Vérem

félvér

Édesapám, John Dawlish

Az én egyetlen, drága auror apukám, aki rühell engem, mint a szart. Ez van, nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint ő és az anyám, sajnálom, hogy ilyen elfuserált lettem. Persze ezen nem is kéne csodálkoznia, jó, ha eddigi tizenhat évem alatt akár öt percet is szánt rám a drága idejéből. Akkor is csak kritizálni tudott. Miért nem tanulok rendesen, mit képzelek magamról, hogy teletetováltattam a karom, hogyan hozhatok rá ekkora szégyent, tegyem el azt a rohadt gitárt, miért vagyok már megint részeg, mi lesz így belőlem… Nem is tudom, hallottam-e már tőle mást.
Anyámmal válni terveznek.

Édesanyám, Jodi Dawlish

A tökéletesség mintaképe. Kiváló háziasszony, folyton mosolyog, imádja a férjét és a gyerekeit, a kollégáinak egy rossz szava sincsen rá. Aha, kár, hogy ez csak kifelé működik. Világ életében csak a saját eget rengető problémái foglalkoztatták, amiket természetesen a környezete nyakába is varr minden egyes alkalommal. Imád panaszkodni, de a problémáit megoldani… na, az már nem megy. Apám évek óta csalja, tök nyilvánvaló az egész, ő mégis inkább szemet huny felette. Nagyjából. Azért mindennap elfogy egy kis bor, likőr, meg isten tudja még micsoda. Soha nem érdekelte, hogy merre járok és mit csinálok. Kösz, anyu, ez ám a szabadság!

Nővérem, Cally

Egy évvel idősebb nálam, nem mondhatnám, hogy túlzottan hasonlítunk. Egy igazi tanulógép, aki még csúnyán se mer nézni, nehogy büntetést kapjon. Azt hiszem, ő még mindig azt gondolja nagy naivitásában, hogy egyszer a szüleink felfigyelnek rá. Egészen tavalyig nem igazán beszéltünk egymással – nem voltunk rosszban, egyszerűen csak nem volt közünk egymásról -, de amióta Ismaellel összevertük az erőszakos, kretén pasiját, azóta szorosabb lett a kapcsolatunk. Ő is megváltozott, talán kezd rájönni, hogy az élet nem olyan kis rendezett és rózsaszín, mint amilyennek ő elgondolta.

Öcsém, Stephen

Tizennégy éves és szörnyen befolyásolható. Ha apánkkal van, őszintén hiszi, hogy auror válik majd belőle is és a társadalom értékes polgára lesz. Ha velem van, felnyílik a szeme és az apánk szerint fertőző zajt is hajlandó hallgatni velem. Bírom a kissrácot, de lassan lemondhatna a széthullott családunkról.

Mottóm

„One good thing about music, when it hits you, you feel no pain.” – Bob Marley

Amortentiám

búzasör, eső, kóla

Különös jellegzetességem

Rengeteg tetoválásom van mindkét karomon

Ami megnyugtat

zene, gitározás, füves cigi, pia

Ami boldoggá tesz

Zenehallgatás, zenélés, kviddics, az olyan semmihez sem fogható pillanatok, mint mondjuk hullócsillagot nézni a haverjaiddal. Ezek mind felbecsülhetetlen dolgok.

Ami bosszant

a sok tömegember, akiknek se önálló gondolataik, se egyéniségük nincsen.

Ahol jól érzem magam

a próbatermünk

Hobbim

gitározás, éneklés, dalszövegírás, kviddics

Rossz szokásaim

Nem nevezném szokásnak, de a legtöbb ember nem mer hozzám szólni. Egy bunkónak tartanak és igazuk is van.

Titkaim

Ha mindenből elegem van, olykor elvonulok bőgni valahova. Szégyen, de ez van.

Legnagyobb félelmem

A jövő. Fogalmam sincs, mi lesz velem. A szüleim válnak, engem egyik sem akar, egyedül viszont nem tudom eltartani magam.

Ami nélkül nem tudnék élni

Zene

A családom nekem

Egy hatalmas katasztrófa.

Ha én nem lennék

nem lenne Metamorf

Amit rólam beszélnek

Egy drogos, alkoholista bunkónak tartanak, aki szégyen a tökéletes családjára nézve. Talán igazuk van.

Amit szeretek magamban

Nem sok mindent szeretek magamban és az életemben. De ha mindenképp választanom kell valamit, akkor talán az egyediségre esik a választásom. Képviselek egy stílust és nem úszom az árral, engem aztán bárhol fel lehet ismerni. Vannak önálló gondolataim és mindenről saját véleményt alkotok, nem hagyom, hogy mások gondolatai befolyásoljanak. Ki tudok állni a saját igazam és eszméim mellett, ha kell, ököllel védem meg azokat. Nagyjából ennyi.

Amit utálok magamban

Ó, ide már több mindent tudok mondani. Utálom magamban, hogy soha, semmilyen elvárásnak nem tudok megfelelni. Nem tanulok elég jól, mert ne vagyok elég szorgalmas és nem érdekel semmi. Utálom, hogy a tanárok csak a kis kedvenc John Dawlish-ük elcseszett fiaként gondolnak rám. Utálom, hogy semmilyen problémát nem tudok megoldani, csak egyre mélyebbre húzom magam, bármit is teszek. Utálom, hogy mindenkit elküldök, aki segíteni akarna vagy egyáltalán bárhogy közeledne hozzám. Utálom, hogy ekkora bunkó vagyok és még csak nem is akarok ezen változtatni, mert így a legkönnyebb. Utálom magamban, hogy nincs jövőm és nem vagyok, nem is leszek senki. Utálom, hogy megbízhatatlan és feledékeny vagyok, noha nem akarok az lenni – senki sem bízik bennem és jobban is teszik. Utálom, hogy előbb ütök vagy szólok, minthogy átgondolnám a dolgokat. Gyűlölöm, hogy az vagyok, aki.

Kinézetem

Átlagos magasságú és alkatú vagyok, csak a kviddics látszik meg rajtam valamelyest. Mindkét karomat rengeteg tetoválás díszíti, tizenöt évesen kaptam rá a dologra, azóta már többször mentem el varratni magamra valamit. A divat tökéletesen hidegen hagy, azt veszem fel, amihez épp kedvem van. Szakadt farmer, széttaposott tornacipő, kinyúlt zenekaros és trágár feliratos pólók, meg ilyenek. Az egyenruha nem az én műfajom, ezt a Roxfortban persze nem nagyon tolerálják. De nem érdekel mások véleménye.

Múltam

Egy tökéletesen idilli kis családba születtem. Jól kereső szülők, látszólag perfekt élet, minden tök kerek és irigyelnivaló. Apám folyton a Minisztériumban robotolt, szinte rögeszméjévé vált, hogy feljebb jusson a ranglétrán és még több pénzt keressen, anyám pedig örömmel statisztált neki. Ebben a világban minden csak a pénzről, befolyásról és a státuszszimbólumokról szól. Legyen nagy házad, szép feleséged, tündéri kölykeid és ne essen egyetlen folt se a jóhíreden. Ez odáig működött is, amíg én meg nem születtem, az ő kis pokolfajzatuk, akit sosem tudtak kezelni. Mostanra már lemondtak rólam, de talán sosem próbálkoztak igazán.


Ahogy megtanultam járni és beszélni, elég sok fejtörést okoztam neki. Ügyetlen voltam, mindent felborítottam, nem tudtam hogyan köszönjek a felnőtteknek, állandóan megsérültem és ha kellett, verekedtem is a korombeliekkel. Nem hiszem, hogy bármi baj is lett volna velem, ugyanolyan átlagos kisfiú voltam, mint az én koromban bárki. Csak éppen nekik nem egy átlagos, eleven kisfiúra volt szükségük. Apám nem ért rá játszani velem, anyám migrénre, rosszullétre és fáradtságra hivatkozva mindig elhajtott. Persze senki se aggódjon, ügyesen elfoglaltam én magam nélkülük is. Már akkor folyamatosan bajba keveredtem, ami egészen addig nem érdekelt senkit, amíg az ne hozott volna szégyent rájuk. Horzsolások és más gyerekek piszkálódása? „Ugyan már”. Rendetlenség és illetlen viselkedés? „Mégis mit képzel magáról ez a büdös kölyök? Nem lesz ebből a gyerekből semmi, nem is értem, hogyan válhatott ilyenné…”


Ahogy ez lenni szokott, az iskola megkezdése nem javított rajtam semmit. Már az elején sem tanultam valami jól, egyszerűen nem kötött le a tananyag, sem pedig a tanárok. Eleinte nem igazán voltak barátaim, nem is kerestem mások társaságát. Ha tehettem, elvonultam a klubhelyiség egyik sarkába gitározni és mindenkit elzavartam, aki nézni akart. Nem kértem a figyelmükből, a csodálatukból, azt pedig végképp nem akartam, hogy be kelljen engednem őket a saját kis világomba. A zene világába, ami csak az enyém volt. Ez negyedikben változott meg, mikor egy griffendéles bulin egymás mellé verődtünk Ismaellel. Azelőtt nem kerestem a társaságát, azt hittem, ő is olyan népszerű tahó, csak mert az apját annyian körülrajongták. Most már tudom, hogy ő nem kér ebből a hírnévből – sok mindenben hasonlítunk. Eleinte csak közösen zenélgettünk, ökörködtünk, megosztoztunk néhány üveg sörön, aztán valahogy igazi barátság lett belőle. Ketten megalapítottuk a Metamorf nevű zenekarunkat, amibe később még két srácot, majd tavaly év végén egy csajt is bevettünk. Nem vagyunk holmi nyálas tinibanda, akik szerelemről énekelnek. Dühösek vagyunk és lázadni akarunk, nem fogunk beállni a sorba, ha kell, emelt fővel nekimegyünk mindennek. Azt hiszem, ez lehet az igazi barátság.
Nem tudnám meghúzni a kétféle haverság közti határmezsgyét, egyszerűen csak hirtelen áttranszformálódott a kapcsolatunk egyikből a másikba. Együtt kezdtünk el kipróbálni… dolgokat. Eleinte csak ittunk, amiből aztán jött a cigi, fű, majd egyenes út vezetett tovább a kemény drogokig. Sosem titkoltam, hogy mi teszi ki a délutánjaimat a zenélés mellett, a tanárok is tökéletesen tisztában vannak vele, hogy Ismaellel miket művelünk. De nem tudnak velünk mit kezdeni, és noha már többször felmerült, hogy kirúgnak minket, ez eddig egyszer sem fajult tettlegességig. Talán az apáink miatt, nem igazán tudom és ami azt illeti, nem is érdekel. Ha kirúgnak, nem leszek tőle kevesebb. Úgysincs túl sok reményem normális állásra, nem mindegy, hogy elvégzem-e ezt a porfészket?


Tavaly minden a feje tetejére állt, már ha eddig nem volt úgy. A szüleim már előtte is rengeteget balhéztak, pár naponta tőlük zengett a ház, de ez még csak a kezdet volt. Kibukott, hogy apám már évek óta szeretőt tart, de még ez nem is lenne semmi – anyám úgysem hagyná ott, amilyen szerencsétlen - , a legnagyobb probléma az, hogy válni akar a nője miatt. Az az igazság, hogy tök hidegen hagyna ez az egész, már így is egy káosz a családunk, de eddig legalább elmondhattam magamról, hogy volt hol laknom. Azonban ahogy beadták a válópert és felmerült a gyermekelhelyezés kérdése, azóta már ebben sem vagyok biztos. Eddig bármilyen válásról hallottam, mindenhol a házon és a kölykökön ment a huzavona hosszú hónapokig. Nos… nálunk ez csak félig igaz. Persze, a házon folyton vitatkoznak, és még a nővéremet és az öcsémet is vinnék magukkal (főleg anyám), de értem egyik sem verseng. Az előző nyarat Ismaeléknél töltöttem, csak tiszta ruháért és pénzért jártam haza. Haza? Jó vicc. Nekem olyanom már nincs, hacsak a roxforti hálótermünk nem nevezhető annak. Fogalmam sincs, mi lesz velem az iskola után. Félek. Talán igazuk volt és tényleg nem leszek senki.

Ha újrakezdhetném

Egy olyan családba születnék, mint Ismaeléké. Lazák és nem érdekli őket semmilyen társadalmi elvárás.

Ha egy napig bármit tehetnék

Mindent legalizálnék. A csapból sör folyna, a Nagyterem elvarázsolt mennyezetén pedig vadkender szálldosna mindenfelé.

Ha kitörne a háború

A Metamorffal együttes erővel harcolnánk a Főnix Rendje mellett és a zene útján hirdetnénk az igét.

Ha meghalnék

Olyan temetésem lenne, ahova senkinek sem kéne kiöltöznie, utána pedig mindenki lerészegedne és vicces sztorikat mesélne rólam.

Playby: Trevor Wentworth