Vér : aranyvérű Kor : 35 Csillagjegy : Halak Státusz : Legendás lények gondozása tanár Ház : Hollóhát Fészek : Monticola Párt : MM Oldal : sötét Családi állapot : házas Karakterlap : Zene :
Vas. Jún. 07, 2015 10:14 pm
Leo és Amycus
A karám oldalának dőltem és némán figyeltem, ahogy a thesztrálok az eléjük dobott húson rágódtak. Gyönyörű állatoknak tartottam őket, bár sokan féltek tőlük. Csak mert mások, a legtöbb ember nem érti őket. Pedig valójában nagyon jámbor, kedves állatok, a légynek sem ártanának. Nem tudtam olyan esetről, hogy egy thesztrál embert bántott volna. Ebből a nyugalomból gyerekek hangja zökkentett ki. Kiabáltak és hangosan nevettek valamin. Lassan megfordultam, hogy én is láthassam, minek örülnek ennyire. Nagy körben álltak, épp csak apró kis rés maradt ki két diák között, mintha attól félnének, hogy valami kiszabadul a körből. Vagy inkább valaki? Túl ismerősnek tetszett a szituáció… Annak idején én sem voltam túl közkedvelt, ha finoman szeretnék fogalmazni. Elléptem a kerítéstől és kissé bizonytalanul megindultam a gyerekek irányába. - Itt meg mi folyik? – A hangomra szinte azonnal szétrebbentek, akik pedig háttal álltak nekem, reflexből pördültek meg és sápadtak el. Talán nem én voltam a legszigorúbb tanár, sőt, mondhatni rendszeresen sikerült csőbe húznia a diákjaimnak, de ebből a szituációból még nálam sem tudták volna kimagyarázni magukat. A kör közepén ugyanis egy porba alázott, szőke kisfiú állt. Leo Dolohov, az idősebb Dolohov legkisebb fia.
Leo I. Dolohov
Vér : aranyvérű Kor : 11 Csillagjegy : Vízöntő Ház : Hugrabug Családi állapot : még túl fiatal Karakterlap : hamarosan Zene : ez is hamarosan
Hétf. Jún. 08, 2015 9:36 pm
Amycus és Leo
Én nem csináltam semmit. Csak ki akartam menni kicsit a levegőre, ahol nyugtom van és békén hagynak, hallgathatom a madarakat, nem is számítottam rá, hogy pont oda jönnek utánam, ahol én otthon vagyok. Éppen le akartam ülni, amikor mintha a semmiből tűnt volna elő vagy tíz harmad- és negyedéves, körbevettek, és elkezdtek lökdösni és sértegetni. Nem bántottak igazán, talán nem mertek, nem tudom. Mindenesetre amikor elestem, kikapcsoltam. Nem figyeltem oda, amit mondtak nekem, elképzeltem, hogy egyedül vagyok, nem történik semmi érdekes, ők nincsenek itt. Egyedül vagyok. Mindig ezt csináltam. Egyszerűen kikapcsoltam, ha elegem lett, és akkor csak én léteztem a saját kis világomban. Eleinte nehezen ment, de mostanra már belejöttem. Ennek ellenére rettenetesen rosszul esett, amit csináltak, és legszívesebben sírtam volna, mert nem értettem, miért velem kell megint kikezdeni. Annyi nálam szerencsétlenebb van! Ráadásul ezek félvérek és sárvérűek, engem is bemocskolnak... Csak tompán hallottam a gúnyos röhögésüket meg azokat is, amiket hozzám vágtak. Először fel sem tűnt Carrow tanár úr, csak amikor válatlanul mindenki eltűnt a körből. Azonnal visszatértem a valóságba, mintha az óceán mélyéről értem volna ki ismét a levegőre, megint hallottam a hangokat. - Professzor - hebegtem, és leszegtem a fejem. Némán imádkoztam, hogy ne az legyen az első szava, hogy szól apámnak.
Amycus Carrow
Vér : aranyvérű Kor : 35 Csillagjegy : Halak Státusz : Legendás lények gondozása tanár Ház : Hollóhát Fészek : Monticola Párt : MM Oldal : sötét Családi állapot : házas Karakterlap : Zene :
Hétf. Jún. 08, 2015 11:13 pm
Leo és Amycus
Nem kezdtem el szidni a többi gyereket, nem fenyegetőztem ilyen-olyan büntetéssel. Semmit nem értem volna el vele, legfeljebb még jobban meggyűlölték volna Leot. Megértettem a helyzetét, tudtam milyen érzés a kör közepén lenni. De az én helyzetem annak idején szerencsésebben alakult, egy idő után békén hagytak. Máig sem értem, miért tették. Hagytam, hadd iszkoljon el az összes gyerek. Vagy fél percig bámultak rám, mire végül menekülőre fogták a dolgot. - Jól vagy? – tettem fel a kérdést egy hosszas, kínos csendet követően. Ránéztem és tudtam, hogy nincsen jól. Pedig én sosem tudtam eldönteni az emberekről, hogy mikor volt velük baj és mikor nem. De ő nyilvánvalóan rosszul érezte magát. - Máskor is szoktak bántani? Nem értettem, miért estek neki ennek a kisfiúnak, ahogyan azt sem értettem, velem mi volt a problémájuk diákéveim alatt. Olykor az emberek azokat bántják, akik a legkevésbé sem szolgálnak rá. Elég egy kicsit kilógni a sorból és máris értéktelennek bélyegeznek, kitaszítanak, beléd rúgnak… Az emberek ilyenek. Nem értettem ezt a sok gyűlöletet másokban. Bennem nem volt harag, én nem akartam ártani másoknak. Sok embert nem kedveltem, sőt, a legtöbbjüket nem, de mégsem akartam nekik fájdalmat okozni.