Péntek van, az összes közül a kedvenc napom. Sokakkal ellentétben én még a szombatnál is jobban szeretem. Nem tudnék rá normális magyarázatot adni, legfeljebb azt, hogy a tudat és az érzés, hogy másnap szombat következik, sokkal felemelőbb, mint a szombat maga. Ezzel tudom, hogy nem sokan értenének egyet. Szerintem senki sem, nem hiszem, hogy lennének még olyan furcsaságok a Föld felszínén, mint amilyen én vagyok.
Természetesen nem otthon vagyok. Ritka az olyan, ha találok szabad percet a Plumonbea mellett, akkor egész biztosan dolgozni megyek. Most is a Minisztériumban ülök Robin mellett, éppen a legutóbbi közös ügyünkről írjuk a jelentést. Már lassan több mint egy éve itt dolgozom, egyre többször kapok önálló feladatot. A jelentések megírása általában nem ezek közé tartozik, mindig kell valaki, aki felügyel és korrigálja a hibáimat. Pedig nem is szoktam sokat ejteni, szinte rutinból jön már.
Tehetetlenül kopogok a tollammal az asztalon. Elakadtam a jelentés közben, nem tudom, hogyan kéne folytatnom. Robin mellettem pakol, nem akarom megzavarni. Gondolkodom még egy darabig, hogy innen hogyan tovább, de ha kell, megvárom, amíg végez és tud segíteni. Mindkettő jó megoldás, nekem pedig teljesen mindegy, amíg teljes a siker.
Egy sóhajjal a szabad tenyerembe támasztom az arcomat és a fejemet ingatom. Biztosan valami siralmasan egyértelmű, hogy hogyan kéne folytatnom. A fejemet fogom csapkodni, hogy eddig hogyan is nem jutott az eszembe...

Hátrapillantok rá, amikor hallom, hogy szól. Nem válaszolok neki azonnal, mert nem vagyok benne biztos, hogy hozzám szól. Figyelembe sem veszem, hogy valószínűleg csak én vagyok a közelben, akitől ilyet kérdezne. Látom, hogy engem néz, így már egyértelművé válik a dolog.
- Igen, lehet, hogy kéne egy kis segítség. - Hátradőlök a széken és kicsit arrébb tolom a lapot, amire a jelentést írom, persze még nem a hivatalos formában. Így ő is kényelmesen rálát. - Elakadtam, nem tudom, hogyan kéne folytatnom. Az elején ronthattam el valamit? - Az sem lenne akkora nagy probléma. Bárkivel előfordulhat az ilyen, velem pedig, aki még nem vagyok hivatalos dolgozó, sőt, még tanulok, könnyebben meg is esik.
Az arcára nézek, csendben várom, hogy végigolvassa, amit eddig összefirkantottam a papírra. Nem egy mestermű, ezzel én is tisztában vagyok. Soha nem voltam egy kiemelkedő tehetség, ha az ilyen írásokról volt szó. Még most sem értek hozzá rendesen. Nehéz dolgom lesz vele a jövőben, annyi szent.

Türelmesen várom, hogy végigolvassa, amit eddig írtam. Nekem nem fontos, hogy hamar meglegyen, jobban szeretem az alapos munkát a gyorsabbnál. Zavar is, ha valaki összecsapja a feladatot, amit kiadnak neki. Én egyetlen apró hibát sem tűrök meg, ha kell, akár hússzor is újrakezdek valamit. Ezért szeretnek a tanáraim és a főnökeim.
A kötegre nézek, amint visszakerül elém és követem az ujját oda, ahová mutat. Igen, igen, tényleg... Azok a fránya időpontok, sosem voltam jóban velük. Ideje lesz magamba sulykolni, hogy azt nem szabad elfelejteni. Valamilyen úton-módon mindig így járok.
- Ó, rendben. Legalább tudom, hogy hol akadtam el. -Rámosolygok, de kissé félénkre sikerül. Nem tudok mellette határozott maradni. Eleve nem vagyok az, de vele még nezebb. Katasztrófa ez az egész.
Visszafordulok, hogy odabiggyesszem az elejére az időpontokat és a szöveg további részében is korrigáljak. Amint ezzel készen vagyok, hátradőlök a széken. Várok egy kicsit, összeszedem magam, nehogy a tisztázati lapot is elrontsam.
- Segítsek valamit? -kérdezem Robint. Szívesen foglalkoznék egy kicsit azzal, amit ő csinál, utána frissebben állhatnék neki az írásnak.

Valóban nem megy mindenkinek elsőre, ebben igaza van. Nem mondanám, hogy ettől jobban érzem magam, de jól esik, hogy vigasztalni próbál. Egy kicsit szélesebben mosolygok és talán mintha magabiztosabb is lenne ez a mosoly. Vagy lehet, éppen az ellenkezőjének tűnik, holott én határozottabbnak érzem. Soha nem fogom megtudni, hogy milyennek látnak az emberek kívülről.
A keze alatt lévő kupacokra nézek és csakugyan, nekem is meg kell állapítanom, hogy a rendetlenség még nagyobb lett, mint amilyen volt.
- Ez nagyon aranyos -nevetek fel szolidan, majd felállok a székemből és odalépek mellé. -Hagyd csak, majd én megcsinálom. Akkora problémát nem okozhat, hacsak nincsen teljes káosz a papírok között. -Gyanítom, hogy ez a helyzet, de nem említem meg neki. Így is rendbe tudom tenni az asztalát, nem okoz problémát.
Az én környezetemben mindig rend van. Nem bírom a koszt és a zűrzavart. Egyszerűen belém rögzült kiskoromtól kezdve és még most sem tudok megszabadulni tőle. De biztosan nem fogok soha tudni. Nem zavar egyáltalán. Talán jobban is jártam vele, a környezetem is csak örülhet. Robin is, hiszen az ő asztalára is szép rendet varázsolok.

Ezzel a kérdésével azonnal kizökkentett és zavarba hozott. Meghálálni? Minek tenné? Hiszen ez csak természetes, hogy segítek neki, pontosan azért vagyok itt. Azonban mégis inkább az lepett meg, hogy valaki ilyet kérdezett tőlem. Sokat segítettem az embereknek és egyikük sem volt hálátlan, de többnyire köszönömök hadán kívül semmi egyebet nem kaptam. Nem hogy még meg is kérdezzék.
- Ugyan - mosolyogtam rá kedvesen. - Nincsen rá semmi szükség. Nem azért segítek, mert viszonzást várok el.
Visszafordultam az asztala felé és a számba haraptam. Rájöttem, hogy egy ilyet visszautasítani minden bizonnyal bunkóságnak és illetlenségnek tűnik, még akkor is, ha nem annak szántam. Haboztam, nem tudtam, mit kéne most tennem. Hogy venné ki magát, ha hirtelen bocsánatot kérnék? Kínos lenne mindkettőnknek. Úgy határoztam, hogy megpróbálom kivágni magam.
- Habár, ha jobban belegondolok - fordultam megint hozzá. - Lehet, hogy egy kávét vagy egy cappuccinot elfogadnék. - Elmosolyodtam.

Rossz látni, hogy mennyire elszontyolodik, amikor visszautasítam az ajánlatát. Én nem akarom megbántani, amit mondtam, az nem visszafogott lekoptatás, hanem komolyan úgy gondolom, ahogyan azt mondtam. Nem érzem úgy, hogy amit teszek az egy meghálálnivaló dolog. Nem azért segítek neki, hogy utána elvárjam tőle, hogy valamit cserébe adjon. Önzetlenül cselekszem, azért segítek neki, mert segíteni akarok. De a következő válaszom látszólag megnyugtatja, pontosabban felvidítja. Elképesztően aranyosnak találom azt a kisfiús, boldog mosolyt, ami elterül az arcán. Az ilyen pillanatokért érdemes élni.
- Ma éppen nincsen semmi dolgom, szabad vagyok - mosolygok rá. - Ha te ismersz jó helyet, mehetünk oda. Még az is lehet, hogy én is ismerem. Ha meg nem, én nyitott vagyok az újdonságokra.
Hogy őszinte legyek, bárhová elmennék vele nagyon szívesen. Nagyon kedvelem őt és remek társaságnak tartom. A gondolat, hogy több időt tölthetek társaságban és kevesebbet egyedül, az nagyon üdítő. Az pedig, hogy vele tölthetem ezt az időt, még inkább. A jó társaság nagyon fontos.

Ha neki vannak ötletei, hogy hová menjünk, nekem már az is megfelel. Nem vagyok kényeskedő, hogy csak bizonyos minőségű helyekre vagyok hajlandó elmenni, soha életemben nem is voltam ilyen. Nem is passzolna hozzám, azt hiszem. Belülről más látni, az igaz, de reményeim szerint mások szemében sem látszom elviselhetetlennek. Elszomorítana a tény. Nekem kissé eltúlozva az az életem értelme, hogy annyi emberrel megszerettessem magam, ahánnyal csak tudom. Az energiámból kitelne, hogy az egész világot átöleljem, de sajnálatosan ez nem egyemberes feladat. Ha valakinek nem vagyok szimpatikus és nem kedvel engem, az ellen nem fogok tudni semmit tenni, ha kerékbe töröm magam, akkor sem. Hamar megtanultam, hogy az ilyenekkel nem kell törődni, habár eleinte nem ment olyan egyszerűen. Végtelenül elszomorított, ha valaki nem kedvelt. Ma már kitörlöm ezeket az embereket az életemből, nem ők a fontosak. Az olyan személyek, mint amilyen Robin is, ők számítanak csak.
- Nem kell félned, a Szárnyas Vadkan nekem sem a kedvenc helyem - nevetek fel kedélyesen. - Tudod, hogy nekem mi volt a kedvenc helyem, amikor kicsi voltam? Fortescue Fagylaltozója. Anyám számtalan alkalommal elvitt oda, mindig kikönyörögtem tőle. Nagyon szerettem a fagyit. Most már nem hiszem, hogy egy gombóccal is meg tudnék belőle enni. - Fogalmam sincsen, hogy miért mondom el ezt neki. De jólesik mesélni. Pedig nem szokásom, főképp nem olyan dolgokat, amik a gyerekkoromról szólnak. Még akkor sem, ha semmi köze nincsen azokhoz, amik velem történtek annó. Nem is gondolok rájuk, tudatosan soha. - Neked volt olyan hely gyerekkorodban, ahová szívesen jártál? Vagy most van olyan? Mert esetleg oda is mehetnénk, biztosan jó lenne. - Nem tudom, miért vetem ezt fel így hirtelen, de első gondolatra nagyon jó ötletnek tartom.

Őszintén elszomorít, ahogy a gyerekkorát emlegeti. Beteges kisgyerek? Az nem lehetett túl jó, én el sem tudnám képzelni, hogy ne egyek fagylaltot és mindenféle hűs nyalánkságot. Kiskoromban annyira ritkán voltam beteg, hogy nem emlékszem olyan alkalomra, ami említésre méltó lenne. Kórháznak még csak a közelében sem jártam. Akkor sem, amikor szükségem lett volna rá. Ami nem egyszer fordult elő, természetesen olyan okoknak köszönhetően, amiknek semmi közük nem volt az immunrendszeremhez. Csak apámhoz.
- Ó, ez igazán kár. Pedig nekem elhiheted, nincsen jobb dolog egy nagy kehely fagylaltnál. Különösen, ha meleg van, de én még télen is szívesen vállalom a kockázatot. - Vidáman mosolygok rá, olyan ellazítóan boldogan. Sokszor teszek így, mindenki mással is. Nekem, azt hiszem, olyan mosolyom lehet, amitől mások elfelejtik a gondjukat. Nem vagyok nagyképű, hogy ilyeneket elhiggyek és biztosra vegyek, de feltételezni tudom. Ami azt illeti, nagyon örülnék, ha így lenne, és nem magam miatt. Mindenkinek szüksége van egy-egy ilyen mosolyra a szürke hétköznapok során.
A kocsmás megjegyzésén nevetnem kell. Valóban elég mókásan festenénk pont mi ketten egy kocsmában. Ha nekünk jönne egy bűzös, részeg barbár, mindketten fejvesztve menekülnénk, azt hiszem. Kellően meghunyászkodók vagyunk, egyikünk sem szereti a balhét és a béke hívei vagyunk. Már amennyire én tudom. Nem is szeretem az alkoholos italokat, még a legenyhébb söröktől is rosszul vagyok. Már a szagukat sem tudom elviselni. Szerencsére erre nincsen szükségem sem.
- A kislányod a lelki társam - nevetek. - -Én is nagyon szeretem a málnát, a forrócsoki pedig... Nos, ha nekem valaha lesz egy férjem, csak akkor leszek hajlandó hozzámenni, ha minden reggel egy bögre forrócsokival ébreszt. - Szélesen mosolygok rá, miközben jobbra-balra ringatom magam a forgós irodai széken. - Nem is tudtam, hogy van gyereked, egyébként. - Persze, hallottam már róla másoktól. De az mégsem ugyanaz, mint ha ő mondja el. Még a végén úgy tűnne, hogy kutakodom utána vagy valami ehhez hasonló. Azt pedig végképp nem szeretném.

.- Ha legközelebb fagylaltozom, majd rád fogok gondolni. - mosolygok rá továbbra is lankadatlanul. - Sőt, ha te is ott leszel, adok is neked belőle. Néhány falattól csak nem fog megfájdulni a torkod. Vagy ennyire érzékeny lenne? Még mindig nem nőtted ki vagy csak kiskorodban voltál beteges? - Érdekel, hogy mit fog válaszolni. Nem szeretnék semmivel sem mellélőni, ha esetleg kedveskedni szeretnék neki. Sem most, ahogy a jövőben sem. Neki kellemetlen lenne, én pedig elszomorodnék.
- Akkor lehet, soha nem lesz férjem - ingatom a fejem. A kislány említésére, és arra, hogy magához vette, egészen ellágyul a szívem. Nem gyakran látni ilyet, férfiaknál pedig tényleg egészen ritkaságszámba menő esemény. Kevés az olyan ember, aki kérdés nélkül magára vállal egy akkora felelősséget, ami egy gyerek felnevelésével jár - aki nem is az övé. - Szegény kislány. Még szerencse, hogy jó kezekbe került. Biztos nagyon jó apja vagy. - Ezt komolyan is gondolom. Nem is tudnám Robint másképpen elképzelni. Bizonyára nem is vett volna magához egy kislányt, ha tudja, hogy nem lenne képes a gondját viselni. De erről most szó sem lehet. Elbűvölőnek találom.
Előhúzom a varázspálcámat és egy pöccintéssel szép kupacba rendezem az előre gondosan szétválogatott lapokat. Soha nem fogom megtanulni rendesen az ilyen egyszerű, háztartásban használatos varázslatokat. Nekem valahogy ez túl soknak tűnik és nehéznek, pedig egyáltalán nem az. Ezért nem is mertem elsőre ezzel próbálkozni. Két kézzel is szét lehet válogatni a papírokat, kupacba rendezni már egyszerűbb varázslattal.
- Azt hiszem, készen is volnánk - fordítom vissza felé a fejem mosolyogva. - Minden csillog és villog. - Ez egy kicsit túlzás, de valóban sokkal szebb az asztala most, hogy nagyobb rajta a rend.

A pulóverére nézek és akkor szinte azonnal meg is értem, hogy miről beszélt. Gondolhattam volna rá, hogy nem véletlenül van rajta. Senki nem visel pulóvert a saját szórakoztatására, én nem hiszem. Melegítenek, ahhoz nem fér kétség, de én sokkal inkább a kényelmesebb ruhadarabokat preferálom. Az ilyen kötött daraboktól viszketni szoktam. Kellemetlen tud lenni, kiváltképp télen a hidegben. Szerencse, hogy nem csupán ilyen ruhákat árulnak az üzletekben.
- Ó, értem. Mondanám, hogy majd kinövöd, de azt hiszem, ez a seprű már elrepült. - Vidáman szikrázó szemekkel mosolygok rá. - Aranyélete lehet melletted annak a kislánynak. Amiatt pedig egy kicsit sem kell aggódnod, hogy nem vagy otthon a lányos dolgokban, egy apukának sem megy olyan könnyen. Ha bármikor gondod akad, kérj tanácsot egy hölgyismerősödtől. Ha gyerekről van szó, biztosan örömmel segítenek a legtöbben. - Olyan magabiztossággal mondom neki, mintha semmi más nem lehetne ennél természetesebb. Elvégre a nőkben benne van az anyai ösztön, bizonyára mindenkiben. Én így érzem, a magam példáján. Én ilyen vagyok.
Halovány pír kúszik az arcomba. Soha nem éreztem magam egy angyalnak, és most sem. De ettől függetlenül mosolygok rá. Örülök neki, hogy segíthettem. A jó emberek ezt megérdemlik.
- Semmit nem tesz. De figyeld csak meg, be fogom rajtad hajtani azt a kávét. - Visszaülök az asztalhoz és a papírmunka felé fordulok. Jó lenne időben befejezni.