Vérem

Arany. Családom már a 18. században is aranyvérűnek számított, s most a legnagyobbak között tartanának minket számon, ha nem történt volna egy sajnálatos baleset... A 19. század legelején a család egyetlen örököse egy mugli származású nőt vett el. Nem tagadták ki érte, és mi azóta is az ő bűnének isszuk a levét.

Édesapám, Thaddeus Tim Parkinson

Nem valami agyafúrt ember, meglehetősen primitíven gondolkodik. A minisztériumban dolgozik, és nagyon fontosnak érzi, amit csinál, pedig csak valami közepes beosztásban van és anyámmal mellesleg meggyőződésünk, hogy egészen haszontalan a munkahelyén, éppúgy, mint otthon. A gyerekeivel sosem tudott mit kezdeni, de én jobban is örülök ennek, mint ha rám akarná erőltetni a terhes társaságát. Gyűlölöm, hogy nem olyan nemes nevet örököltem tőle, mint mondjuk a Black. Persze a Parkinson is van annyira jó, hogy lépten-nyomon hirdessem, de mégsem az igazi.

Édesanyám, Marlonbranda Flavilla [Nott] Parkinson

Ő a családom egyetlen tagja, akivel megegyezik az értékrendünk. Ő az, akit igazán közel érzek magamhoz, és csak őt tekintem igazán a családom tagjának. Okos és ravasz nő, mindenre elszánt és gyönyörű. Mindent megtesz, hogy polpozícióba hozzon az életben. Bevallottan én vagyok a legkedvesebb gyermeke. Az öcséimmel nem tud bánni, a húgomat pedig majdnem annyira rühelli, mint én magam.

Öcsém, Zachariah Tom Parkinson

Tizennégy éves, és mindent megtesz, hogy megkeserítse az életemet. Egy lépést nem tudok tenni úgy a Roxfortban, hogy ne jönne velem szembe, és ne kéne lássam a visszataszító vigyort a fején! Tudom, hogy viccnek szánja minden szavát, mégis minden alkalommal hihetetlenül felhúz. Folyamatosan tépjük egymást. Gyakran remegni kezdek az idegességtől már a pusztán látványától is.

Öcsém, Alasdair Finn Parkinson

Tizenkét éves, egy hiperaktív kis dög. A kapcsolatunk kimerül annyiban, hogy kikerüljük egymást a folyosón, de a három testvérem közül még így is vele a legkonszolidáltabb a viszonyom. Vele el tudunk tölteni egymás mellett néhány órát anélkül, hogy egymás torkának esnénk.

Húgom, Pansy Callidora Parkinson

Késői gyerek, még csak öt éves. Egy utálatos bőgőmasina. Hatalmas balhékat tud rendezni, gyakran állok nagyon közel hozzá, hogy megüssem. Volt, hogy valóban meg is tettem. Az első ilyen alkalommal bömbölve szaladt édesanyához, aki persze nekem adott igazat, és az árulkodásért Pansy még tőle is kapott egy pofont. Azóta csak gyűlölködve néz rám. Még az öcséimnél is jobban gyűlölöm, mióta szánt szándékkal belém harapott.

Mottóm

Csak a Mardekár!

Amortentiám

szegfű, martini és békanyál

Különös jellegzetességem

Mardekáros talár és gyűlölködő tekintet.

Ami megnyugtat

Nem vagyok ideges!

Ami boldoggá tesz

Ha valaki alám rendeli magát.

Ami bosszant

Ha valaki jobbnak képzeli magát nálam vagy irányítani akar. Meg úgy összességében az emberek mind.

Ahol jól érzem magam

Hozzám méltó emberek körében. Aranyvérűek között.

Hobbim

Más ház diákjainak a földig alázása a lehető legkreatívabb módokon.
És persze a hódítás...

Rossz szokásaim

Relatív. Én semelyik szokásomat sem érzem rossznak. Egyébként jópár van, ami zavar másokat, például a hálótermünk rendbentartása iránt tanusított érdektelenségem vagy az a szokásom, hogy ha nem találom a saját tancuccaimat, lelkiismeret-furdalás nélkül használom másokét anélkül, hogy előzetesen említeném nekik. Egyébként tökéletesen megbízhatatlan vagyok, nem lehet rám számítani.

Titkaim

Soha nem vallanám be senkinek. Egyedül édesanya tudja, de ő sem azért, mert elmondtam volna neki. Mindketten ugyanazt érezzük, ez a kettőnk titka.
Parkinsonként aranyvérűnek számítunk, mégsem tartozunk az igazán elit rétegbe. Úgy teszünk, mintha oda tartoznánk, de valójában tudjuk, hogy ez nem igaz, és rettenetesen szenvedünk miatta.
Az egyetlen lehetőségem az életben, hogy egy igazán nagynevű férjet fogjak. Édesanya is ezen munkálkodik, hogy legkedvesebb gyermeke méltó pozícióba kerüljön.

Legnagyobb félelmem

Úgy teszek, mintha nem félnék az égvilágon senkitől és semmitől.
Legnagyobb félelmem, hogy kinéznek az arisztokrata körökből. Nem sikerül méltó férjet fogjak, és Parkinsonként fogok megrohadni.

Ami nélkül nem tudnék élni

Elismerés. Egyértelműen. Ha nem értékelnének, átnéznének rajtam, semmibe vennének, biztosan öngyilkos lennék. Szerencsére nem ez a helyzet, és szeretnek az emberek. Vagy legalábbis elismernek. Egyre megy.

A családom nekem

Egy ugródeszka.

Ha én nem lennék

A Mardekár egy igazi vezető egyéniséggel lenne kevesebb.

Amit rólam beszélnek

Pfffffh, rengeteg mindent. Ez is azt bizonyítja, milyen közismert vagyok. A rosszakaróim száma egyenesen arányos a hírnevemmel.
Öntelt, beképzelt, rátarti, önző, számító.
Határozott, eltökélt, törtető, büszke, ingerlékeny.
Könnyűvérű, kapható, ribanc.

Amit szeretek magamban

Elismert vagyok és népszerű, a Mardekár egyik legismertebb egyénisége. Sokan tartanak tőlem és sokan gyűlölnek is, de a sárvérű csőcselék véleményére nem adok. Én elégedett vagyok a stílusammal, a viselkedésemmel, és nem tervezek rajta változtatni. Határozott vagyok, eltántoríthatatlan, született vezető. Mindig hangot adok a véleményemnek, akkor is, ha senki nem akarja hallani. Mindenről szilárd elképzelésem van, amiben nagyon nehéz megingatni. Kitartó vagyok és eltökélt, ezt még az ellenségeim is elismerik. Azt is látják és nem is átallják felemlegetni, hogy birtoklom az embereket. A hatalmamba kerítem őket és onnantól kezdve azt teszik, amit mondok nekik. Ezt sajnos csak gyenge emberekkel tudom megtenni, akik maguktól alám randelik magukat és nem veszik észre a helyzetet. Ezért vagyok olyan "jóban" annyi alsóbbévessel is.

Amit utálok magamban

Rettentően ki tudok akadni, ha valami nem úgy alakul, ahogy én azt vártam vagy elterveztem. Ilyenkor borzasztó hisztiket tudok csapni. Nagyon könnyű felidegesíteni azzal is, ha valaki nem vesz komolyan. Az öcsém erre a legjobb példa. Nagyon érzékeny vagyok a büszkeségemre, a személyes büszkeségemre legalább annyira, mint a családom büszkeségére. Utálom, hogy a kevéssé hangzatos Parkinson nevet kell viseljem, ahelyett, hogy mondjuk a nemes Black névvel is tündökölhetnék. Azzal vigasztalom magam, hogy néhány éven belül a helyzet változni fog azáltal, hogy feleségül vesz egy nagynevű aranyvérű férfi, társadalmilag magasabbra emelve ezzel. Addig is úgy teszek, mintha a Parkinson név nagyon ősi és elismert lenne. Szerencsére az emberek nagy részének eszébe sem jut ezt megkérdőjelezni.

Kinézetem

Arcvonásaim határozottak és kemények, szemöldököm sötét és enyhén ívelt. Hajam hosszú és fekete, eredetileg egyenes, de gyakran begöndörítem. Szemeim kékek és kellő mennyiségű sminkkel ellenállhatatlanul igézőek, vagy akár gyűlölködők és kegyetlenek is tudnak lenni.
Alakom karcsú, de nőies, a megfelelő helyeken megfelelő méretű domborulatokkal. Általában mélyen dekoltált vagy rövig ruhákat hordok, de legjobb, ha a két szempont egyszerre érvényesül.
Szeretem a testem. Elérhetetlenül tökéletes, de azért hozzátenném, hogy nem olyan nehéz megszerezni.

Múltam

Mit is mondhatnék?

Perseus Parkinson leszármazottja vagyok. Brit Mágiaügyi Miniszter volt 1726-1733-ig. Illegálisnak akarta minősíteni a muglikkal való házasságkötést. Sajnos nem szavazták meg a javaslatát.

Kiskoromban utáltam, ha zoknit húztak a lábamra. Egy éves koromban valahogy sikerült elvarázsolnom a zoknisfiókomat, és azóta sem tudta kinyitni senki. Már akkor is forrt bennem a varázserő.

Rettegtem a papagájoktól, két éves koromban mégis megsimogattam egyet. Borzasztóan féltem tőle, mégis erőt vettem magamon. Azóta már semmi bajom a papagájokkal, de továbbra is büszke vagyok rá, hogy már akkor sikerült úrrá lenni a félelmemen.

Három évesen már én ugráltattam az egész környezetemet. Mindenki követte az utasításaimat. Már akkor is nagyon öntudatos voltam. Sajnos ekkor megszületett az idősebbik öcsém, és belerondított az életembe.

Négy éves voltam, mikor paplanba bugyoláltam az alvó öcsém fejét. Sajnos nem fulladt meg. Pedig rengeteg idegességtől kíméltem volna meg magam, ha akkor tudatosabb vagyok.

Öt éves voltam a kisebbik öcsém születésekor. Eleinte nagyon féltékeny voltam, hogy elveszi tőlem édesanya figyelmét, ahogy az idősebbik öcsém is próbálta, de édesanya hamar kinyilvánította, hogy én vagyok a legkedvesebb gyermeke, és semmi okom féltékenynek lenni. Az öcséimre valóban nem fordított sok figyelmet, inkább engem dédelgetett naphosszat. Nagyon elégedett voltam.

Hat évesen felöltöztettem a nagymamám macskáját, pólyába bugyoláltam és a kisebbik öcsém babakocsijába tuszkoltam. Fel-alá tologattam naphosszat. Még a bajszát is levágtam. Mit nekem barbie babák, az én hajasbabám mozgott és dorombolt is. Bár gyakrabban fújt, mint hogy doromboljon.

Hét évesen mindenki azt mondta rám, olyan vagyok, mint egy hétfejű sárkány. Nem hiszem, hogy bóknak szánták, de én annak vettem.

Nyolc éves voltam, mikor összetéptem az idősebbik öcsém összes képregényét. Évek óta kitartóan gyűjtötte őket, pedig még nem is tudott olvasni. Nagyon sírt.

Kilenc évesen már elég idős és érett voltam hozzá, hogy a szüleim magukkal vigyenek a bálokba. Gyönyörűen felöltöztettek, és a lelkemre kötötték, hogy legyek nagyon kedves és illedelmes. Minden bált nagyon komolyan vettem, és kifogástalanul viselkedtem.

Mire tíz esztendős lettem, már tudtam zongorázni, több táncnemet hibátlanul táncoltam és nagyjából beszéltem franciául. Minden elvárásnak megfeleltem, amit csak támasztani lehet egy ilyen korú aranyvérű lánnyal szemben.

Elsőévesen a Teszlek Süveg a Mardekárba osztott. Ennek így kellett történnie. Nagyon büszke voltam rá, és az évek előrehaladtával csak egyre nő ez a büszkeség. Év végére jóban lettem szinte az egész Mardekárral. Mindenkinek a tudomására hoztam a létezésemet.

Másodéves koromban Rowle professzor egyik üvegházába csigákat csempésztem, amik reggelre megrágták az összes rusnya növényét. Szinte szikrákat okádott, annyira dühös volt. Szerencsére nem jött rá, hogy én tettem. Biztos kirúgatott volna az iskolából, kitelik tőle. Akkor mehettem volna haza az újszülött húgom mellé pesztrának, még csak az kellett volna...

Harmadévesként a Rúnatant és a Számmisztikát vettem fel, amikből azóta is kitűnő vagyok. Egy percig sem bántam meg a döntésemet. Nem szokásom bármit is megbánni.

Negyedik roxforti évemben már elég sok fiú ugrált körülöttem. Nagyon élveztem a helyzetet, és kellően ki is használtam. Akkor még csak bizonyos kereteken belül, azóta viszont korlátok nélkül. Igazán kényelmes dolog.

Ötödéves koromban prefektussá választottak. Azóta is büszkén viselem ezt a címet és töretlen lelkesedéssel töltöm be a posztot. Az elvártnál is nagyobb figyelmet fordítok az újonc mardekárosokra, akik áhítattal néznek fel rám. Kötelességeim másik felét is maradéktalanul ellátom: nagy odaadással vonok le pontokat az összes többi ház diákjaitól.

Hatodévesként a Rúnatant, a Számmisztikát, az Átváltoztatástant, a Bájitaltant és a Sötét Varázslatok Kivédését folytattam. Kezdtem magam igazán nagynak érezni, a Mardekár királynőjének. Azóta is ennek megfelelően viselkedem, és így is kezelnek.

Hetedévesként a RAVASZ vizsgáimra kéne koncentrálnom. Egész jól tanulok, de nem érzem úgy, hogy nagyon rá kéne stresszeljek a vizsgákra. Úgysem akarok továbbtanulni, akkor meg nem mindegy? A kedvenc tárgyaimból továbbra is hozom a K-t, a többiből is megvan a V vagy az E, ezzel teljesen elégedett vagyok.

Remélem, hamarosan az esküvőmet is feljegyezhetem ide. Mondjuk az idősebbik Lestrange fiúval. Azt rebesgetik, ésszel fel nem érhető gazdagságot fog örökölni...

Ha újrakezdhetném

Blacknek születnék.

Ha egy napig bármit tehetnék

Világuralomra törnék.
Nem, de a griffendélesekkel felnyalatnám az egész Roxfort padlóját.

Ha kitörne a háború

Háború? Milyen háború?

Ha meghalnék

Ez nem fordulhat elő.

Playby: Megan Fox