Nathan & Carol

Nem telt el olyan hét, hogy ne találkoztam volna Nathannel. Komolyan mondom, hogy minden létező hétvégét, amikor meg tudtuk oldani, együtt töltöttük. És természetesen az összes előadását is megnéztem, vagyis, nem az összeset, de sokat. Még magamhoz képest is rengeteget jártam színházba. Kezdtem úgy érezni, hogy ebből kezd egy kicsit más kibontakozni, ez pedig egyszerre rémisztett meg és tett még izgatottabbá.
Vastag kabátban, mardekáros sálban és egy puha, kötött sapkában sétáltam le Roxmortsba. Kihalt volt a hely, elvégre közeledett a karácsony és mindenki otthon volt a családjával. Én leléptem, hogy Nathannel találkozhassak, erre pedig a hangulatos, kellemes kis Roxmorts tökéletes választás volt.
Már messziről kiszúrtam őt, valami kirakatot nézett. Úgy döntöttem, meglepem és megijesztem, úgyhogy próbáltam hangtalanul odasompolyogni mögé, de a hó ropogása biztosan elárult. Azért én nagyon igyekeztem.

Nathan & Carol

Nagyon elszontyolodott képet vághattam, amikor felém fordult. És persze remek surranópózban álltam, elég nevetségesen festhettem.
- Hát nem igazán -nevettem fel végül. -Túl jó a hallásod, süketnek kéne lenned. Akkor meg tudtalak volna ijeszteni, bár az nagyon gonosz lett volna. -Biztos nem lettem volna képes megijeszteni egy süket embert. Nehezen tudtam volna ennél undorítóbbat tenni.
Kitártam a karomat, hogy úgy fogadjam Nathant, aztán szorosan megöleltem. Régen sosem szerettem csak úgy ölelkezni, még a szüleimet és a testvéreimet sem öleltem meg soha. Valamiért nem szerettem, nem volt az én stílusom. Vele viszont mindig kivételt tettem, az ő ölelései különlegesek voltak. Hogy miért, azt már nem tudtam volna megmondani.
- Mit néztél? -pillantottam át a válla felett. Végigfutott a tekintetem a könyveken és szó szerint a fülébe sikítottam, amikor megláttam egyet az alsó sarokban. Azonnal elléptem tőle és odarohantam, rátapadva az üvegre. -Nem hiszem el! Úgy volt, hogy csak januárban fogják kiadni, te jó ég! -Az egyik kedvenc sorozatom új része volt. Egy árva lányról szólt, szinte minden egyes évét egy könyvben írták le. Odáig voltam érte. -Ezt meg kell majd vennem!

Nathan & Carol

Igen, elég nyilvánvaló volt, hogy ezt gondolja... Normális esetben tényleg nem lett volna így. A probléma ott kezdődött, hogy ez soha nem lesz normális eset. Én nem voltam normális eset. Úgyhogy ezúttal nem jelentett volna akkora gondot a társadalmi különbség kettőnk között. Annyira nagyon biztos nem...
- Bocsánat -néztem rá hátra a könyvkirakat mellől, amikor leesett, hogy kishíján megsüketítettem. -Csak ez itt a kedvenc könyvem, odáig vagyok érte. Mármint a sorozatért. Úgy volt, hogy legkorábban januárban adják ki, de inkább februárban. Erre december van és itt ül a polcon. Kicsit meglepődtem, érted... -Fogalmam sincsen, miért mentegetőztem. Mellette nem lett volna szükséges. Mellette valamiért semmilyen betanult formaiság nem tűnt szükségesnek. Ez pedig mindent könnyűvé tett, ellazulhattam. Az ő társaságában igazán boldog lehettem.
- Na jó, menjünk valamerre, mielőtt megfájdul a szívem. Kár, hogy fent hagytam a pénztárcámat. -Amilyen lyukas volt a fejem, tényleg képes voltam ottfelejteni a pénzemet, ami csak akkor esett le, amikor már majdnem lent voltam a falu határában. Utána pedig nyilván meg sem fordult a fejemben, hogy visszamenjek érte.

Nathan & Carol

- Neked is biztos nagyon tetszene -mosolyodtam el. Persze ebben nem voltam olyan biztos, ennyire még nem ismertem a könyvízlését. Többnyire megegyezett a kettőnké azok alapján, amikről eddig beszélgettünk, de ki tudja... lehet pont ez nem fog neki tetszeni.
Elég meghökkent képet vágtam, amikor kijelentette, hogy megveszi nekem a könyvet, még magamat meghazudtolva is majdnem elpirultam. De ha egyszer olyan kellemetlen... Itt vagyok én, az aranyvérű, akinek a fülén folynak a galleonok és megvetetem vele a könyvet? Nem, ilyet nem játszunk, én nem vagyok ilyen.
- Nem kell megvenned -válaszoltam végül a kezdeti döbbenet után. -Majd megveszem én magamnak, amikor legközelebb lejövök. Ne költs ilyenekre. -De akkor már késő volt.
Automatikusan megvetettem a lábamat és próbáltam visszafelé húzni Nathant, amikor megragadta a kezemet, de nem ment. Túl kicsi voltam hozzá. Majdnem hasra estem a lendülettől, ahogy maga után húzott, de azért én még próbáltam visszafogni. Nem ment, kénytelen voltam feladni.
- Most komolyan képes vagy megvenni? -sóhajtottam fel. -Hát legyen, de legközelebb kifizetem! Egyébként ez a negyedik. De rá is van írva, te kis vaksi. -Úgyis ki fogom neki fizetni. Senkinek sem leszek az adósa.

Nathan & Carol

Nem igazán tetszett nekem, hogy ennyire vásárolni akar nekem. Milyen hülyén néz már ki, hogy én, az aranyvérű, akinek még a füléből is pénz folyik, vele vetetem meg a könyvet. Nem mondom, hogy megalázottnak éreztem magam vagy ilyesmi, egyszerűen csak kellemetlen volt.
- Szóval ez lesz a karácsonyi ajándékom? -néztem bizonytalanul a polcra. Nem tudtam mást mondani, olyan kényelmetlen volt ez így...
Amikor a másik színházat említette, felkaptam a fejem. Szóval másik színház? Nem hangzik rosszul. Pláne akkor nem, ha ő is ott játszik. Be kell vallanom, ő vált a kedvenc színészemmé. De talán nem is csak színészként szerettem annyira nagyon... Kínos, nem kínos, ez van.
- Majd írd le nekem a címet és hogy melyik darabban játszol, meg szeretném nézni -mosolyodtam el.
Ahogy levette a könyvet, szinte azonnal kikaptam a kezéből. Jó, hát hiába éreztem magam rosszul, amiért ő veszi meg nekem, attól még imádtam ezt a sorozatot. Ezen pedig semmi és senki nem fog segíteni.
- Köszönöm, Nathan -nyomtam egy puszit az arcára. -Egy igazi angyalka vagy.

Nathan & Carol

Hunyorogva néztem rá, nagyon gyanús volt nekem. Nagyon reméltem, hogy nem vett nekem semmit karácsonyra. Persze nem azért, mert hogy én nem vettem volna neki semmit, persze, hogy vettem, csak... csak akkor is. Egyáltalán miért érzem magam ilyen kellemetlenül emiatt? Még én sem értem magamat...
- Annak nagyon örülnék -mosolyogtam rá csillogó szemekkel. -A premierek mindig a legizgalmasabbak. De csak azzal a feltétellel megyek el, ha semmit nem árulsz el róla előre. De tényleg semmit. Vagy nagyon mérges leszek. -Amennyit én mérges voltam, és akkor is amennyire... hát nem nagyon kellett ettől félnie.
- Persze, hogy vannak kis szárnyacskáid, csak a kabátod alatt bujkálnak. Majd egyszer megkeresem őket. -Igyekeztem nem figyelni arra, hogy ezt mennyire másképpen is lehet értelmezni.
Miután fizetett és magunkkal vittük a könyvet, visszamentünk ki az utcára. Nem tudom miért, de belékaroltam és közelebb húzódtam hozzá. Talán azért, mert meleg volt, vagy talán azért, mert... másért.