Vérem

félvér

Édesapám, Caspar Whitehorn

Igen, ő az a Caspar Whitehorn, a Nimbus Racing Broom Co igazgatója és tulajdonosa. Bár nem tudom, hogy van-e rajta kívül más is ilyen nevű... Ő az apám, fiatal volt még, szinte ő maga is gyerek, amikor én megszülettem. A legjobb pedig az egészben, hogy nem is tudott róla, hogy van egy fia, egészen addig, amíg meg nem kaptam a roxforti levelemet. Anya akkor vitt el hozzá, hogy neki nincs fedezete az én iskoláztatásomat fizetni, és ott is hagyott a villában. Tisztelem apát, szeretnék egy minimális kapcsolatot kialakítani vele, de mégsem merek és akarok próbálkozni. Túlságosan távol van tőlem ő, a világ amiben él, még a családja is, akiket nem érzek a sajátomnak. De legalább jóban vagyunk... azt hiszem.

Édesanyám, Celeste Stewart

Nem igazán szeretnék beszélni róla. Fájdalmas az emléke. Ezt nem úgy kell érteni, hogy meghalt, hiszen él és virul, valószínűleg remekül megvan a maga kis világában. Talán van most már saját családja is. Talán magányos és minden este álomba sírja magát. Nem tudom, melyik bánt az ilyen gondolatok közül a legjobban, amik alkalomadtán megrohamoznak. Tudom, hogy talán nem kéne így hozzáállnom, de mégis borzasztóan hiányzik és nagyon fáj, amiért lemondott rólam. Lehet, az én hibám volt, biztos nem voltam elég jó fia.

Nevelőanyám, Hestia Jones

Kedves fiatal nő. Mi mást mondhatnék róla? Legalább annyira idegen vagyok neki mint az öcsém és a nagyobbik húgom. Nem mondanám, hogy nem szeret minket, valószínűleg ez nem lenne igaz. De nem állunk kellően közel hozzá, csupán azt a minimális szintet üti meg a kapcsolatunk, amit muszáj. Azt hiszem, engem különösen ellenszenvesnek talál. Biztosan azért, mert ő is tudja rólam, amit már mindenki. Az előítéletekkel pedig sajnos nem tudok mit kezdeni.

Öcsém, Dorian Whitehorn

Alig van köztünk egy év korkülönbség, ő a legidősebb testvérem. Őt is csak tízévesen ismertem meg, ahogy a családom majdnem minden másik tagját. Nem meglepő módon vele sincsen ragyogó kapcsolatom, de talán még mindig a legjobb. Egészen sokat beszélgetünk, ha éppen olyanunk van, de ez elég ritkán fordul elő. Amúgy nem nagyon szólunk egymáshoz, de vele még azt momdhatom, hogy egészen barátian vagyok.

Húgom, Hazel Whitehorn

Örök talány számomra... Soha nem fogom megérteni a gondolatmenetét, nem értem, miért gyűlöl ennyire és miért vág annyi bántó dolgot a fejemhez (amiket gondolom nem kell részleteznem). Már megtanultam együtt élni az elutasításokkal, az undorral, a gyűlölettel és előítéletekkel, amik messze nem voltak annyira sokan mint azt vártam volna. De mégis teljesen más, amikor az ember ezt a tulajdon húgától kapja meg.

Húgom, Flora Whitehorn

Ő az, akit úgy igazán, tiszta szívemből szeretek. Lehet azért, mert őt egészen születésétől fogva ismerem és mert még olyan picike. Amennyi időt csak tudok, vele töltök, amikor otthon vagyok és nem a Roxfortban. Hestia ennek nem mindig örül, de ezt igyekszem figyelmen kívül hagyni. Flora a kedvenc kistestvérem, a kedvenc családtagom és jóformán a legjobb barátom. Ha van valaki, akit képes lennék naphosszat ölelgetni, az egész biztosan ő lenne. Nincs is szebb egy kisgyermek ártatlan és önzetlen szereteténél.

Mottóm

"Oh girl, you say I'm gay? Well, at least I can get a boyfriend."

Amortentiám

banán, vanília, mézeskalács

Különös jellegzetességem

Azt hiszem, a hajam. Szinte havonta váltogatom a színét, néha gyakrabban, néha ritkábban. De mindig szép színesek.
Emellett szemüveges vagyok, anélkül nem látok messzebb az orromnál. Ez nem is olyan különleges, de hát mindegy.

Ami megnyugtat

A kakaó. Egy jó nagy bögre forró kakaó. Vagy tea, az is jöhet.

Ami boldoggá tesz

Nem is tudom... Én mindig vidám vagyok, jókedvű, derűs, ezek után nem hiszem, hogy lenne bármi különleges, amitől boldogabb lennék.

Ami bosszant

Nem szoktam idegeskedni. Jobb lenne az, hogy mi az, ami elszomorít. Ide viszont sokat tudok mondani. Az, ha bántanak, ha azt látom, hogy bántanak valaki mást, a korlátolt, elutasító emberek, és a többi. Meg ha kelbimbót látok, akkor is szívesen elsírnám magam.

Ahol jól érzem magam

Bárhol, ahol nyugalom és békesség van. Itt is azért inkább a béke a fontos, ha rám jön az ötperc, nagyon túlmozgásos tudok lenni és előjönnek belőlem furcsa dolgok. Valljuk be, nem vagyok egy visszahúzódó típus, én is tudok bulizni és én is le tudom inni magam takonyrészegre. Úgyhogy pontosítok, inkább a békesség, a konfliktusmentes helyzetek azok, amikben én jól tudom érezni magam.

Hobbim

Nem tudnám egy-két dologra lekorlátozni. Mindent kipróbálok, ami érdekes, de komolyan mindenre rá lehet venni. Bármi izgalmasba könnyedén belevetem magam, persze csak akkor, ha biztos vagyok benne, hogy nem életveszélyes. Annyira azért nem vagyok bátor...

Rossz szokásaim

Ha félek vagy ideges vagyok, akkor rágom a körmeimet. Emellé van egy cinikus, szarkasztikus stílusom, meg hát... olyan "meleg srác" vagyok, legalábbis a mozdulataim sokszor azt sugallják, meg a szavaim is. Utóbbit nem igazán szégyellem.

Titkaim

Nyíltak, kiteregettem a szennyest.

Legnagyobb félelmem

Azt már leküzdöttem és járom az általa kapott utat.

Ami nélkül nem tudnék élni

Öhm... színek? A színek fontosak. Minden annyira élettelen lenne szürkén, nem?

A családom nekem

Van, de mégsincs, ez pedig végtelenül elszomorít.

Ha én nem lennék

Hát... eleve véletlenül lettem csak. Szóval senki élete nem heverne tőle romokban.

Amit rólam beszélnek

Sokan azzal jönnek, hogy meleg vagyok és ez mennyire gusztustalan. Mások (többnyire lányok) inkább azt mondják, hogy milyen aranyos és ölelgetnivaló vagyok. Néhányan humorosnak találnak, mások nem bírják a stílusomat. Azt hiszem, ez nagy mértékben emberfüggő, hogy ki mit gondol a másikról.

Amit szeretek magamban

A kedvességemet, a humoromat, az önzetlenségemet, a ragaszkodásomat... Egyszóval minden olyan dolgot, ami egy őszinte, barátságos és jószívű emberben megtalálható. Szerencsére minden ilyen tulajdonság él bennem, én legalábbis így látom. Elvégre én vagyok az, aki örömmel lesz mások lelki szemetese, aki mindenkinek segíteni akar és aki mindig ott van, ha szükség van rá. Na és persze az, aki felvidítja a szomorúakat és elfelejtett velük minden problémát.

Amit utálok magamban

Mindent, amit mások is és amiről tényleg úgy érzem, hogy az én hibám. Tehát nem bánom, hogy meleg vagyok, nem bánom, hogy szemüveges vagyok, alacsony, ésatöbbi. De amikor azt hallom vissza, hogy mekkora bunkó voltam valakivel, mert éppen kicsúszott belőlem egy-két ártalmatlannak szánt, cinikus megjegyzés, az eléggé le tud lombozni és hamar elszégyellem magam miatta. De hát senki sem lehet tökéletes.

Kinézetem

Alacsony vagyok, vagyis inkább átlagos magasságú, de szerintem inkább a kettő között. A testalkatomat olyan... átlagosnak mondanám, bár az igaz, hogy elég puhány vagyok, szerintem egy kviddicsedzésen megölném magam véletlenül. A szemeim szürkék... vagy kékek? Szürkéskékek, a hajam meg... nos, színváltós, éppen amilyen hangulatom van. Szokásom egészen furcsa ingeket és pólókat felvenni, de azok sem tűnnek ki annyira. Elég jellegzetesen nevetek, úgy teliszájjal és hangosan, de ez nem is meglepő, mivel folyamatosan vigyorgok.

Múltam

1969, piros
Szakadt odakint a hó. Március másodika volt, valamikor estefelé, kicsit már késő a havazáshoz, de nem annyira, hogy bárki is meglepődjön rajta. Néhány évente még ez is előfordulhat. A fiatal lány a szülőszobán ült, kimerülten és álmosan, de egy hangot sem adott ki. Karjában tartotta a kisfiút, egy egészen apró csecsemőt. A baba aludt, most már békésen, az arcából eltűnt a vörösség és a sírást is abbahagyta. Kimerült a megszületéstől, szükségét érezte a jó hosszú alvásnak. Az ifjú anya pedig csak nézte a gyermeke arcát és arra gondolt, hogy ő mennyire nem akarja ezt.

1973, narancssárga
Baba volt a kezében. Egy olyan kicsi hajasbaba, amivel a vele egykorú kislányok szoktak játszani. Csúfolta érte a többi gyerek, de ő ezzel nem foglalkozott. A szőke, babaarcú kisfiú mit sem foglalkozott azokkal, akik bántották. Neki fontos volt az a játék. Az volt a kedvence. Az anyjától kapta egy éve, a harmadik születésnapjára. Nem volt elég pénze arra, hogy megvegyen bármi drágábbat neki, így csak erre a már selejtes, leértékelt babára futotta. A fiú nem bánta, élete legszebb pillanata volt, amikor a kezébe kapta az ajándékot. Az volt a legelső dolog, amit életében kapott a születésnapján.
Két héttel később a baba elveszett. A fiú napokig sírt. Az édesanyja pedig először sajnálta meg gyermekét és tört elő belőle az ösztön, hogy megvigasztalja. De elfordította a fejét, befogta a fülét és a szemét és nem tett semmit a fiáért.

1977, citromsárga
Az anya vidáman ért haza a munkahelyéről. A fiú nem sokszor látta ezt, anyja többnyire életunt és érdektelen volt. Most mégis mosolygott, teljesen összezavarva a gyereket. Kis dobozt tartott a kezében, amikor pedig a kis kíváncsi elé letette, az egy aprócska kismacskát talált benne. Felderült a fiú arca is: végre lesz egy barátja! De amikor a dobozba nyúlt, hogy megsimogassa az állatot, az fújtatott és éles karmaival a keze felé kapott. Nagyon fájt és csípett, a fiú sírva fakadt. Csitítást várt volna anyjától, de az csak kiabált vele, hogy miért kell ennyire óvatlannak lennie és miért nem figyelt oda jobban. Nem kapott új barátot, csak egy új ellenséget.

1980, zöld
Hatalmas volt a ház, soha nem látott még ekkorát. Elámulva állt a kapu előtt, az édesanyja mellett. Kíváncsi volt, tudni akarta, mi van odabent, mit fog találni. Biztosra vette volna, hogy tele van sok-sok varázslattal és csodával, de nem olyannal, amivel anyja otthon a ruhákat mosta és a lakást takarította, hanem igazi, lenyűgöző varázslattal. Nem csalódott, amikor belépett. Minden más volt és a legegyszerűbb tárgyak tűntek a legmágikusabbaknak. Csuda egy hely volt!
Az anyja elment. Otthagyta őt a férfivel és két majdnem vele egykorú gyerekkel. Elmondták neki, mi történik, de valamiért még nem értette meg teljesen. Nem tudta, hogy az utolsó képe az anyjáról a háta lesz. Ezúttal az apjával kell laknia.

1981, kék
A fiú kint ült az iskola kertjében. Lábait törökülésbe húzta, nagy kék szemeit a vele szemben ülő lányra szegezte. Évfolyamtársak voltak és legjobb barátok. A lány rengeteg kalandban vett részt, nagyon okos volt és annyi mindent tudott neki mesélni. Ő pedig boldogan hallgatta, szinte itta magába a szavait. Nagyon szerette őt, a legjobb barátja volt. Tudta, hogy mindig mellette lesz és mindig ott lesznek egymásnak. A lány is pont olyan volt mint ő. Ez sodorta őket egymás mellé, a hasonlóság.

1986 eleje, lila
Remegett a keze, ahogy az apja irodájában ült, vele szemben. Az asztal alá rejtette mindkettőt, szorosan markolva velük egymást. Szemeit lesütötte, félt a reakciótól, amit kapni vélt. Arra gondolt, hogy el fogják küldeni, hogy nem maradhat itt többet. Lassan, reszketve és a félelemtől már a sírás határán táncolva mondott el mindent az édesapjának. Nem szakította félbe egyszer sem, hagyta, hogy végigmondjon mindent, amit szeretne. Utána feszült csend ülepedett le kettejük közé néhány percre. A fiú legalábbis roppant feszültnek érezte. Aztán annyit hallott: rendben van. Nem bánta. Nem ítélte el, nem küldte melegebb éghajlatra. És a fiú rendkívül hálás volt. Megnyugvást kapott a lelke. Szüksége is volt rá.

Ha újrakezdhetném

Lenne annak bármi értelme? Inkább megpróbálom abból kihozni a legjobbat, ami most van.

Ha egy napig bármit tehetnék

Nem hiszem, hogy ki merném használni a lehetőséget. Esetleg eltörölném a homofóbiát, de nem hiszem, hogy sikerülne.

Ha kitörne a háború

Nem nagyon örülnék neki, az nem az én világom...

Ha meghalnék

Remélem, senki sem szomorkodna túl sokat.

Playby: Tyler Oakley