Vérem

félvér

Édesapám, Charles Godeva

Olyan ember volt, akit mindenki szeretett. Őszintén, egytől egyig mindenki, akinek nem voltak rosszakarói, mindenki bizalommal fordult hozzá és ő is másokhoz. Nagyon szerette anyut és minket is, olyan családapa volt, akit mindenki a saját köreiben szeretne tudni. Én kilenc csodás évet tudhatok a magaménak, amit volt szerencsém vele együtt eltölteni. Nagyon szerettem őt és felnéztem rá, ahogy még most is a példaképem és az is marad mindörökké. Nem tudok róla rosszat mondani, ha akarnék, akkor sem menne. De nem is akarok, elvégre az apámról van szó, arról a férfiről, aki felnevelt és akinek az életemet köszönhetem.
Meghalt. Tragikus esemény volt az én és a testvérem életében. Megzuhantunk utána, nehéz időszak következett nekünk.

Édesanyám, Marianne Godeva

Életvidám és boldog nő volt, aki élvezte az életet. Imádott kint lenni a természetben, szinte minden hétvégén elvitt minket valamerre túrázni, vagy egyszerűen csak sétálgatni valahol, egy nyugodt helyen, ahol senki nem tud zavarni minket. Szerette a társaságot és a barátokat, de azt, amikor egyedül lehetett velünk és apuval, még annál is jobban. Ha tehette volna, az egész életét velünk tölti, anélkül, hogy bármi mással foglalkozna. Ez persze sehogy sem sikerült volna neki, mivel ugyanúgy dolgoznia kellett, ahogy apunak is, hogy el tudjanak tartani engem és a nővéremet. De nem is kerített nagy feneket a dolognak, nem ringatta magát kétes reményekbe és továbbra is ugyanolyan boldog volt, ahogy eddig.
Aztán meghalt. Akkor, amikor apu. Ugyanakkor...

Ikernővérem, Leona Godeva

Az egyetlen ember jelenleg, aki igazán közel áll hozzám. Mivel ikrek vagyunk, talán nem is olyan meglepő, hogy annyira össze vagyunk nőve, de ez mégis több annál. Mivel a szüleink meghaltak, magunkra maradtunk, teljesen egyedül a nagyvilágban. Hamar megtanultuk mindketten, hogy nem számíthatunk igazán senki másra, csak is egymásra, ez pedig még inkább összekováncsolt minket. Már szinte jobban ismerjük a másikat, mint saját magunkat, sőt, ebben nagyon gyakran biztos is vagyok. Mindig megérezzük egymás legkisebb rezdüléseit és viselkedésbeli változásait, egyszerűen nem tudunk semmit eltitkolni. Vagyis, mások előtt talán. Néha úgy érzem, mintha egy ember lennénk, két külön testben és olyankor mindig hálát adok annak, akinek kell, hogy külön születtünk. Legalább van egy biztos pont mindkettőnk életében.

Nevelőapám, Harold Minchum

Nem ismerem túl régóta, csupán három éve fogadott örökbe minket. A mai napig nem értem, hogy miért. Nem mondom, hogy rossz életünk lenne mellette, de azért nem is egy álomcsalád. Mindenünk megvan, ami szükséges és kézzel fogható. Ruha, étel, tető a fejünk fölé. De mégis üres az életünk, nincsen semmi másunk. Nem kapunk olyan szeretetet és törődést, mint egy normális családban. Még csak meg sem próbál az apánk lenni, amit nem is várnék el tőle, hiszen nem az. De ránk sem néz, ha otthon vagyunk, biztos vagyok benne, hogy csak púp vagyunk a hátán, mind ahányan vagyunk. Így pedig nem tudom megérteni, miért is akart minket befogadni... Semmi kapcsolatom nincsen vele, nem tudom, ki ő és milyen ember.

Nevelőanyám, Paloma Minchum

Nagyon buta nő. Tudom, hogy nem túl szerencsés így beszélni egy felnőttről, de tényleg ez az igazság. Ostoba és nagyon... megtört asszony, nem tudom, mi a baja és miért ilyen, noha valahol érdekelne. De nem merek nála rákérdezni, hiszen az is lehet, hogy megbántanám vele. Azt pedig nem akarom, ahhoz túl kedves. Igen, korlátoltsága mellett van egy mentő tulajdonsága, az pedig ez. Csak ő van velünk, amikor roxforti szünet van és próbálja igazán gondunkat viselni. Azt hiszem, a maga módján valahol szeret is minket valamennyire, noha ezt nem tudja különösebben kifejezni. Én is kedvelem őt, sokkal jobban, mint a férjét, de én sem vagyok az a fajta, aki ezt kimutatná.

Nevelt öcsém, Donald Thatcher

Rémisztő. Nem tudok rá jobb szót mondani, én nagyon félek tőle. Úgy tud nézni az emberre, mintha gondolatban már a szerveit sütögetné a serpenyőben. Soha nem hallottam még a hangját sem, egyszer sem beszélt. Még a mi kérdéseinkre sem reagált. Gondolkodtam rajta, hogy talán külföldi és nem ért minket, de a Roxfortban mégis kitűnően teljesít. Tehát egészen biztos, hogy tud angolul. Beszélni ellenben egyáltalán nem szokott. Mondjuk ahogy néz, szerintem jobb is, ha nem tudjuk, mi jár a fejében... Legalább nem látjuk túl gyakran, a házban mindig a besötétített szobájában kuksol.

Nevelt öcsém, Rafael Daralis

Rendes gyerek, egészen kedvelem. Kedves velünk és barátságos, ha éppen olyanja van, könnyen el tudunk beszélgetni egymással. Még mindig túlzottan gyerekes és egyébként meg, az iskolában borzasztóan rossz tud lenni. Ha nincs olyan nap, amikor nem halljuk, hogy Rafi már megint csinált valamit, akkor rossz napja van. Szokott olyan lenni neki, ritkán, de szokott. Ilyenkor mindig egyedül van és elbújik. Szerintem van valami, ami ennyire nyomja a lelkét.

Mottóm

Halott virágok,
csendes fohászok.
Nem hozhat békét
a részvét.
Kőtestű angyal
néz fel az égre,
arcán a bánat,
kőszárnyak nem szállnak.

Amortentiám

eső, öblítő, szilva és orgona

Különös jellegzetességem

Csendes és visszahúzódó személyiség vagyok, kicsit talán antiszociális is. Nem igazán tudom megtalálni a közös hangot az emberekkel. Ennek ellenére kedvelnek.

Ami megnyugtat

Eleve egy nyugodt ember vagyok, inkább aggódni szoktam másokért, mint idegeskedni. Ha esetleg mégis előfordul, többnyire az szokott segíteni, ha valaki maga nyugtat meg. Mondjuk a húgom. Nekem elég, ha csak beszélnek hozzám és úgy nyugtatgatnak. Nem vagyok egy túl nehéz eset.

Ami boldoggá tesz

Egy sikerélmény, egy jól sikerült feladat. Szeretek új dolgokra vállalkozni, olyanokra, amik próbára teszik az agyamat. És egy ilyenben sikert elérni mindig boldogító.

Ami bosszant

Ha bántanak és becsmérelnek. Büszke embernek tartom magam, aki nem tűri el, hogy olyanok kritizálják, akik nem is ismerik. Pláne, ha közel sem érnek annyit, mint én. Nem nagyképűen értve, de a társadalom kis piszkait senki nem szereti.
Nem viselem el, ha valaki bántja Leonát. Olyankor képes vagyok felemelni a hangomat és gondolkodás nélkül kiállok érte és a becsületéért. Ha őt bántják, engem is bántanak.

Ahol jól érzem magam

Bárhol, ahol elismernek, megbecsülnek és egyenrangú félként kezelnek. Messze álljon tőlem, hogy kivételes bánásmódot akarjak bárkitől is, de az elnyomást nem szeretem. Szívesen dolgozom a háttérben, ha az nem azt jelenti, hogy csak kolonc vagyok.
Egyedül vagy a húgommal valami csendesebb helyen. Szívesen visszajárnék azokra a helyekre, ahová anyu vitt minket mindig. Ott volt a legjobb.

Hobbim

Odáig vagyok a versekért és a klasszikusokért. Imádok olvasni, mindig van nálam egy verseskötet vagy egy könyv, amibe belefeledkezhetek. A nővérem mellett úgy érzem, hogy csak ők értenek meg igazán.

Rossz szokásaim

Nem igazán vagyok benne biztos, hogy ez rossz szokásnak minősül, de azért mégis ide sorolnám. A sok olvasás miatt elég tág lett a szókincsem és szebben ki tudom magam fejezni, mint a kortársaim. Gyakran szokott másokat zavarni, amikor választékosan beszélek. Igyekszem valamennyire leszokni róla...
Iszonyat kupis vagyok. De hát, csak az egyszeri ember tart rendet, a zseni átlátja a káoszt.

Titkaim

Nincsenek. Nem beszélek a családomról, sem a nevelőről, sem pedig az igaziról. De ezt nem nevezném igazán titoknak, ha valaki rákérdezne, lehet, elmondanám neki.

Legnagyobb félelmem

A rémálmaim. Sokszor kelek fel álmomból szinte zokogva, mert olyat álmodtam, ami teljesen feldúlt. Ilyenkor mindig a testvérem nyugtat meg.
A másik Leona elvesztése. Nem hiszem, hogy túlélném, ha a húgom is itthagyna ezen a mocskos földön, teljesen egyedül. Nem nekem való.

Ami nélkül nem tudnék élni

Leona, a könyveim és talán még a tudás. Nem szeretem az ostobaságot.

A családom nekem

Leona

Ha én nem lennék

A nővérem egyedül lenne. Nem hiszem, hogy kibírná, nem elég erős hozzá.

Amit rólam beszélnek

Nem sokan beszélnek velem és biztos vagyok benne, hogy a hátam mögött nem csak azok hagyják el a szájukat, amiket én utána visszahallok. Ezek alapján csak annyit tudok mondani, hogy kedves és barátságos fiúnak tartanak, okosnak, csak nem értik, miért vagyok ilyen titokzatos és miért nem beszélek senkivel.

Amit szeretek magamban

A logikámat. Hamar rájövök a dolgok nyitjára, gyorsan tanulok és remek a memóriám. Más jó dolog nincs bennem.

Amit utálok magamban

Sokmindent. Túl naiv vagyok, olyanokban is megbízom, akikben nem kéne. Nem szeretem azt sem, hogy ennyire visszahúzódó vagyok és nem tudok szocializálódni. Csapatmunkában sem jeleskedem, csak egy idő után, amikor hozzászokom a tagokhoz.

Kinézetem

Magasabb vagyok a koromnál és valószínűleg még nőni fogok. Átlagos magasságom van, hajam szőke, a szemem pedig kék. Mindig egyszerűen öltözködöm. Nincsen semmi különleges a külsőmben.

Múltam

Egyszerű, hétköznapi varázslócsalád egyszerű, hétköznapi fiaként születtem, alig egy-két órával a húgom előtt. Olyan kisgyerek voltam, mint bármelyik másik, szerető, odaadő szülőkkel. Idilli életünk volt, tényleg nincsen rá jobb szó. Aztán ennek egyszer csak vége lett.
A szüleim ugyanabban a gyárban dolgoztak, ott ismerkedtek meg egymással, még amikor mindketten a pályájuk elején jártak. Mindig azt mondogatták, persze csak viccből, hogy ők egyszer együtt fognak meghalni az üzemben. Nem is gondolták, mennyire igazuk lesz... Baleset volt. Nem tudom, mi történt, fiatal voltam még hozzá, hogy elmondják nekem. Azóta sem tudtam meg, mi volt a haláluk pontos oka, de azt hiszem, már nem is fogom megtudni.
Leona és én állami gondozásba kerültünk. Két év alatt legalább tizenhárom intézményt megjártunk, lelkileg és fizikailag is kimerítő volt. Aztán úgy tűnt, minden jobb irányba fordul, amikor megjelent Harold Minchum. Hazavitt minket, mindkettőnket és azt hittük, végre megint normális életünk lehet.
Erre most itt vagyunk...

Ha újrakezdhetném

Mindent megtennék, hogy azon a napon otthon tartsam a szüleimet.

Ha egy napig bármit tehetnék

visszamennék öt évvel ezelőttre és megváltoztatnám a történteket.

Ha kitörne a háború

minden erőmmel azon volnék, hogy megvédjem magamat és a húgomat.

Ha meghalnék

Addig még sok idő el fog telni, mire ide eljutunk. Addig is, nem szeretném magára hagyni a húgomat.

Playby: Caspar Lee