Maisie & Ismael

Átváltoztatástanon McGalagony négy fős csapatokba osztott minket, és kivételesen leírandó feladatot kaptunk. Persze voltam akkora szerencsétlen, hogy pont Maisie-vel kerüljek egy csapatba. Egész órán tüntetően hallgattam. Karba tett kézzel, terpeszkedve, hátradőlve, kicsit lecsúszva ültem a széken, és feltűnően néztem, de megszólalni nem voltam hajlandó. A legutóbbi találkozásunk mélyen sértette a büszkeségemet. Megvédtem, pátyolgattam, mire ő hálából a szemembe hazudott és burkoltan elutasította a közeledésemet. Én legalábbis így éltem meg, és nagyon szarul esett.
Mikor véget ért az óra, mindenki kisprintelt a teremből, és ezúttal McGalagony is elsietett, így egy percen belül arra eszméltünk, hogy már csak mi pakolászunk. - Ideadod a jegyzeteidet? - kérdeztem továbbra is dacosan. Maisie persze szorgalmasan jegyzetelt - én persze nem. Annyit viszont ér, hogy egy koppintással lemásoljam. Bár biztos ideges leszek, akárhányszor ránézek majd az írására.

Maisie & Ismael

- Kösz - válaszoltam egy kicsit meglepetten. Nem számítottam ennyire szívélyes válaszra. Átvettem tőle a füzetet, és belepillantottam. Semmi nem rémlett az órából, biztos minden lejegyzetelt szó az újdonság erejével fog hatni. Egy sokszorosító bűbájjal lemásoltam a lapot, és beraktam a tankönyvem lapjai közé. Az asztalt megkerülve léptem Maisie-hez, és átnyújtottam neki a füzetét. Kitartóan, komoran néztem a szemébe. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, ahogy korábban sem. - Sikerült visszatalálnod az alagsorból? - kérdeztem tőle enyhe gúnnyal a hangomban. Nyilvánvalóan sikerült neki, máskülönben most nem lenne itt. Azért kíváncsi voltam, órákat bolyongott-e, vagy rögtön visszatalált.
Nem tudom, miért voltam vele ennyire paraszt. Nem akartam az lenni, de ezt váltotta ki belőlem a sértettségem.

Maisie & Ismael

Szóval visszatalált. Azért örültem, hogy nem tévelygett órákig. Nem éreztem volna jól magam. Persze azért is őt okoltam volna. Mindenért őt okoltam volna. Miért csinálja ezt, basszus?! És miért zavar ennyire, hogy ezt csinálja? Miért törődöm vele? Miért érdekel? Miért jár egész nap a fejemben?!
Ezért is őt okoltam. Mindenért őt okoltam, mert ha ő nem lenne, nem érezném magam ilyen szarul.
De ahogy néztem, tudatosult bennem, hogy kettőnk közül talán nem én érzem magam szarabbul. Amúgy is egy lelki roncs, és én is csak tetézem a bajait, ahelyett, hogy könnyítenék rajtuk. Az eredeti célom pedig az volt, még napokkal ezelőtt, mikor meghallgattam a problémáit. És valójában most sem akartam, hogy rosszul érezze magát. Sőt. Most sokkal fontosabb volt számomra.
Vagy lesz köztünk valami, vagy soha többé nem szólunk egymáshoz, de ez a mostani helyzet mindkettőnknek szar. Mert lehet, hogy ezzel most eljátszom a nehezen megszerzett bizalmát, de úgy éreztem, barátként semmiképp sem tudnék már viszonyulni hozzá.
A bal kezemmel elkaptam a jobb csuklóját, és egy erőteljes mozdulattal visszafordítottam magam felé. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk. Mondani akartam neki valamit, de semmi nem jutott az eszembe. Valójában én magam sem tudtam, mit akarok mondani. Aztán odahajoltam hozzá és megcsókoltam. A jobb kezemet az arcélére simítottam, a ballal továbbra sem engedtem el a csuklóját. Legalább nem tud rögtön megpofozni.
Biztos voltam benne, hogy itt fog hagyni, fel voltam rá készülve. De ezt mindenképpen meg akartam tenni.

Maisie & Ismael

Nem, nem akart megpofozni. Egyelőre legalábbis. De nem az volt az első reakciója, ami már önmagában is egy pozitív visszajelzés. Az elején teljesen le volt döbbenve, erre számítottam is, aztán úgy éreztem, lassan oldódott benne a feszültség. Viszonozta a csókot, még ha nagyon félénken és bizonytalanul is. Nekem ez is tökéletesen elég volt, ezt már megerősítésnek vettem. Kicsit közelebb léptem hozzá, nem tolakodóan, csak annyira, hogy épp összeérjen a testünk. A bal kezemmel lassan elengedtem a csuklóját, és átcsúsztattam a kezem a derekára.
Bármi lesz is ezután, jó döntés volt bepróbálkozni. Most vált egészen világossá számomra, amit eddig magamnak sem vallottam be: hogy egy ideje már kicsit többet érzek iránta, mint barátság.
Úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy megtehetem. Még mindig nem voltam biztos benne, lesz-e bármikor újból alkalmam ezt megtenni.

Maisie & Ismael

Ahogy ledermedt, csak határozottabban tartottam a kezem a derekán és az arcán. Úgy tűnt, beválik a dolog, mert szinte azonnal megnyugodott, vagy nekem legalábbis úgy tűnt. Elég egyértelmű volt, hogy semmi tapasztalata nincs ezen a téren. Ahogy teltek a hosszabbnál hosszabb másodpercek, egyre inkább viszonzottnak éreztem az érzéseimet.
Lassan lezártam a csókot, és néhány centire eltávolodtam tőle. A kezemet továbbra sem vettem el sem az arcáról, sem a derekáról. Csak néztem az arcát, és próbáltam megfejteni a gondolatait.

Maisie & Ismael

Elmosolyodtam. Nagyon aranyosnak találtam a szégyenlős pirulását, a szavait pedig mókásnak és szellemesnek. A jobb kezemmel óvatosan végigsimítottam az arcán. - Sejtettem - válaszoltam halkan. Újból közel hajoltam hozzá, hogy nyomjak egy óvatos puszit a homlokára. Már nem tartottam attól, hogy faképnél hagy. Egyre biztosabb voltam a dolgomban, és már szinte magam előtt láttam, ahogy ezentúl kézenfogva sétálunk a folyosókon. Lesz miről pletykálnia az unatkozó emberkéknek. De nem zavart a gondolat, hogy mennyien fogják rossz szemmel nézni a kapcsolatunkat. Ettől kezdve senki nem bánthatja Maisie-t. Senki.
- Te is megleptél - tettem hozzá. - Hiába vártam a pofont. - Szélesen mosolyogtam rá. Ki akartam provokálni belőle, hogy valójában ő is nagyon élvezte.

Maisie & Ismael

- Köszönöm, megvagyok nélküle is - vágtam rá széles, letörölhetetlen vigyorral. Ahogy hozzámbújt, szorosan magamhoz öleltem. Nagyon jó érzés volt a karjaimban tartani. És végre önfeledten boldognak láttam. Végre. Sőt, már az a feszélyezettség is eltűnt belőle, ami korábban annyira zavart.
Nem akartam döntéshelyzetbe kényszeríteni, mégis fontosnak éreztem tisztázni, hogy ezentúl a kapcsolatunk egészen más természetű lesz. Mert az lesz. És nem utolsó sorban biztosítani akartam róla, hogy ez nekem is többet jelentett egy egyszerű csóknál. - Ezt vehetem egy "igen, szeretnék a barátnőd lenni"-nek? - Lazán, viccelődve tettem fel a kérdést, hogy ne érezze komoly, "leültetős" döntéshelyzetnek. Nem kell ezt túldramatizálni.

Maisie & Ismael

Ebben a pillanatban nekem olymindegy volt, hol vagyunk. Állhattunk volna a Tiltott Rengeteg kellős közepén vagy a felénk robogó Roxfort Express előtt is, az sem számított volna.
Összejöttünk. Én és Maisie Beverly. Ha valaki két héttel korábban ezt jósolta volna nekem, teljesen bolondnak tartottam volna. És most tessék. Az egészben pedig az volt a legfurcsább, mennyire boldog voltam.
- Helyes válasz - nyugtáztam elégedetten a szavait.
Hogy meg fog döbbenni mindenki! Amennyire én nem tartottam esélyesnek ezt a kapcsolatot, valószínűleg mások is ugyanolyan irreálisnak látták. Biztos csomóan ki fognak akadni. Csak van egy egészen kis bökkenő. Szarok mások véleményére.

Maisie & Ismael

Borzasztóan lelombozott és kiábrándított volna, ha előáll a kérésével. Szerencsére nem tette. Neki is jobb lesz így, én biztos voltam benne.
- De, kimehetünk - vágtam rá. A hónom alá csaptam a tankönyvemet Maisie-ével együtt, a szabad kezemmel pedig megfogtam a kezét, ezúttal már összekulcsolt ujjakkal. Így indultunk ki a tanteremből, így sétáltunk végig a folyosókon, így értünk ki az udvarra. A folyosókon senkinek nem tűntünk fel, a bejárati csarnokon átvonulva azonban már elmentünk egy kisebb fiúcsoport mellett, akik hitetlenkedve néztek utánunk, majd hamarosan követtek minket az udvarra, ahol megálltunk a kastély falától egy-két méterre. Megpróbáltak úgy tenni, mintha nem ránk figyelnének, de elég egyértelmű volt, hogy márpedig ez a céljuk. Hamar eloszlattam minden kétségüket azzal, hogy szorosan magamhoz húztam Maisie-t, az előbbinél sokkal szorosabban, és hosszan megcsókoltam. - Soha többé nem tagadhatsz le - súgtam oda Maisie-nek félig viccesen, de félig komolyan gondoltam. Elképzelhetőnek tartottam, hogy esetleg nem akarja egészen nyilvánossá tenni a kapcsolatunkat. Ezzel a mondattal egyértelműen állást foglaltam. A csókkal végképp.

Maisie & Ismael

Én a legkevésbé sem éltem meg úgy, hogy bámulandó kirakatbábuk lennénk. Egyszerűen érdekeljük az embereket, ezért megnéznek minket, ennyi. Én is gyakran nézek meg másokat. Ez tök természetes. Kevesek járnak leszegett fejjel és lesütött tekintettel, bár Maisie közéjük tartozik. Biztos ezért furcsa neki a helyzet.
- Nagyon helyes - válaszoltam egészen közelről mosolyogva rá, szinte összeért a homlokunk. A jobb kezemmel kisimítottam az arcunk közül egy hajtincsét, ami garázda módon közénk akart furakodni. Nem hagytam neki. - Úgy érted... a nagybátyád nem fog örülni nekem? - Az arcomról kissé lelohadt a mosoly, és aggódóvá vált. Ugye nem kell bemutatkozzak a nagybátyjának? De, persze, persze hogy be kell mutatkozzak, de... Jaj ne. Nem, erre nagyon nem vágytam, pláne, hogy Maisie szerint ki fogja tekerni a nyakam. Előre lámpalázam volt. Máris tudtam, hogy addig fogom halogatni ezt a találkozást, ameddig csak lehet. - Ezek... remek kilátások - mosolyodtam el újból, bár ez most egy kicsit erőltetett volt. - Remélem, azért túlélem - tettem hozzá viccelődve.
Új mumusom van.