Becenevem:

Vérem

Arany természetesen

Édesapám, Alexander Travers

Fiatal koromban felnéztem rá. Viszont, mikor a húgom tizenhat lett öngyilkos lett. Nem értettem az okát és megvetettem a döntése miatt. Nem hiszem, hogy valaha megbocsájtom neki a gyávaságát.

Édesanyám, Melody Amanda Travers

Bájos asszony volt, meg merem kockáztatni, hogy mindenkit levett a lábáról, rajtam kívül. Bár már nem emlékszem rá teljesen. Meghalt, mikor a húgom született, az pedig nem most volt.

Húgom, Diana Travers

Inkább meg sem említem a kis árulót.

Mottóm

„A cél szentesíti az eszközt!”

Amortentiám

Feketekávé és az égő fa

Különös jellegzetességem

Nagyon jól tűröm, ha sértegetnek, vagy kritizálnak

Ami megnyugtat

A csend és egy nagy adag feketekávé

Ami boldoggá tesz

Imádom a munkámat, az tesz a legboldogabbá

Ami bosszant

Az ostoba kérdések és a tehetetlenség. A falra mászok a döntésképtelen, tehetetlen emberektől.

Ahol jól érzem magam

Én mindenhol jól érzem magam, csak ez nem látszik

Hobbim

A Walpurgis Lovagjainak gyűlései, szeretek utazni is bár erre nem sok lehetőségem van, elvégre egy háború küszöbén állunk

Rossz szokásaim

Folyamatosan babrálok valamivel, a zsebemben mindig van egy pénzérme, amit az ujjaim közt forgatok, vagy dobálgatok. Mindegy csak mozogjanak az ujjaim.

Titkaim

A titok azért titok, hogy megtartsuk magunknak. Aki nem tudja tartani a száját az halott.

Legnagyobb félelmem

Hogy az Azkabanban rohadok meg

Ami nélkül nem tudnék élni

Kihívások nélkül értelmetlen lenne az élet, nem?

A családom nekem

A család egy üres fogalom, kényszer kapcsolatok gyűjtőneve, amelyeket nem lehet egyik pillanatról a másikra semlegesíteni.

Ha én nem lennék

Ki kellene találni. Jó, csak vicceltem. Szerintem a világ meglenne nélkülem, de hát nem lennék itt, ha a világnak nem lenne rám szüksége és ki vagyok én, hogy ellenkezzek a világgal.

Amit rólam beszélnek

Furcsa szerzetnek tartanak. Nem mintha az többi volt halálfalót nem tartanák annak, én viszont a magam visszahúzódó, csendes módján idegtépő tudok lenni. Főleg mikor nem mondok semmit, csak csendben várom, hogy a külvilág csináljon valamit. Legalább is ezt mondják, de hogy ebből mi igaz, az egy másik kérdés.

Amit szeretek magamban

A kitartásomat és a céltudatosságomat. Tudom, mit akarok, hogyan akarom és meg is teszem, amit kigondolok.

Amit utálok magamban

Azt, hogy minden sértést magamban tartok és átkozottul sokáig tűrök. Egyszerűbb lenne ordítani, ha valaki felidegesít, vagy végezni vele, de persze ez nekem nem megy. Nehogy véletlen könnyű legyen az életem.

Kinézetem

Az átlagosnál kicsit magasabb termetű vagyok, izmos testtel és erős csontozattal megáldva. Barna hajamat mindig rövidre nyírva hordom, nem szeretem, ha túl hosszú lesz. A szemeim világoskékek, amiért megőrülnek a nők, bár nekem fogalmam sincs, mit esznek rajta. Az öltözködésem nem kirívó, mindig az alkalomhoz illő. A kevesebb néha több és az egyszerűség mindenek felett elv híve vagyok.

Múltam

Most kezdjem el ecsetelni mi történt ezalatt a harminchét év alatt velem? Nincsen hozzá semmi kedvem sem. Különben sem olyan érdekes. A gyermekkoromra a monotonitás volt jellemző, minden nap ugyan az, semmi változatosság, kész idegbaj, ha engem kérdeztek. De hát a közvéleménynek meg kell felelni, a szüleim pedig minden követ megmozgattak, hogy a kis családunk megfeleljen az aranyvérűekre jellemző életvitelnek, pedig tisztában voltak vele, hogy nem volt annyi vagyonunk, hogy ezt sokáig folytassák. Négy éves voltam mikor anyám meghalt, apám hetekig nem mondta el. Nem tudom mit, hitt én pontosan tudtam, hogy anyám nem él és hogy őszinte legyek már akkor sem érdekelt. Korán megtanultam, hogy csak magammal és a céljaimmal érdemes foglalkoznom. Nekem meg az volt a célom, hogy bármilyen eszközzel, de szerezzek magamnak hírnevet és elismerést, hogy a családom neve megint nagy legyen, hogy méltók legyünk a vérünkhöz. Az már részletkérdés volt, hogy kit kell hozzá eltaposni, vagy megalázni, vagy éppen a későbbiekben meg is ölni. Húsz éves voltam, mikor apám öngyilkos lett. Azt hiszem ekkor gyűlöltem meg, a gyerekként róla felállított képem, a bátor, elveihez hű, megfontolt ember képe azonnal semmivé foszlott, mikor megtudtam a hírt. Gyávának tartottam és mérhetetlenül haragudtam rá, hogy itt hagyott egyedül a húgommal, akire nekem kellett vigyáznom, ami azzal járt, hogy a szabadságomnak lőttek. Az utolsó évem alatt a Plumbea-n még az örökségünkből éltünk meg. Amint végeztem viszont a saját lábamra álltam, hogy eltartsam magunkat. Na, már amennyire azt sajátnak lehet nevezni, mikor az embert a háttérből dróton rángatják. Ugyanis, apám halála után rám hárult minden felelősség, ami előtte az ő vállát nyomta. Minden anyagi gond, a rossz barátok, az ellenségek és a féltékeny emberek, utóbbiakat sosem értettem, tekintve, hogy nem volt mire féltékenynek lenniük. Ugyanígy rám maradtak az előttünk titkolt életének foszlányai is. Nem volt mit tenni, egyetlen lehetőségem volt, s mivel, hogy már gyermekként is megtanultam, hogy a cél szentesíti az eszközt, így a Sötét Nagy Úr mellé álltam. Be kell vallanom még élveztem is a titkos életet, hiszen én is titkoltam a húgom előtt mindent. A Nagy Úr a hatalom ígéretét adta nekünk, én pedig vágytam a hatalomra, akkor is, ha nem ugráltam folyamatosan érte. Az pedig már nem érdekelt, hogy milyen úton és milyen következményekkel szerzem meg az áhított pénzt és rangot. Ráadásul apám néhány régi ellenlábasával is le tudtam számolni, így a nem kívánatos személyek listája egyre csökkent. Végre láttam a kiutat a szabadság felé. Én döntöttem el, hol akarok dolgozni, nem követtem apámat ezen az úton, jobb akartam lenni nála, abban, amiben én vagyok igazán jó és tényleg keményen megdolgoztam a pozíciómért, ezt pedig nem szégyellem. Lehet, hogy rosszul döntöttem, mikor a halálfalók közé álltam, de akkor az volt a legjobb és az egyetlen döntés is, nem volt második opció. Mire a Sötét Nagy Úr felemelkedett már rangot szereztem magamnak a Mágiaügyi Minisztériumban, a Mágikus Közlekedésügyi főosztályon. Mindig is érdekelt a dolog, sokat hallottam róla innen onnan, apám barátaitól, mikor kicsi voltam, amikor pedig bekerültem a Plumbea-ba már tudtam, hogy ezzel fogok foglalkozni. A Hop Hálózati Felügyelet több szempontból is az én terepem. Mindig is jó érzékem volt ahhoz, hogy szemmel tartsak másokat, s addig csendben figyeljek, míg valamit nagyon el nem rontanak, és csak utána szóljak, hogy mit is kellett volna csinálni. Ahogy ahhoz is, hogy észrevegyek bizonyos rendellenességeket, de csak azokat, amiket én is annak gondoltam. Mikor megkaptuk a hírt, hogy a Nagy Úr meghalt tudtam, hogy nagy botrányok lesznek. Nem tévedtem mindenkit elővettek, így engem is. A húgom ekkor döntött úgy, hogy nem hajlandó velem többé szóba állni, bár ez engem nem zavart. Egy gonddal kevesebb lett és nem kellett vele is foglalkoznom. Még egy lépéssel közelebb jutottam a függetlenségemhez, a szabadságomhoz, ami azonban akkor gyenge lábakon állt. Egy hajszálon múlott, hogy megmenekültem az Azkabantól. De persze a pénz és a hazugság mindentől megmenti a varázslót és nincs olyan, aki egy tetemesebb összegért cserébe ne lenne hajlandó elsiklani egy két nem kívánatos dolog felett. Nekem pedig jó a meggyőző képességem és a hazudozó képességem is, s hála a kemény munkának a tárcám is vastag. Ez tette lehetővé, hogy az állásomat is megkapjam, és hogy a nevem valamennyire tiszta legyen, na, nem mintha bárki is nyíltan meg merne vádolni, de tisztában vagyok vele, hogy vannak, akik még most is a legrosszabbat gondolják rólam. Pedig már visszafogottabb életstílust élek és csak a pártom támogatásával fejezem ki a véleményemet. Én nem vagyok olyan őszinte, hogy mindent bevalljak, ahogy Dolohov tette, de annyira ostoba se, hogy ne védjem meg magam, ahogy mások tették. Nem mellesleg, ha engem is bebörtönöznek, akkor még nehezebb lett volna kiszabadítani a többieket. Így is két évbe és nem kevés pénzbe és papírmunkába telt, mire Levin Dolohov-ot és Rodolphus Lestrange-t ki tudtuk hozni onnan. Mégis szinte meg se látszik rajtuk az a két év börtön, sem viselkedésükön, sem fizikumukon, ezért pedig teljes tiszteletem az övék. Én lelkileg biztosan összeomlottam volna, azt is nehéz volt elviselni, amit a vallatásokon csináltak velünk. A párt megint felszállóban van, hála az új vezetőnek és a két volt halálfalónak, és egyre több a támogatójuk, akiknek sorát magától értetődően én is bővítem, csak természetes, hogy kiállok a bajtársak mellett, főleg, ha konzervatívabb megoldást találnak a hatalomszerzésre a diktatúránál. Ők ketten pedig megtalálták ezt. Ráadásul fű alatt még egy társaságot is alapítottak, ami a híveiket és az exhalálfalókat fogja össze. Köztük engem is, nem is én lettem volna, ha nem kapok azonnal a lehetőségen, hogy a nyertes oldal mellett tegyem le a voksom. Véleményem szerint szinte mindenki, aki kicsit is foglalkozik, a politikával tudja, hogy hamarosan, ha nem is az elkövetkező évben, de a közeli jövőben bizony ki fog törni a háború. Én pedig előre gondolkodok és igyekszem megszilárdítani a helyem a győztesek oldalán. Ha pedig mégsem mi nyerünk… Hát akkor már mindegy lesz.

Ha újrakezdhetném

Az első adandó alkalommal végeznék magammal.

Ha egy napig bármit tehetnék

Bármit tehetnék… Azt hiszem, elmennék Erdélybe sárkányokat keresni. Pusztán az izgalom miatt.

Ha kitörne a háború

A sötét oldalon állnék, küzdenék a végsőkig. Vagy győznénk, vagy meg halnék. De nem fogok az Azkabanban kikötni, az biztos.

Ha meghalnék

Oh, ha én meghalnék a világ sokkal, de sokkal szegényebb lenne. Fogalmuk sem lenne a varázslóknak, mit vesztettek. Na, nem mintha meg akarnék halni, félreértés ne essék.

Playby: Michael Fassbender