Vérem

Félvér vagyok

Édesapám, Laurence

Főorvos a Szent Mungóban a Bájital-és Növénymérgezések osztályán. Mindenki tiszteli őt, azt mondják, nagyon nagy ember a szakmájában. Tisztelem őt, de a kapcsolatunk nem túl fényes. Sosem támogatta, hogy sportolói pályára lépjek, mindig is azt szerette volna, hogy én is valami „rendes” munkát találjak magamnak. Amikor leigazoltam az első csapatomnál, egy éven keresztül nem beszéltünk. Mostanra javult a viszonyunk, de még most sem érzem azt, hogy közel állnánk egymáshoz.

Édesanyám, Edna

A Wizengamot tagja, nagyon komoly nő, aki a karrierje mellett a családunkat is összetartotta. Szigorúan, de szeretettel nevelt engem és a húgomat, apámmal ellentétben mindenben támogatott. Tudom, hogy ő sem sportolói pályára szánt, de sosem próbált eltántorítani. Apámmal ugyan megromlott a kapcsolatom, de vele nem, még abban a kritikus egy évben is viszonylag gyakran találkoztunk. Elmondása szerint büszke rám.

Húgom, Marlene

Öt év van közöttünk, apánk nyomdokaiba lépve ő is gyógyító lett, méghozzá nem is akármilyen. Gyerekkorunkban nem volt különösebben szoros kapcsolatunk, ez azonban a feleségem halála után megváltozott. Egy ideig együtt laktunk, ekkor sokkal szorosabbá vált kettőnk között a testvéri kötelék. Belevaló csaj és nem utolsó sorban haláli a humora.

Volt menyasszonyom, Iris

Öt éve halt meg, a halálfalók sok másik emberrel együtt meggyilkolták fényes nappal, egy köztéren. Sosem tudtam meg, mi történt pontosan és ki robbantott rá egy épületet, de talán ez nem is számít. Az viszont igen, hogy vele együtt elveszítettem a még meg sem született lányunkat.

Mottóm

A kviddicsben csupán a talárod elejére hímzett csapatcímer számít, nem pedig az, amit a hátuljára írtak.

Amortentiám

Kávé, mandula, piskóta

Különös jellegzetességem

Kávé nélkül nem megyek sehova. Termosz, bögre, papírpohár, valami mindig van nálam.

Ami megnyugtat

Repülés és a húgom „Nyugi, nincs semmi baj” kezdetű monológjai.

Ami boldoggá tesz

Kviddics, a tanítványaim sikere és tulajdonképpen minden apró dolog. Igyekszem mindent megbecsülni, amit másoktól kapok, mert minden múlandó.

Ami bosszant

Motiválatlan és pimasz diákok. Sosem fogom megérteni, hogy nem tud egy gyerek érdeklődni semmi iránt.

Ahol jól érzem magam

A kviddicspályán, a húgomnál

Hobbim

A hobbim egyenlő a munkámmal. Ezen kívül minden más sport és testedzés, igyekszem formában maradni.

Rossz szokásaim

Becenevek aggatása másokra? Talán.

Titkaim

Konkrét titkaim nincsenek, de van, amiről nem beszélek.

Legnagyobb félelmem

Hogy teljesen egyedül maradok és mindenki mást is elveszítek magam mellől.

Ami nélkül nem tudnék élni

Kviddics

A családom nekem

Nem szeretnék erről beszélni.

Ha én nem lennék

Nem hiszem, hogy az sokban befolyásolná a világ működését.

Amit rólam beszélnek

Régen elég sokan és elég sokfélét beszéltek rólam. Még mostanság is olykor előszednek az újságokban vagy sporteseményeken, de most már főleg a diákjaim pletykálnak rólam. Voltam már a legjobb fej tanár, szadista, bunkó, már mindenféle jelzőt rám aggattak. Az elsősök többnyire kedvelnek, természetesen velük szemben nincsenek akkora elvárásaim és igyekszem mindegyikük számára élvezetessé tenni az óráimat. Szeretek velük dolgozni. A nagyobbaknál ellenben már megosztóbb a személyiségem, sokan nagyon kedvelnek, akad pár rajongóm is a diáklányok körében, de természetesen vannak olyanok is, akik ki nem állhatnak. Attól még nyugodtan alszom.

Amit szeretek magamban

Jól szót értek az emberekkel, ami az én munkámban nagyon fontos. Könnyen megtalálom a közös hangot a gyerekekkel és a felnőttekkel egyaránt, kortól függetlenül. Igénylem is a társaságukat, de ha egyedül vagyok, akkor is könnyedén elfoglalom magamat, nem szoktam unatkozni. Alapvetően energikus embernek tartom magam, aki könnyen ösztönöz másokat is a cselekvésre és jó érzékem van hozzá, hogy felderítsek másokat. Fiatalabb koromban sokan komolytalannak tartottak, úgy gondolom, ez mostanra már megváltozott. Fel tudom mérni, hogy mikor van helye a viccelődésnek és mikor kell teljesen komolynak lennem. Felelősségteljes embernek tartom magam, már amennyiben a rám bízott gyerekekről van szó. Különösen büszke vagyok arra, hogy az óráimon és az edzéseimen még semmilyen komolyabb sérülés nem történt, ami a kviddics és a repülés esetén úgy gondolom, elég nagy dolog. Empatikusnak tartom magamat, hamar megérzem, ha valakinek segítségre és támaszra van szüksége, emellett pedig szívesen is foglalkozom másokkal, de nem tűröm, hogy kihasználjanak. Senkinek sem vagyok a lelki szemetesládája és nem is leszek. Elég sok szánalmas emberrel találkoztam már életem során, tudom, kiktől kell óvakodni.

Amit utálok magamban

Bár a legtöbben egy kemény férfinak tartanak, igazi sportembernek, a felszín alatt valójában elég hevesen érintenek a körülöttem zajló események. De nem csoda, hogy ez senkinek sem tűnik fel, kifelé hajlamos vagyok elbagatellizálni a problémákat és úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj. Érzem, hogy ez így nem jó.
Gyakran tűnhetek felületesnek, ami nem érdekel, afelett átsiklom, így sok mindent elfelejtek, ami mások számára fontos lehet. Egyrészt megbízhatónak tartom magam, másrészt viszont szörnyen szétszórt tudok lenni. Nem szándékosan, de gyakran elkésem az előre megbeszélt időpontokról, elhagyok dolgokat, de mentségemre szóljon, mindig felvállalom, ha hibáztam.
Magamtól mindig is a maximumot vártam el, így másoktól is hasonló színvonalat követelek meg. Kevés dologgal lehet igazán kihozni a sodromból, de a motiválatlanság és az érdektelenség teljesen kikészít. Tudom, hogy ez nem épp rendes dolog tőlem, de az olyan kviddicsjátékosoknak a házak csapataiból, akik nem adnak bele mindent és nem szimpatikusak nekem, minden gátlás nélkül megkeserítem azt a néhány órájukat, amíg az edzésen vannak. Hozzátenném, elég jó érzékkel tudom a sárga földig lealázni az embereket… Tisztában vagyok vele, hogy nem kéne ezt tennem, de ezek a gyerekek rettentően felidegesítenek.

Kinézetem

Átlagos magasságú vagyok, sportos testalkattal – az én szakmámban ez el is várható. Szőkésbarna hajam és kék szemeim vannak, az arcom általában borostás. Az öltözködésem nem igazán említésre méltó; farmer, póló vagy ing és tornacipő, semmi különös. Régebben elég nagy sikerem volt a nők körében, de tekintve, hogy mostanság nem igazán ismerkedek senkivel, így ez már nem is igazán számít.

Múltam

A gyerekkorom teljesen átlagosan telt, kár is lenne túl sok szót fecsérelni rá. Semmi különösebb esemény nem zavart bele az életembe, a mindenkit érintő gyerek-és kamaszkori problémákat leszámítva alapvetően nagyon jó dolgom volt. Tizenkét éves koromban vettek fel a házam kviddicscsapatába hajtó poszton, innentől számítható a kviddics iránti hatalmas rajongásom. Hamar kiderült, hogy van érzékem a sporthoz, de ez nagyon sokáig megmaradt hobbiszinten, nem is gondoltam volna, hogy később esetleg ezen a pályán fogok kikötni. Hatodikos koromban kineveztek csapatkapitánnyá, innentől kezdtem el igazán komolyan venni a játékot. Mire elkezdtem a hetedik évemet, addigra már tudtam, hogy az iskola elvégzése után is ezzel szeretnék foglalkozni. Az apám nem támogatta az ötletemet, sosem tartotta túl sokra a sportolókat, máig nem értem meg az álláspontját – talán nem érnek fel egy zseniális medimágushoz, nem tudom.
Elsőként az Appleby Arrowshoz igazoltam le tizennyolc évesen, itt három évet játszottam. Ezután egy sokkal jobb ajánlatot kaptam az Tutshill Tornados csapatánál, ahol aztán egy évet töltöttem. Innen igazoltam át a Kenmare Kestrelshez, akiknek a színeiben öt éven keresztül képviseltettem magam a legrangosabb kupákon. Ez volt a pályafutásom csúcsa és legalja is egyben. Ekkoriban Voldemort rémuralma a virágkorát érte, mindennaposak voltak az eltűnések és a terrorcselekmények az országban. Egészen addig azt gondoltam, hogy ez hiába szörnyű, engem mégsem érint, azt hittem, velem ez ne történhet meg. Teljesen letaglózott a hír, hogy a menyasszonyom, aki akkorra már v a szíve alatt hordta a kislányunkat, egyszerűen meghalt. Csak úgy, hirtelen, egyik pillanatról a másikra és én még csak ott sem voltam és el sem köszönhettem tőle. Hát persze, akkor is éppen külföldön volt meccsem. Az öltözőben jutott el hozzám a hír, teljesen összeomlottam. Kár lenne szépíteni, életem legnehezebb időszaka volt. Hónapokra visszavonultam a játéktól, de mikor visszatértem, akkor sem lett jobb. Sokan azt mondják, gyengeség a múltban ragadni és a megváltoztathatatlan felett keseregni. De mégis hogyan léphettem volna túl a történteken, ha közben az újságírók a családom tragédiáján csámcsogtak és nem igazán fordulhattam senkihez? Az életem kisiklott. Hiába adtam bele mindent, már a sport sem ment, egyszerűen nem tudtam úgy teljesíteni, mint régen. Lelkileg egyszerűen nem voltam elég erős ahhoz, hogy a maximumot nyújtsam a pályán. A menedzserünk első próbálkozása egy lélekgyógyító medimágus volt, azt hiszem, ő tényleg segíteni próbált. Becsülettel eljártam hozzá, szedtem a felírt gyógyszereket. Utóbbit talán jobb lett volna, ha nem teszem. Hamarosan eljutottam odáig, hogy azok nélkül már nem is tudtam létezni – mert csak akkor éreztem magam viszonylag stabilan. Ennek meg is lett a következménye, hamarosan kipenderítettek a Kenmare-tól, ahonnan még egy utolsó próbálkozásként átmentem a Pride of Portree csapatába. Egy évig játszottam ott, és bár sikerült az elvárt színvonalat nyújtanom, mégsem éreztem ott jól magam. Igazából meglep, hogy a kenmare-os botrányom után átvettek, a mai napig hálás vagyok ezért a csapat vezetésének. Egy év után viszont úgy döntöttem, hogy ezt nincs értelme folytatni. Eközben a húgom újból felvette velem a kapcsolatot, egy időre hozzá költöztem és beléptem a Főnix Rendjébe. Dumbledore ekkor ajánlotta fel nekem a jövőre megüresedő tanári állást a Roxfortban, egyetlen feltétellel: ha teljesen kilábalok abból a gödörből, ahol ekkor voltam. Marlene sokat segített nekem akkoriban, ahogyan azt még most is teszi. Azóta már nincs szükségem sem gyógyszerekre, sem semmi másra ahhoz, hogy túléljem a mindennapokat. Sőt, most már ki merem jelenteni, hogy túlléptem a történteken. Mielőtt a Roxfortba jöttem, ezt nem mertem volna ilyen magabiztosan kimondani, most viszont igen. Persze, még mindig hiányzik Iris, de túlléptem. Tudom, hogy ő is ezt akarnák.
Az utóbbi négy évben minden energiámat a tanítványaimba fektettem, a kicsi elsősökbe és a csapattagokba egyaránt. Tudom, mennyire fontos, hogy az igazán tehetséges játékosok megkapják a kellő motivációt és utat mutassanak nekik, később pedig segítsenek nekik elindulni ezen a nem épp egyszerű ösvényen. Amióta a Roxfortba kerültem, már több fiatalt sikerült eljuttatnom a profi csapatokhoz. Mindemellett magánedzéseket is vállalok mind az iskolában, mind a szünetekben, a tanári fizetés mellé nem jön rosszul egy kis plusz pénz. Marlene folyamatosan zaklat azzal, hogy keressek végre valakit, de eddig minden próbálkozásom kudarcba fulladt, nehéz olyan nőt találni, aki tolerálja, hogy az év nagy részében igencsak korlátozottan érek rá.
És ami talán a mostani helyzetre való tekintettel a legfontosabb: igyekszem a diákjaimat a világos oldal felé terelgetni. Senkire sem akarom ráerőltetni a nézeteimet, de jó, ha valaki felnyitja a szemüket. Sajnos most sokkal nagyobb szükség van erre, mint eddig bármikor.

Ha újrakezdhetném

Valamit tennék, hogy Irisnek ne essen bántódása.

Ha egy napig bármit tehetnék

Most is azt teszem, amit szeretek, nem változtatnék semmin.

Ha kitörne a háború

Gondolkodás nélkül harcolnék a Főnix Rendje oldalán.

Ha meghalnék

Írnának róla egy cikket, sokan gyászolnának, a helyemre pedig új tanár érkezne.

Playby: Thomas Kretschmann