Vérem

aranyvérű

Édesapám, Thomas Hroogar Linwood

Ha nem tudnám, hogy ő volt az apám, meg sem mondtam volna. Soha nem ismertem semennyire, de szerintem nem is éreztem a késztetést rá, hogy így legyen. Ő sem vette soha a fáradságot, hogy foglalkozzon velem, habár, még ha próbálkozott is volna, akkor sem érdekelt volna. Nem voltam az a bújós kisgyerek. Viszont így még esélytelenebb volt a dolog, hogy nem is foglalkozott a családjával. A bátyám volt az egyetlen, aki egy kicsit is felkeltette az amúgy mogorva, állandóan munkába temetkező férfi figyelmét, mert persze, az örököst jól meg kell nevelni. Nos… nem kapott olyan köszönetet a gondoskodásáért. Tudja, mire gondolok.
Tizenöt éves voltam, amikor apám álmában meghalt. Legalábbis a halotti jegyzőkönyvben ez áll.

Édesanyám, Penelope Dolores Linwood

Ha valaha is volt olyan ember, aki úgy irritált, hogy mellé nem gyűlöltem, minden bizonnyal az anyámat mondanám. Vállalhatatlanul ostoba nő volt, de komolyan mondom, hogy én ilyet még nem láttam. Olyat igen, aki megközelítette, de ennyire bárgyú némberrel szerencsére még nem hozott össze a sors. Ennek ellenére mégsem mondhatom azt, hogy utáltam volna őt. Nem, mert ő volt az egyetlen, aki törődött velem gyerekkoromban. Én sem értem, hogy miért, de én voltam a szeme fénye. Biztos annyi sütnivalója sem volt, hogy észrevegye, milyen veszélyes is a kisfia. Hiába volt csak három-négy éves.
Ugyanakkor halt meg, amikor apám. Nála is természetes halál szerepelt. De most már biztosan ön is átérzi, hogy ez a helyzet nem volt éppen ennyire egyszerű.

Bátyám, Steven Thomas Linwood

Hat évvel volt idősebb nálam és világéletünkben kölcsönösen utáltuk egymást. Pont olyan volt, mint apánk, mogorva és bunkó. Nem mintha én nem lennék bunkó, de azért teljesen másképp mint ő. Soha nem marakodtunk úgy, mint a testvérek szoktak, ugyanis soha nem is tekintettünk egymásra testvérekként. Stevennek szerintem sokkal inkább a riválisa lehettem, azt hiszem, ő így látott engem. Könnyen fel lehetett bosszantani és én ebben mindig is az élen jártam, még akkor is, amikor nem akartam. Később persze már szándékosan akasztottam ki állandóan. Egy idő után már akkor is érezni lehetett a levegőben a feszültséget, ha csak egy helységben voltunk. Az igazi problémák azonban nem itt kezdődtek.
A bátyám már gyerekként is nagyon hatalomvágyó volt. Ez olyan hamar megmutatkozott nála és olyan élesen, hogy még én is, egy akkor még csak kisgyerek is észrevettem. Akkor nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, de később rájöttem, hogy ez nagyon is fontos. Ugyanis ő volt az a rohadék, aki végzett a szüleinkkel. Nem bírt várni, hogy magától megkapja a legkevésbé sem kiérdemelt családfő szerepet.
Hivatalosan öngyilkos lett apánk régi dolgozószobájában, miután én végeztem a Roxfortban. Gyakorlatilag pedig… szerintem mindketten tudjuk, mi történt aznap.

Húgom, Alexandra Penelope Linwood

Az egyetlen dolog az életemben, amit valaha is megbántam, az az volt, hogy soha nem alakítottam ki a nagyobbik húgommal egy szorosabb kapcsolatot. Pedig minden bizonnyal neki is jobb lett volna, ha van egy idősebb testvére, aki legalább egy kicsit figyel rá. A szüleink nem foglalkoztak vele és a bátyánk sem. Szerintem nem is várta már el a végén. Én meg nem próbálkoztam, aminek minden bizonnyal köze lehet ahhoz is, hogy nem jártam sikerrel. Annyira most már nem érdekel, hiszen tehettem volna érte, hogy másképp alakuljanak a dolgok. Kezdve azzal, hogy kiskorunkban nem teszem tönkre az összes játékát. Pedig ez elkerülhetetlen volt, csak három évvel fiatalabb nálam. Mostanában már alig beszélünk, még annyit sem, mint régen. A szüneteket a Roxfortban tölti, nyári szünetben meg szívesebben tölti az időt a barátainál, mint otthon. De talán jobb is, hogy nem találkozunk annyit, így legalább nem jut eszembe soha, hogy mi lett volna ha ez másképp alakul.

Húgom, Jennifer Dolores Linwood

Az egyetlen ember, aki számít nekem valamit is. És nem túlzok azzal, hogy az egyetlen, bár ez szerintem magának is egyértelmű. Öt éves voltam, amikor megszületett és valahogy az első perctől kezdve megvolt közöttünk az összhang. Kis túlzással élve. Sok időt töltöttem vele, pedig világéletemben magányos típus voltam. Nem szerettem, ha körbevesznek az emberek, nem is voltak soha barátaim, de a húgom azért teljesen más kategória. Jenny szinte minden alól kivételt képez. Ő az, aki még olyan dolgokat is tud, amiket mások nem. Néha úgy érzem, talán túl sokat is. De volt, ami elkerülhetetlennek bizonyult, hogy a tudomására jusson. Sajnos pont rosszkor volt rossz helyen.

Mottóm

A tisztaság és a tisztelet nagy előny, szóval mosd ki a szádat, mielőtt hozzám szólsz.

Amortentiám

régi fa bútorok, puskapor, fém, fertőtlenítőszer

Különös jellegzetességem

Nézzen rám. Mondja meg mit lát. Semmit, igaz? Semmit. Na ez az.

Ami megnyugtat

Egy frissen fent kés a kezemben, a hideg fém tapintása és a penge csillogása.

Ami boldoggá tesz

Sűrű, meleg, vörös patak. De csakis akkor, ha én fakasztom.
Egy új alany, egy új játékszer. Vagyis, inkább egy új test az asztalon.

Ami bosszant

Maga. És a többi ember. Azok, akik mind olyan okosnak tartják magukat, pedig semmit nem tudnak. Semmit. Ki nem állhatom az ilyen átokfajzatokat. Nem is viselem el soha, hogy sokáig a közelemben legyen egy.

Ahol jól érzem magam

Lent, a kúria pincéjében. Az az én kis birodalmam. Magának nem tetszene…

Hobbim

Különös, gyermeki érdeklődést mutatok egyrészt az anatómia, másrészt pedig az emberi test fájdalomküszöbei felé. Igen, ez pontosan azt jelenti.

Rossz szokásaim

Cigaretta, Johnnie Walker. Amúgy meg én magam vagyok egy rossz szokás.

Titkaim

Megöltem a bátyámat. De ezt már úgyis tudja. Hiszen nyílt titok. Emellett vannak furcsa táplálkozási szokásaim, amolyan alkalmankénti ínyencségek. Érti miről beszélek, nem? Biztos vagyok benne, hogy érti. És most alig tudom elfojtani a mosolyomat.

Legnagyobb félelmem

Nincsen bennem félelem. Mégis mitől kellene félnem? Talán attól, hogy egyszer lebukom, miközben a szabadidőmet töltöm? Nem, attól nem félek. Úgysem lenne megoldás, ha elkapnának. Nem félek tőle.

Ami nélkül nem tudnék élni

Nem igazán tudnám megmondani. Nincs olyan dolog, ami egyedül tönkretenne, ha eltűnne. A cigaretta, whiskey és a hobbijaim együtt, összerakva jelentik nekem az életem fényes részét. Ha egyet-egyet vagy egy részletet elvennének belőle, nem hiszem, hogy probléma lenne. Na de az összeset együtt… azt már nem biztos, hogy bírnám.

A családom nekem

félholt.

Ha én nem lennék

Előbb vagy utóbb Jenny lett volna az, aki megöli Stevent. Olykor azt éreztem, hogy még nálam is jobban rühelli őt.

Amit rólam beszélnek

Azt mondják, rideg és rémisztő. Furcsa, van benne valami megmagyarázhatatlanul visszataszító, amitől végigfut az ember hátán a hideg. De ezt maga is tudja. Látom, hogy ugyanezt érzi, az arcára van írva.

Amit szeretek magamban

Minden emberben az intelligenciát és a határozottságot tudom csak értékelni. Ahogy magamban is. Magában már nem.

Amit utálok magamban

Van is, meg nincs is. Tudom, hogy rengeteg olyan dolgot tettem és szoktam tenni, ami nem éppen a világmegváltó cselekedetek közé tartozik. Tökéletesen tisztában vagyok a cselekedeteim súlyával, azzal, hogy miket okoztam ezekkel. Tudom, mit jelentettek. De mégsem érzek bűntudatot. Nem is fogok.

Kinézetem

Nagyjából úgy nézek ki, mint egy átlagos ember. Átlagos magasság, átlagos testalkat, átlagos arcszerkezet. Rövid, göndör haj, ami viszont már mindig tökéletesen van beállítva. A szemeim szürkék és fagyosabbak mint egy jégcsap. Öltözködésemre áttérve szeretem az ingeket, a nyakkendőket meg még jobban. De csakis a megszokott, fekete vagy szürke színekben, az ing esetleg lehet halványkék is. Meg persze fehér. Mindig van rajtam nyakkendő. Igen, jól látja. Most is.

Múltam

Már kisgyerekként is furcsa voltam, ahogyan azt korábban említettem. Nem mosolyogtam, nem sírtam, nem voltam olyan, mint egy normális kiskölyök. Érdekes hobbim volt, hogy a húgom plüsseit beleztem ki és téptem szét, persze csak Alexandráét. Később, a roxfortos éveim alatt áttértem a patkányokra és pockokra, otthon pedig alkalmanként a macskákra is, ha el tudtam egyet kapni. De ez most már nem olyan volt, mint régen, sokkal lassabb, alaposabb és körültekintőbb. Számolni sem tudnám, hány szerencsétlen kisállattal végeztem. Ez volt az első áttörés. Másodiknak következett a szüleim halála. Iskolában voltam, amikor értesültem a történtekről. Először egy hivatalosabb hangvételű levélből. Következőnek pedig az iskolaszünetben, amikor Jennyvel beszélgettem. Ő ugyanis sokat látott és mindent elmondott nekem. Rögtön összeraktam a képet, hogy mi lehetett abban a borban, amit Steven olyan jó kedéllyel kínálgatott a szüleinknek. Ez volt az, ami elindított a harmadik, végső áttörés felé vezető úton. Két éven keresztül terveztem, hogy mit fogok csinálni, de semmi nem úgy történt. Teljesen hirtelen és spontán esemény volt. Alig, hogy hazaértem a nyárra utolsó roxfortos évem végeztével, kitálaltam Stevennek. Elmondtam neki, hogy mindent tudok, és hogy ezt nem fogja megúszni szárazon. Vitatkozni kezdtünk, a kedvenc tőröm pedig, amit mindig magamnál hordtam, nagyon hamar a kezembe került és még hamarabb végezte a bátyám mellkasában. Nem is a mellkasában, a szíve kellős közepén. Sokkal egyszerűbb átszakítani a mellhártyát és a bordaközi izmokat, mint azt mondják. A kezeimet eláztatta a vér, ami valami furcsa megnyugvással, boldogsággal és hatalmas érzéssel töltött el. Olyan… kielégítő volt. Amikor megfordultam, a húgommal találtam szemben magam. Jenny nem szólt semmit, csak kifejezéstelen arccal nézett rám, majd a halott testvérünkre, végül vissza rám. És elmosolyodott. Én pedig visszamosolyogtam rá. Ritka alkalmak egyike.

Ha újrakezdhetném

Minden ugyanúgy történne. Felesleges lenne újrakezdeni.

Ha egy napig bármit tehetnék

Hódolnék a hobbijaimnak. Nyíltan és büntetlenül.

Ha kitörne a háború

élvezném, és az élen harcolnék

Ha meghalnék

tárt karokkal várna a pokol

Playby: Jonathan Groff