A délelőttöt vásárolgatással töltöttem. Reggel kilenckor keltem, felöltöztem, tisztálkodtam, sminkeltem, hajat csináltattam, majd nekiindultam a bevásárlókörútnak. Délután kettő fele járt már az idő, mikor beültem egy elegáns étterembe, hogy kipihenjem a fáradalmakat, s egy kellemes ebéd után újult erővel folytathassam a beszerzőtúrát. Helyet foglaltam a legelegánsabb helyen (én legalábbis annak véltem), és elégedetten nyugtáztam, hogy máris több pincér igyekszik felém, hogy felvegye a rendelésemet. Mind tudták már, milyen busás borravalót szoktunk itthagyni Luciusszal, ha jól végezték a dolgukat. Fennkölten fordultam ahhoz a pincérhez, aki leghamarabb mellettem termett, és már rendeltem is egy harmadnyi adag tenger gyümölcseit. Már megszokták, hogy mindig harmad adagot eszem, és egy arcizmuk sem rándult, mióta tudták, hogy harmad adagért is teljes természetességgel fizetem ki a teljes árat.
A pincér futólépésben távozott a rendelésemmel, én pedig arisztokratikusan magasra tartott orral néztem végig a helyiségen. Csalódottan állapítottam meg, hogy igen alantas és nemkívánatos személyek is tartózkodnak körülöttem. A puszta jelenlétüket is személyem ellen irányuló offenzívaként éltem meg.

Leadtam a rendelést, majd elégedetten fordítottam vissza a fejem, hogy leereszkedően szemléljem az étterem többi vendégét. A festői képbe azonban súlyos hiba csúszott: Harold Minchum közeledett felém. Leplezetlen lenézés és undor ült ki az arcomra, ahogy megláttam. A legostobább emberek egyikének tartottam. Irritáló tulajdonságait fél napon keresztül tudtam volna részletezni, pedig még csak soha nem is beszéltem vele. Merlinnek hála. A férjemtől viszont épp eleget hallottam róla ahhoz, hogy szilárd véleményem legyen róla. - Mr. Minchum - üdvözöltem végletekig lenéző és lekezelő hangsúllyal. - Minek köszönhetem felemelő társaságát? - Kellően hangosan beszéltem ahhoz, hogy az étterem minden egyes vendége és dolgozója kihallja a hangomból, mennyire nem vágyom ennek a söpredék alaknak a társaságára. Mikor közelebb merészkedett hozzám, látványosan távolabb csúsztam tőle a széken, és legyezni kezdtem kettőnk között a két ujjam közé fogott szalvétámmal.

- Lekötelez a figyelmessége - feleltem a tőlem telhető leggúnyosabb, leglesajnálóbb és legtávolságtartóbb hangon - , azonban úgy vélem, egyedül is sikerülni fog elfogyasztanom az ebédemet. - Látványosan távolabb húzódtam tőle. -Melegem? Nem. Az étvágyam viszont tovaszállt. - Próbáltam igazán finoman fogalmazni. Tartottam tőle, hogy ha nyíltan kiadom az útját, az nem tenne épp jót fényes jóhíremnek, még akkor sem, ha szinte nincs ember, aki ne rühellené Minchumot. Én legalábbis nem ismertem ilyen embert.
Továbbra sem tettem le a szalvétámat, egyre gyorsabban legyeztem vele, kifejezve idegességem mértékét. Egy Harold Minchum társaságában kell étkezzek! Soha többet nem mozdulok ki otthonról Lucius nélkül.
A szerencsés pincér az asztalomhoz sietett, és elegánsan lerakta a tálcájáról az általam rendelt italt. Udvariasan rákérdezett, hozhat-e valamit az úrnak, de beléfolytottam a szót. - Nem, az úr nem iszik semmit. Az én számlámra legalábbis biztosan nem. - Nem fukarkodom a pénzzel, ezt mindenki tudja rólam. Na de fizetni Minchum italát? Mégis mi vagyok én, szeretetszolgálat?