Az irodám ablakánál álltam és a párkányra könyökölve bámultam ki az utcára. Nem voltam a legjobb hangulatomban, ami azt illeti. Fájt a hátam, egész éjjel a nappaliban aludtam a kanapén, ugyanis ismételten lezavartunk egy hatalmas balhét a feleségemmel az este folyamán. Szokás szerint azzal volt a baja, hogy én, "a köcsög", elhanyagolom öt,  hogy a "kurva szennylapom" fontosabb nekem a családomnál is és a többi, és a többi... A legszomorúbb az egészben mégis az, hogy a legjobban az bántott, ahogy az újságomról beszélt. Ezt pedig már én is nagyon siralmasnak éreztem. Dühös voltam Vanessára, magamra, az egész világra. Még dolgozni sem volt kedvem.
Teljesen kiment a fejemböl, hogy mára vártam egy beadandó munkát Viviantöl. Egyáltalán nem számítottam az érkezésére. Pedig ö volt az egyetlen, akit szívesen láttam volna. Csak tudnám az okát...

Felkaptam a fejem, amikor kinyílt az irodám ajtaja. Már legszívesebben hátrafordultam volna, hogy ráripakodjak az ostoba titkárnömre, akinek megmondtam, hogy nem engedhet be ide senkit most. Mert hogy én nem akarok látogatókat, még Jamie-t is gondolkodás nélkül elküldtem volna melegebb éghajlatra. Aztán meghallottam Vivian kedélyes köszöntését és egy másodpercre azt is elfelejtettem, hogy hol vagyok. Mikor mellém lépett és felém nyújtotta a lapot, olyan bárgyú arckifejezéssel nézhettem rá, amit nem sokan láttak tölem valaha is. - A cikket... -szedtem össze magam gyorsan megrázva a fejem, hogy észhez térjek. -Persze, persze, a cikk... Késöbb elolvasom, amint lesz rá idöm. -Az ö munkáit soha nem raktam csak úgy félre. Mindig az elsö dolgom volt elolvasni, amint kézhez kaptam öket. De most valahogy nem éreztem rá semmiféle késztetést, hogy megtegyem. Majd ha kitisztult egy kicsit a fejem.
Nehezen bírtam a vitáinkat a feleségemmel és ez ilyenkor látszott igazán. Én szerettem öt, azt hiszem szükségem is volt rá, hogy mellettem legyen. Ö tartott igazán egyben, hogy mindent úgy csináljak, ahogyan azt kell és hogy rendesen tudjam végezni a munkámat. Ha nem volt mellettem, felborult a rend. Ahogyan azt az alábbi példa is mutatja.

A tekintetemmel követtem a mozdulatait, ahogy az asztalra helyezi a cikket, amit írt. Most már én is igazán furcsának éreztem, hogy nem néztem meg azonnal. Hiszen mindig ezt csináltam. Rohadt család, mindent tönkretesz... Na jó, ezt nem gondoltam komolyan. Vivian kérdésére felemeltem a fejem.
- Semmi, igazán semmi -ingattam a fejem. -Csupán bal lábbal keltem ki reggel az ágyból. Elöfordul. -Csak nem velem. De ezt nem tettem hozzá. -Az írásodat minél hamarabb el fogom olvasni.
Megdörzsöltem az arcomat és az íróasztalomra pillantottam. Még a leveleket sem bontottam fel reggel? Azt a... Tényleg rossz napom volt. Ideje munkához látnom. De elötte kéne egy whiskey, egy jó erös whiskey. A gondolatra csak felsóhajtottam és a fejemet ráztam. Nem, az semmit nem segítene. Inkább nem fogok whiskeyt inni. Megcsinálom, amit meg kell, aztán majd hazamegyek. Minden bizonnyal csak késö este, de inkább hajnalban. Nem, azt sem. Majd alszom itt, kényelmes az irodai székem.
- Van még valami? -kérdeztem Viviant, tekintve, hogy még mindig itt állt az irodámban. Persze nem zavart a jelenléte. Talán az egyetlen ilyen volt. -Tudod mit? Hozd csak ide azt a cikket, megnézem még most. -Én is tudom aztán, hogy mit akarok... Össze fogom zavarni szegényt. Nem baj, jó lesz így.

Akaratlanul is elmosolyodtam a szórakozottságán és a vidámságán. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is láttam volna ilyennek. De tetszett, hogy öszinte legyek, régóta nem láttam senkit ilyen felszabadultan boldognak, amikor a közelemben volt. Laylát legfeljebb, de ö meg nem igazán mutatta ki, nem volt az a típus. Nagyon rám hasonlított. Sajnos.
Szinte automatikusan kaptam el Vivian felkarját, persze csak óvatosan. Úgy tünt, mintha mindjár orra bukna, ahogy hirtelen lefékezett elöttem. Én meg persze igazi úriember voltam és figyeltem, nehogy még a végén elessen. Bárcsak ennyi lett volna minden. De nem ennyi volt. Olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, amilyeneket utoljára majdnem húsz évvel ezelött éreztem. Az pedig határozottan nem most volt... Egy darabig némán néztem az arcát, még reagálni is elfelejtettem a bocsánatkérésére. Nagyot nyeltem. Nem tudtam ellenállni a késztetésnek, a legrosszabb viszont az volt, hogy nem is akartam.
Hirtelen elörehajoltam és megcsókoltam. Nem bizonytalanul vagy határozottan, nem is eröszakosan, de nagyon határozottan. Máshogy talán nem is tudtam volna. Csak tudnám mit müvelek ilyenkor... És én még azt hittem, hogy nem vagyok olyan kan, mint a többi férfi. Harminchat év után erre elötör belölem. Hihetetlen.

Amikor nagy sokára észbe kaptam és felfogtam, hogy mekkora hülyeséget is csináltam most, elhúztam töle a fejem. Nem hirtelen, hanem úgy, mintha teljesen normális lett volna, ami most történt kettönk között. Részéröl talán az is volt, de nálam már teljesen más volt a helyzet, nekem családom volt. Az már más kérdés, hogy milyen kapcsolatom volt a feleségemmel, de akkor is a feleségem volt. Az öregedés hülyüléssel jár. Amivel az az egyetlen probléma, hogy nem vagyok még öreg...
Egy darabig némán figyeltem az arcát, az sem tünt fel, hogy az egyik kezem menet közben valahogy a derekára került. Rá kellett döbbenjek, hogy nem voltam annyira kibukva a történtek miatt, mint azt hittem. Bántam is meg nem is, és ezek között billegtem, hogy éppen melyiket érzem valósabbnak. Ez a bizonytalanság pedig még frusztrálóbb volt. Végül megköszörültem a torkomat és lassan kicsit hátrébb léptem.
- Akkor... akkor inkább mégis késöbb fogom elolvasni, ha az úgy neked is jó. -Ki kell mennem a friss levegöre. Teljesen begolyóztam, ezzel muszáj lesz kezdenem valamit. -Igyekszem minél hamarabb és utána rögtön szólni fogok, hogy mit gondolok róla. De egész biztos vagyok benne, hogy nem volt hiábavaló a munkád.