Vérem

aranyvérű arisztokrata

Édesapám, Theodore Aram Nott

Nem vagyok vele túl jóban, bár ezt magam sem értem. Nem mondanám, hogy ugyanolyanok vagyunk és a hasonlóságunk miatt feszülne köztünk valamiféle ellentét, de azt sem, hogy nem így van. Igazából fogalmam sincsen, egyszerűen nem tudunk hosszútávon megmaradni egymás mellett. Semmiben sem értünk soha egyet, amiből gyakran lesznek konfliktusok. Azért így is szeretem apámat, már hogyan ne szeretném. De örülnék neki, ha nem vitatkoznánk ennyit. Nem szeretek vitatkozni az emberekkel, főleg nem a családtagjaimmal, holott elég hajlamos vagyok rá.

Édesanyám, Fatima Gaye Nott

Talán ő az, aki a legközelebb áll hozzám a családomból. Sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy így van. Ha bármilyen problémám akad, azt egész biztosan vele beszélem meg, rajta kívül csak egy olyan ember van, akinek tényleg bármit elmondok. Az összes levelemet neki írom, ha éppen ráveszem magam az írásra, másoknak nem is nagyon szoktam életjelet adni magamról. Tisztában vagyok vele, hogy a családommal egy idő után elveszítem azt a szoros kapcsolatot, ami kisgyerekként kialakult, de ha valakivel ezt minden áron meg akarom tartani, az egész biztosan anyám.

Nővérem, Ambrosine Clara Nott

Az idősebb nővérem, akiről szinte semmit nem tudok. Soha nem beszélgettünk. Valahogy mindig is olyan… magába forduló típus volt, nem szerette, ha én vagy a testvéreim közeledtünk felé. (Ennek talán az is lehet az oka, hogy szégyenkezett a név miatt, amit kapott.) Nagyon ritkán egy-egy szót, ha ki tudtam belőle húzni, akkor is valami teljesen jelentéktelent. Nem tudom, mitől lett ilyen, én ilyennek ismertem meg. Nem csoda, hogy soha nem éreztem igazán úgy, mintha a testvérem lenne, ahogy azt a másik nővéremmel és a bátyámmal tettem. Nem ismertem őt egyáltalán, annak ellenére sem, hogy testvérek voltunk. Amióta elhagytam a Roxfortot, még csak nem is láttam. Nem lennék rajta meglepődve, ha talán soha nem fordulna ez többet elő.

Nővérem, Fabiola Gytha Nott

Annak a tipikus „se veled, se nélküled” kapcsolatnak a tökéletes példányai vagyunk. Mivel elég kicsi a korkülönbség kettőnk között, szinte ugyanolyan szemmel látjuk a világot. Aha. Szinte. Nagyon apró, szinte észrevehetetlen eltérések vannak benne és énbennem, de ezek bőven elegek ahhoz, hogy néha úgy egymásnak essünk, mint amikor két éhes kutya a falatka húsért marakodik. Teljesen hullámzó a kapcsolatunk, néha a legjobb barátnőmnek tartom a nővéremet, néha meg bele tudnám fojtani egy kiskanál vízbe. Szerencsére ez utóbbi elég ritkán fordul elő. Nem szokásom vízbe fojtani másokat, ha már megtehetem, inkább a nyakukat tekerem ki.

Öcsém, Theodore Samuel Nott

Ha van valaki, akit imádok, az egész biztosan a kisöcsém. Tizenöt éves, tehát még a Roxfortba jár, mégis nagyon sok időt töltünk együtt, minden szünetben meglátogat engem és Jonathant, ha hazajön és nem marad az iskolában. Imádok vele lenni, de nem tudnám megmondani, hogy mi miatt van ennyire jó kapcsolatunk egymással. Persze állandóan piszkáljuk egymást, amiről a legtöbben azt hinnék, hogy nem éppen a szeretet jele, pedig szerintem nagyon is. Mellette még a szokásosnál is gyerekesebben tudok viselkedni, de mentségemre legyen, hogy ez az ő hibája. Mindig ő kezdi, én meg hülye lennék nem visszavágni. Néha tényleg ki tudnám tekerni a nyakát, de attól még nagyon szeretem a kis takonypócot.

Férjem, Jonathan Frederick Mulciber

Nem ismerem őt túl régóta. Persze kiskoromtól kezdve láttam itt-ott, de beszélni csupán néhány évvel ezelőtt kezdtünk egymással. Furcsa volt, nem számítottam rá, hogy pont ő lesz az, aki egy tizenöt éves lányhoz odamegy és beszélgetést kezdeményez. Sőt, ez még a beszélgetésen is túlmutatott, sokkal inkább udvarlás volt, habár ez így nem egészen… jó megfogalmazás. Elég rosszul hangzik az ő szempontjából, pedig messze nincsen így. Csak úgy ment, ahogy az szokott az aranyvérű bálokon és valahogyan tudta, hogyan kell ezt csinálni. Vagyis, hogy engem mi taszít és mi vonz, bár azt máig nem tudom, honnan. Mindenesetre sikerült megkedveltetnie magát velem, bár eltartott egy ideig. Nem tudom eldönteni, hogy direkt várattam és hagytam, hogy küzdjön értem, vagy tényleg nem akartam csak úgy fejest ugrani a dologba. Hiszen mennyivel idősebb nálam… Végül mégis rábólintottam, amikor felajánlotta a házasságot és hamar megvolt az eljegyzés, miután lebeszélte apámmal. Aki persze ezer örömmel engedte el azt a lányát, akivel állandóan vitatkozott. Egyáltalán nem bántam meg a házasságot. Magam sem értem, mi váltotta ezt ki belőlem, de nagyon hamar beleszerettem Jonathanba és egyszerűen imádom őt. Talán ésszerű ok nélkül, nem igazán tudom megállapítani. Mindenesetre tényleg nagyon szeretem őt és úgy érzem, eddig boldognak mondhatom a házasságunkat. Remélem, hogy így is marad.

Gyermekeim

még nincsenek

Mottóm

"Én ezért nevetek olyan sokat. Ha úgy marad az arcom, akkor is jó lesz ránéznem."

Amortentiám

fenyőgyanta, nárcisz

Különös jellegzetességem

Állandóan mosolygok, de azért engem is mindig utolérnek a hangulatingadozások. Szóval kiszámíthatatlan vagyok, pörgős típus, indulatos és hirtelen. A gondolatmeneteim mindig kuszák, nem sokan tudják követni, hogy mi jár a fejemben, néha még nekem sem sikerül.

Ami megnyugtat

Egy ölelés vagy egy mosoly már megteszi, hogy nyugodt legyek. Ha valaki őszintén rám mosolyog, az azt jelentheti, hogy kiegyensúlyozott, legalábbis az esetek nagy többségében. Ez pedig sokat segít az én hangulatomon is. Általában a környezetemen múlik, hogy milyen hangulatom van. Persze, biztosan mindenkire hatással vannak az őt körülvevő dolgok, de rám talán túlzottan is. Nekem az alapokat adja, a leginkább ez van rám hatással. Ha a körülöttem lévő emberek nyugodtak, én is az vagyok. Ha mindenki zaklatott, én is az vagyok. Azért akadnak trükkök, hogy megnyugodjak, mondjuk egy nyúl, egy macska vagy egy kutya. Csak szőrös legyen, puha és lehessen ölelgetni, nekem ennyi elég. Az állatok mellett meg tudok nyugodni, még a legzaklatottabb állapotomban is. Talán ez a legnagyobb előnye annak, hogy a férjem komplett állatkertet tart otthon.

Ami boldoggá tesz

Az a helyzet, hogy nekem nem nehéz örömet okozni. A legkisebb dolgok is katartikus örömet tudnak kiváltani belőlem, aminek a körülöttem élőknek csak az előnyére lehet. Soha nem várok el senkitől nagy dolgokat, úgy vagyok vele, hogy a legjelentéktelenebb semmiség is lehet fontos gesztus, ha szeretettel adják. Azért persze nálam is akad olyan, ami különlegesen boldoggá tesz, ez pedig az ölelés. Persze, sablonos, már említettem is, de tényleg mindent jelent nekem, ha megölelhetek valaki olyat, akit szeretek. Amiben az az igazán furcsa, hogy nem gyakran teszek ilyet. Néha én sem értem magam…

Ami bosszant

Nézzük csak… Elég nehéz választanom, hiszen elég sok dolog van, ami bosszantani tud. Ha éppen rossz kedvemben kap el valaki, az egész biztosan nagyon rosszul fog járni. Ilyenkor a legkisebb semmiségen is fel tudom kapni a vizet, vagy akár azon is, amin messze nem kéne. Egyébként meg nem tűröm az igazságtalanságot, és ha valaki bunkó velem. Mármint ténylegesen bunkó, a cukkolással semmi bajom nincsen, abban még én is benne vagyok. Másféleképpen azonban nagyon könnyen fel tudom kapni a vizet, legyen bármilyen jó kedvem.

Ahol jól érzem magam

Otthon, a szobámban, ahol nyugalom és békesség vesz körül, a férjem karjaiban, az erdőben sétálva… Igazából hangulatfüggő. Néha el sem tudnám képzelni, hogy én otthon kuksoljak a sarokban egy bögre forrócsokival, máskor viszont ez minden álmom. Persze azért van olyan helyzet, ami bárhol és bármikor megfelel. De ezt inkább hagyjuk.

Hobbim

Ha elkezdeném felsorolni, hogy mennyi mindent csináltam már életemben, mennyi mindent szeretnék és mennyi mindent fogok még, estig itt ülhetnénk. Nálam szinte napi szinten változik, hogy éppen mihez van kedvem, mit veszek fel éppen hobbinak és mi az, ami „hosszútávon” foglalkoztat. Talán a tánc az, amire azt mondhatom, hogy kiskorom óta megvan bennem és nagyon szeretem csinálni, de ez az imádatom is olykor halványul, olykor megint felerősödik. Talán ide sorolhatom még a sétálást. Túlmozgásos vagyok, ha nincs más tennivalóm, akkor felállok és elmegyek sétálni (sokszor még el is tévedek) és ott töltöm az időmet, mindenkitől távol. Amúgy meg olvasni is szeretek, csak akkor ülök meg a hátsómon nyugodtan, ha a kezem ügyébe kerül valami jó könyv.

Rossz szokásaim

Borzasztóan hirtelen ember vagyok. A hangulatingadozásaim még nekem is kiszámíthatatlanok, nem hogy másnak. Gyakran képes vagyok a semmiért mély letargiába zuhanni, hihetetlenül felvidulni, rossz esetben pedig felkapni a vizet. Ilyenkor nem tudom fékezni a nyelvem, képes vagyok azokat az embereket is megbántani, akiket a legkevésbé sem akarok. Persze ezeket utána hamar megbánom és azt kívánom, bárcsak visszaszívhatnám. Lehet, hogy ez nem is rossz szokás, hanem inkább tulajdonság, de nem tudnék olyat mondani, ami állandó, bosszantó tevékenységem lenne. De, talán az örökmozgóságom, az tud másokat idegesíteni, de ezt már korábban sikerült kifejtenem.

Titkaim

Őszinte embernek tartom magam, nincsenek titkaim mások előtt. Jó, nyilván akadnak olyan dolgaim, amiket nem osztok meg anyámmal, vagy olyan, amit a férjemnek nem mondok el, de ezen kívül nincsen olyan, amit magamban tartanék. Ha úgy akarom, a véleményemet is nyíltan kimondom bárkinek, nem rejtem véka alá. Szóval… nem. Határozottan nincsenek titkaim.

Legnagyobb félelmem

Öhm… kígyók. Rettegek tőlük. Ha meglátnék egy kígyót, vagy elbőgném magam vagy meghalnék szívinfarktusban. Ami pedig nem kézzel fogható dolog és mégis félek tőle, az a kirekesztés, vagyis inkább a magány. Nem tudnám elviselni, ha az emberek hátat fordítanának nekem, főleg ha olyan illetőkről van szó, akik nagyon közel állnak hozzám.

Ami nélkül nem tudnék élni

Természet, szabad terület az ég alatt, olyan helyek, ahol még nem jártam. Szeretek új területeket felfedezni, mondjuk egy erdőben sétálgatva, ahová rajtam kívül nem sokan mennek. Abban van valami különleges, mintha az enyém lenne bizonyos értelemben. Az ilyen pillanatok, amikor valami csodás, új dolgot fedez fel az ember, megfizethetetlenek. A másik a zene. Zene nélkül nincs tánc, tánc nélkül meg nem bírnám ki. Előbb vagy utóbb biztosan megkattannék. De a legfontosabb mégis a családom, a szeretteim, azok a személyek, akik a legközelebb állnak hozzám. Nélkülük elvesznék. Nem mondom, hogy támasz és segítség nélkül nem élném túl, de egyedül nem találnám a helyem a világban.

A családom nekem

Lásd eggyel feljebb. A legfontosabbak a számomra, azok az emberek, akikért bármit megtennék. Régen, kiskoromban, a szüleim és a testvéreim álltak az első helyem, de nem sokkal csúsztak lejjebb most sem. Csupán Jonathan vette át az első helyet, mint a férjem. Hiszen a jövőm benne van, nem pedig a Nottokban, így nyilván rá kell több figyelmet szentelnem. Amit nem is bánok, hiszen egyenesen odáig vagyok érte.

Ha én nem lennék

a Föld ugyanúgy forogna. Nem vagyok jelentős ember, nem sok dolog változna, ha én nem lennék. A férjemnek más lenne a felesége, a szüleimnek eggyel kevesebb lánya lenne. De ilyeneken nem is agyalok, hiszen ki tudná megmondani, akkor mi lenne. Pillangó-hatás, pff.
Semmi nem lenne lényegesen más.

Amit rólam beszélnek

Őszinte leszek. … Fogalmam sincsen. Nem tudok róla, hogy pletykálnának rólam bármit is a hátam mögött, de ha megteszik, engem az sem érdekel. Nem szentelek figyelmet olyanokra, akikre nincsen értelme. De ha mégis muszáj lenne válaszolnom, talán ezt mondanám: „Jenessa? Ja igen, ő az a mosolygós lány, aki állandóan pörög és nagyon kiszámíthatatlan.”

Amit szeretek magamban

Hogy az esetek nagy többségében, amikor elkerülnek az érzelmi hullámvasutak, vidám vagyok. Sokat mosolygok és az élet napos oldalát nézem, mit sem törődve a borúval, ami körbevesz. Ez szerintem elég pozitív tulajdonság. Emellett ki is állok azok mellett, akiket szeretek, úgy ahogyan a magam igazáért is képes vagyok harcolni. A barátaim mindig megbízhatnak bennem.

Amit utálok magamban

Ó, az az irdatlan nagy pofám. Állandóan jár a szám, néha a legkisebb dolgokról is képes vagyok órákon át diskurzust folytatni, amikor meg szabályosan szófosásom van, nem lehet menekülni a monológjaim elől. A rosszabbik fele viszont az, hogy amikor eldurran az agyam, olyan sértő és bántó dolgok tudnak kiszökni a számon, amikre évekkel később is visszagondolok és fejben felpofozom magam, hogy hogyan lehettem ekkora idióta. Nem vagyok büszke arra, ha valakit sikerül nagyon megbántanom, még akkor sem, ha megérdemli, hát még ha csak rosszkor volt rossz helyen.

Kinézetem

Nem nőttem túl nagyra, olyan átlagos magasságúnak és testalkatúnak mondanám magam, talán egy kicsit alacsonyabb a legtöbbeknél. De csak egy nagyon picit. Azonban nem vagyok olyan törékeny, határozott kiállásom van. Hajam hosszú, szőke és hullámos, jobban szeretem lazán felfogva hordani, mint kiengedve. Nincs annál idegesítőbb, mint amikor a szél az arcomba fújja… A szemem… hát az elvileg zöld, amúgy néha kicsit kékes, néha szürkésebb… fogalmam sincsen. Öltözködésemet tekintve szeretek divatosabb, de mégis kényelmes ruhákat felvenni. Elég finnyás tudok lenni, nagyon adok arra, ahogy kinézek, de ha valamiben nem érzem jól magam, azt a slozin is lehúznám.

Múltam

Egyszerű, jelentéktelen gyerekkorom volt. Nem történt velem semmi nagy, említésre méltó, ami mindenképpen befolyásolta volna azt, hogy milyen is vagyok most. Normálisan éltem, legalábbis aranyvérűekhez mérten teljesen átlagos volt az életem. Tanultam az illő viselkedést, a táncot, a bálokon szükséges bájmosolyt (ami nekem mindig őszinte volt) és az ehhez hasonlókat. Aztán bekerültem a Roxfortba, ahol szintén nem akadt problémám a beilleszkedéssel. Soha nem voltam az a tipikus, gőgös arisztokrata, amilyen némelyik aranyvérű volt, nyitott voltam és vidám, bárki felé örömmel fordultam. Többnyire szerettek a diákok és a tanárok is, hamar barátokra leltem, egy-két kisebb balhén kívül jó gyerek voltam és a jegyeim is mind olyanok voltak, amilyennek lenniük kellett. Egyszóval olyan átlagos voltam, amilyen csak lehettem.

Ha újrakezdhetném

nem hiszem, hogy bármit is másképp csinálnék. Nincsenek olyan nagy dolgok az életemben, amit annyira megbántam volna. Legfeljebb a túl erős szavaimat tenném semlegessé.

Ha egy napig bármit tehetnék

nem élnék a lehetőséggel. Mi a kihívás és az élvezet abban, ha valaki bármit megtehet? Nem lenne miért küzdeni.

Ha kitörne a háború

Rettegnék a gondolattól, hogy a szeretteimnek valami baja esne és mindenkit féltenék még a széltől is. Bár az is lehet, hogy mindent teljesen higgadtan és nyugodtan kezelnék. Nem tudom megítélni, nem ismerem magam.

Ha meghalnék

nem tudom, ki hiányolna. De egyszer úgyis mindenki meghal, én pedig köszönöm, de nem akarok már most ezen agyalni, hogy engem vajon mikor ér el a végzet.

Playby: Hayden Panettiere