemet elhanyagolom. Bizonyos helyzetekben előnyömre válik, hogy távol áll tőlem a komolytalanság, míg máskor, távol a munkától, beledobva a szociális kapcsolatok sűrűjébe, ez már inkább hátrányomra van.

Amit utálok magamban

Hivatalos eseményeket leszámítva nehezen építek ki kapcsolatokat más emberekkel. Az érzéseik, hangulatok, ingadozó érzelmeik számomra ingoványos talaj, kész útvesztő eligazodni bennük. Az évek során ugyan megtanultam színlelni a legtöbb érzést, de ez nem változtat azon az ürességen, ami bennem tátong már hosszú ideje. Könnyedén csevegek politikáról, időjárásról, mindenféle semleges vagy éppen komoly témáról, de a személyes jellegű kérdések már zavarba hoznak. Alig akad olyan ember, akinek képes vagyok őszintén megnyílni és nem fagyos udvariassággal fordulni felé. Nincs sok barátom, ami azt illeti, nehezen is tűröm meg magam mellett a legtöbb embert. Emiatt sokan mogorvának és bunkónak tartanak – az ő szavaikkal élve - , de nem igazán érdekel a véleményük, ahogy soha nem is érdekelt. Ugyan alapvetően higgadt embernek tartom magam, de mégis vannak olyan dolgok, amik egy szempillantás alatt kihoznak a sodromból és előidézik az agresszív oldalamat, ugyanis ilyen is van. Megesik, hogy elvesztem az önkontrollt és olyat teszek, ami a mai társadalmi normák szerint nem helyes vagy netalán nem is emberhez méltó. Bűntudat nélkül öltem meg embereket, ahogyan most is megtenném, ha lenne rá lehetőségem. Ez az egyetlen, ami képes kitölteni azt a fájó ürességet a mellkasomban. Mostanra ezt már könnyebben kezelem, mint fiatalabb koromban. Persze még most is megesik, hogy elfog a késztetés vagy régi emlékek, félelmek gyötörnek, amelyek az Azkaban hatására az utóbbi két és fél évben felerősödtek. Ezen nem tudok segíteni, más sem tudna. Senkinek sem feladata, hogy megmentse az olyanokat, mint én. Nem is érzem úgy, hogy segítségre szorulnék. Azzal már mindenki elkésett.

Kinézetem

Nagyon magas vagyok, termetemmel mindig, mindenhol kitűnök az emberek közül. Az utóbbi két évben szörnyen lefogytam az Azkabannak köszönhetően, de igyekszem összeszedni magam. A vonásaim jellegzetesek, mindenki azt mondja, apámra hasonlítok, a szőke hajamat leszámítva, amit anyámtól örököltem. A munkám megköveteli az elegáns öltözetet, így többnyire öltönyben mutatkozom mindenhol. Ez cseppet sem zavar, ebben érzem jól magam. A bal alkaromon még láthatóak a Sötét Jegy után maradt hegek.

Múltam

A szőke kisfiú némán követte édesapját a sötétben, a kavicsos, porhóval lepett úton keresztül. Előttük magasodott a hatalmas kúria, amelyben imádott nagybátyja és a családja éltek. Rajongott Igorért, apjaként szerette a férfit. Apjaként, hiszen a szüleitől a legminimálisabb törődést sem kapta meg, amelyet az alig ötéves kisgyermek a levegőnél is jobban igényelt volna. Álmos volt, legszívesebben hazament volna a kényelmes szobájába, de nem mert ellenszegülni Antonyinnak. Elég korán meg kellett tanulnia, hogy nem ajánlatos felbosszantani a családfőt, hiszen az hamar elveszíti a hidegvérét és előfordulhat, hogy előbb eljár a keze vagy a pálcája, mint hogy gondolkodna. Levint ritkán bántotta, ő igazán jó gyerek volt. Sosem hangoskodott, nem hagyott maga után rendetlenséget és nem sírt semmiért. Még akkor sem bőgött, mikor lenyúzta a bőrt mindenéről a házuk melletti erdőben, miután elesett. Tudta, hogy a hisztizés felesleges, mert senki sem foglalkozik vele a családjában. Egyszóval a kis Levin igazán jól viselkedett.
Alig bírt lépést tartani az édesapjával, aki magas, nagydarab ember lévén legalább háromszor akkora távolságokat tett meg, mint a fia. Már szinte futva követte, így viszont sikerült beérnie a kétszárnyú bejárati ajtónál. A kopogtató medvefejet mintázott, a Dolohov család címerállata után. Komolyan vették a tradíciókat. Nomen est omen, a név kötelez, mondanák erre.
Antonyin nem kopogott, nemes egyszerűséggel belökte a súlyos ajtót, amely hangos robajjal csapódott neki a márványburkolatú falnak. Az előszobában – bár talán helytállóbb lenne a csarnok megnevezés – sötétség és csend uralkodott. Sehol senki, még a házimanók sem neszeztek. Alig telt bele fél perc és máris fény gyúlt. A díszes lépcső tetején nyúlánk, fiatalos férfi jelent meg, kérdőn nézett le az érkezőkre.
- Bátyám? – Meglepettségét nem az udvariatlan érkezés okozta, azt már megszokhatta testvérétől. Nem, erről szó sem volt. Megrökönyödését önmagában az eredményezte, hogy az unokaöccse és a bátyja eljöttek. Antonyinnal az utóbbi időben borzasztóan megromlott a kapcsolata egy örökösödési vita következményeként. Apjuk, az előző nagycsaládfő halála után az idősebb testvérre, Antonyinra szállt volna minden örökség, azonban ezt Igor nem látta bölcs döntésnek. Túl jól ismerte őt… Ám azzal ő sem számolt, hogy a kettejük közti ellentét meddig fog fajulni. Magabiztosan lépdelt le az emeletről.
- Ideje véget vetnünk ennek az egész ostobaságnak – jelentette ki az idősebb fivér.
- Fogalmam sincs miről beszélsz, bátyám. Egyáltalán mit keres itt Levin? – ráncolta amaz a homlokát. – Későre jár, halasszuk ezt inkább holnapra.
- Nem, Igor, semmi sem halasztunk holnapra. – Antonyin kezében pálca villant, a tekintetében pedig egyfajta állatias kegyetlenség.
Levin fájdalmasan összerándult, mikor az első átok belecsapódott védtelen nagybátyja testébe és hatalmas vágásokat ejtett azon. Majd egy újabb fénycsóva és egy azt követő és így tovább. A kisfiú nem értett semmit, csak azt látta, ahogy a vér ellepi a padlót, a falakat, a nagybátyját és még őt magát is. Nem volt tudatában annak, hogy a térdei felmondták a szolgálatot és lerogyott a földre.
Magzatpózban kucorgott, apró vállait rázta a tudattalan zokogás. Mintha mindent csak kívülről szemlélt volna, mintha a falakból és minden egyes tárgyból nézte volna magát, az apját és a szétmarcangolt holttestet. Nem kapott levegőt vagy talán csak elfelejtett lélegezni. Aztán egy mély hang megtörte a zokogást.
- Tanuld meg, fiam, hogy a trónbitorlók ezt érdemlik. Ne hagyd, hogy elvegyék, ami a tiéd. Érted? Ha kell, ölj érte.  – Sosem szólította fiamnak, mintha ez az egyetlen szó hirtelen visszarántotta volna a saját tudatába. A sírás abbamaradt.
A nagybátyjára emelte a tekintetét. Igor nem mozdult a földön, a testét darabokra tépték az átkok, mintha csak egy állat marcangolta volna szét.
Most már nem érzett semmit, csupán eddig ismeretlen ürességet. Valami elveszett benne…

Valami elveszett bennem. Ártatlan kisgyermekként csöppentem bele a felnőttek mocskos világába, ahol az élet és a család sem szent, ahol mindent vérrel írnak. Nem sok emlékem maradt öt éves korom előttről, pusztán kis foszlányok, szomorú és magányos darabok. Épp olyanok, mint amilyen én is voltam.
A gyermekek szeme tele van élettel, úgy csillog, mint senki másé. Az enyém üres volt, olyan, mint amilyen én magam is voltam odabent. Nem lett volna szükség másra, mint hogy valaki töltsön valamit abba az ürességbe. De nem akadt ilyen, így megtöltöttem magamnak. A helyzet hasonló egy kiürített dobozhoz, amivel mindenki mást kezd. Az egyik ember kincsekkel rakja tele, a másik a személyes tárgyait, egy harmadik kacatokat tesz bele, valaki pedig szemetet és dögöket. Én pedig tudat alatt pontosan ezt tettem. Bár az sem mindegy, milyen dobozba pakolunk. Kartondoboz, fadoboz, aranyláda, esetleg koporsó?

Mindig is azt sulykolták belé, hogy tanulnia kell és mindig tökéletesen teljesíteni. Egy idő után a külső kényszerből belső lett és Levin Dolohov a beteges precizitás mániákusává vált. Így nem csoda, hogy a tanulmányi eredményei mind a hét év alatt kiemelkedőek voltak és a tanárok mind mintadiákként tartották számon. De a felszín alatt más lakozott.
A szőkés hajú, nála három évvel fiatalabb Sashenka a falhoz simult, kezeit Levin mellkasának feszítve. Próbálta eltolni magától a fiút, de az túl nagy és erős volt hozzá képest. Sírva lökdöste barátját, de ő kérlelhetetlen volt.
- Levin, ne csináld ezt… Ne bánts, többet nem fog előfordulni…
- Hányszor mondjam el neked, hogy te az enyém vagy és nem osztozom rajtad senkivel? – kérdezett vissza Levin rémisztő higgadtsággal a hangjában.
- Megértettem, bocsánat… Kérlek… - nyöszörgött a lány.
- Nem, Sashenka, ez nem ilyen egyszerű. – A falnak préselte a barátnőjét, aki úgy vergődött a karjai között, mintha az életéért küzdene. Végső elkeseredésében felsikoltott, megtörve ezzel az éjszakára telepedett csendet.
A fiú durván arcon vágta, hátha ezzel elhallgattathatja, de épp csak az ellenkezőjét érte el vele. A lány újra és újra, egyre hangosabban sikoltott. Levin a földre lökte és megpróbálta befogni a száját, de Sashenka újra és újra kiszabadította magát egy segélykiáltás erejéig. Levinen eluralkodott a pánik. Ha megtudják, hogy miket tett ezelőtt ezzel a szerencsétlennel vagy a többi barátnőjével, ki fogják rúgni. De annyi bizonyos, hogy az apja fülébe juthat a hír, és ezt nem hagyhatta. A félelem és a düh átvette az irányítást felette.
Pálcát rántott és a barátnőjére szegezte, akit tegnap ilyenkor még a karjai között tartott és az ostoba kis locsogását hallgatta. Azt hitte, ezzel majd kellőképp megijeszti és végre elhallgattatja. Ismételten tévedett, a lány a Levin Dolohov nevet kiáltotta az éjszakába.
Nem tehetett mást. Kimondta az átkot és életében másodszor látta a melegen folyó vért. És életében először kioltotta egy emberi lény életét.

Mindig van egy „amikor életemben először”. Ez másoknak amikor életemben először… voltam szerelmes, csókolóztam, csalódtam valakiben, veszítettem el egy barátot, voltam kórházban, jártam külföldön, rúgtam be, és ehhez hasonló jelentéktelen dolgok. Én mindegyiket elég korán letudtam. Az én „amikor életemben előszöröm” az első gyilkosságom volt. Pontosabban az első kioltott emberi életem. Kisebb gyerekként többször próbálkoztam azzal, hogy kioltsam a nyughatatlan vágyat, de valljuk be, egy-két nyomorult kisállat nem túl kielégítő. Így talán nem is csoda, hogy tizenhat évesen egyszerre tört ki belőlem minden felgyülemlett feszültség. Azt hitték, egy vadállat tépte szét a lányt. Soha, senki nem szerzett tudomást az esetről, mélyen hallgattam a történtekről. Gyászt színleltem és próbáltam leplezni a kezdeti eufória utáni rettegést. Nem csupán a lebukástól féltem, hanem attól is, mivé lettem. Nemcsak megöltem a lányt, akire vigyáznom kellett volna, hanem élveztem is. Féltem saját magamtól, és ennél nincs is nagyobb félelem a világon. Ekkor indultam meg rohamosan azon a meredek lejtőn, amelyen már egészen kicsi gyermekként elkezdtem lefelé bukdácsolni.

A szőke férfi figyelte, ahogyan a vére végigcsorog a karjára égetett fekete koponyán, melynek szájából mérgeskígyó tekergett. Megkapta a Sötét Jegyet, most már végleg a Nagyúr seregébe tartozott. Büszkeség töltötte el, azt érezte, végre az lehet, aki valójában mindig is volt. Annyi éven keresztül kellett elnyomnia magában mindent, de most talán itt a lehetőség arra, hogy kilépjen ebből. A Nagyúr sosem fog csalódni benne, hűen fogja szolgálni és mindig hasznára lesz.
Utólag már látom, hogy ostobaság volt csatlakoznom Voldemort Nagyúr seregéhez. Eleinte őszintén hittem Voldemort tévképzeteiben, ahogyan abban is, hogy az ő zsarnoki módszereivel majd eljutunk bárhova is. Ostobaság volt, most már nem vakít el az ifjúkori rajongás és tettrekészség. Tetszett a féktelenség és legyőzhetetlennek éreztem magam, azt gondoltam, büntetlenül megúszhatok minden gyilkosságot, minden kínzást és mindent megaláztatást, amit másoknak okoztam. A kezembe került hatalom csak még inkább elvakított, külügyminiszteri pályafutásom alatt éreztem először igazán azt, hogy valami fontosat cselekedtem, amire egész életemben vágytam. Aztán Voldemort felemelkedett és elbukott, vele együtt pedig mi is. Tagadhattam volna és lefizethettem volna másokat, ahogyan azt sokan tették akkoriban. Én mégis emelt fővel vallottam be minden bűnömet. Félreértés ne essék, nem a büszkeség vezérelt, addigra már minden emberi méltóságomtól megfosztottak az előzetes kihallgatások és az elhurcolásom után. Nem. De nem tudtam volna tükörbe nézni azok után, hogy patkány módon elfutottam az igazságszolgáltatás elől, mikor mindenki tudja, miket műveltem.
Ennek ellenére nem mondtam nemet, mikor ki akartak szabadítani minket. Régi társaink bizonyítékokat hamisítottak, alibiket kreáltak és lefizették a megfelelő embereket, mi pedig kijutottunk. Sok mindent megtanultam abban a két évben, amit egy kicsi, koszos cellában töltöttem legmélyebb félelmeimmel összezárva. Most már tudom, hogy Voldemort hiába volt erős, valójában alkalmatlan volt arra, hogy ennyi ember kövesse. Igen, a mágia kétségkívül hatalom, ezt ő is belátta. Csak éppen azt nem fogta fel, hogy a dolgok nyitja nem a zsarnokságban és a rémuralomban rejlik. Talán mégsem volt akkora ember, mint amilyennek hittem.

Aznap engedték ki a Szent Mungó külön neki lefoglalt kórterméből. Fáradtnak és gyengének érezte magát, félt attól, hogy újra találkozzon a gyerekeivel. Nikolai már nem volt kisfiú többé, Karina már nem az imádata tárgyát fogja látni benne, Leo pedig bizonyára nem bocsátotta meg neki, hogy tönkretette az életét. Rossz apa volt, rossz férj, rossz ember. De azt is tudta, hogy nem ér rá ilyen jelentéktelen dolgokkal foglalkozni, mikor ő azért van idekint a cellája helyett, hogy véghezvigye azt, amit annak idején elkezdtek, de végül Voldemort porba tiporta minden dicsőségüket egyetlen éjszaka leforgása alatt.
Belépett a szalonba, a kutyái elé siettek. A két hófehér orosz agár megnőtt, mióta utoljára látta őket, nem azok a szőrös kis kölykök voltak, mint egykor. De mégis emlékeztek rá és ez jó érzéssel töltötte el.
- Apa… - Hátrafordult, az ajtóban legkisebb fia állt, zavartan tördelve az ujjait. – Úgy tűnik, a kutyák sem feledkeztek meg rólad.

Nem azért szabadultam ki, mert megérdemeltem. Azért szabadultam ki, mert a pártunknak és a régi halálfalóknak szükségük volt rám, Rodolphusra és a többi bebörtönzött bajtársunkra. Egyikünk sem akarta feladni, amiért annyit munkálkodtunk Voldemort előtt és az ő irányítása alatt is. Most már mind tudjuk, hogy újfajta politikát kell választanunk, ha meg akarjuk nyerni az embereket. Nem akarunk muglikat mészárolni, sem pedig igába fogni a mugliivadékokat.
Rodolphus és én azonnal munkába álltunk, amint csak lehetett. Ő visszakerült a Gringottsba, én pedig a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályára. Mindig is jó párost alkottunk – már a Plumonbea-n is remekül kijöttünk egymással -, a kezdetektől fogva megértettük a másikat és szinte mindenben egyezett a véleményünk, így az sem volt kérdéses, hogy a szinte pótapánkként tisztelt Yaxley-vel a kezünkbe vegyük az irányítást. Az MM ismét előtérbe került, és nem pusztán a hatalmas port kavaró szabadulásunk miatt. Az emberek kedvelnek minket, mert azt tesszük, amire a népnek szüksége van. A gazdaság fellendítése mindenki számára kedvező, és valljuk be, ez az elmúlt évek után egy valóban szükséges lépés. Az oktatásügy is komoly reformokra szorul az országban, botrányos, hogy ezt eddig rajtunk kívül senki sem látta be. A választóknak tetszik az új programunk, hiszen az ő érdekeiket szolgálja.
Azonban minden eshetőségre fel kell készülnünk, így a háborúra is. Rodolphussal a régi halálfalókból és sok tehetséges, megbízható fiatalból megalapítottuk a Walpurgis Lovagjai nevű szervezetet. Nem célunk, hogy nyílt harcokba bocsátkozzunk, de nem szabad elfelednünk, hogy másik oldalon készenlétben áll a Főnix Rendje és bármikor erőszakká fajulhatnak a kiélezett ellentétek. Nem akarok még több háborút, kinőttem abból, hogy élvezzem a harcok hevét és a folyamatos kockázatot. Én csak azt szeretném, hogy az MM ismét hatalomra kerüljön és tehessük a dolgunkat, mert azért vagyunk. És persze az se lenne rossz, ha végre elmúlna ez a feszítő üresség a mellkasomban…

Ha újrakezdhetném

Nem állnék halálfalónak.

Ha egy napig bármit tehetnék

Tudom milyen az, ha mindent megtehetek. Nem jó. Az embereknek jól behatárolható korlátokra van szüksége.

Ha kitörne a háború

A Walpurgis Lovagjainak élére állva harcolnék az igaz eszmékért.

Ha meghalnék

A halál elsődleges értelmezésben biológiai esemény, az a folyamat, mikor az élő szervezet komplex működése leáll. Tehát ebben a felfogásban egyszerűen megszűnnék létezni, mint élő emberi lény.

Playby: Deryck Whibley