Kicsit késve indultam el a pálya felé, pedig nagyon lelkes voltam. Nem mondanám, hogy éppenséggel Montrose Magpies rajongó lettem volna, habár velük sem volt bajom, de Christopher Broadmoor határozottan érdekelt. Ahogy a többi kviddicsesre, de főként fogóra, őrá is felnéztem és mit ne mondjak, tényleg nagyon izgatott voltam, hogy találkozhatok vele. Az pedig rendes meglepett, hogy előre odahívatott, még jóval az edzés előtt. Nem tudtam, hogy mi ennek a legfőbb oka, de nagyon örültem neki.
A seprűmet a vállamra dobva sétáltam a pálya felé, már egész közel jártam. Csak akkor szaporáztam meg kissé a lépteimet, amikor láttam, hogy a pálya felett repkedő alak leszállt a földre. Már messziről kiszúrtam őt, sejtettem, hogy Broadmoor lesz az.
Amikor megláttam, hogy felém közeledik, szélesen elvigyorodtam és felé intettem. Határozottan örültem a találkozásnak.

Aha, hát még ő is magasabb nálam... Ez mindig elszomorított kissé, annyira rossz volt kicsinek lenni. Mármint persze, fogóként ez hatalmas előny volt, de egyébként meg kész átok. Nem egyszer volt már, hogy valamelyik idióta haverom a vállára dobott, mint egy krumpliszsákot és körberohanta velem az iskolát. Nem szerettem.
- Igen, Eliot vagyok -fogtam kezet vele vigyorogva. Tényleg töretlen volt a lelkesedésem.
Meglepett, hogy McKinnon prof ennyit mesélt rólam. Nekem soha nem említette igazán, hogy ígéretes lennék vagy ilyesmi. Bár lehet, hogy csak én nem vettem észre a jeleket. Szó nélkül követtem a pályára, izgultam, hogy mit fog gondolni rólam. Biztosan csak túlértékeltnek fog tartani, bár ennek inkább az ellenkezőjében bíztam. Azért mindent meg fogok tenni, hogy ne így gondolja. Ha más bízik bennem és a tehetségemben, akkor elérem, hogy ő is így tegyen. Nem lett volna rossz egy kis protekció amikor a Roxfort befejeztével csapat után kezdek nézni.

Ahogy felemelkedett a levegőbe, én is levettem a vállamról a seprűmet és a lábam közé kaptam, hogy utána indulhassak. Felrepültem mellé és ott megálltam.
- Igen, tavaly kezdtem kapitányként -bólintottam rá a kérdésére. -A sport meg nagyjából ötéves koromban fogott meg, akkor még csak a könyveket olvastam, labdáztam otthon és ilyenek. Itt, a Roxfortban kezdtem el úgy igazán foglalkozni vele, már másodikban felvettek a csapatba, akkor üresedett meg a fogó posztja. -A külön edzőn elgondolkodtam. Rendes edzőm nem volt, apám nem keresett annyit, hogy ezt megengedhessem magamnak. Vele viszont rengeteget edzettünk szünetben, de egyedül is szinte állandóan ezt csináltam otthon. Úgy vettem, hogy ez nem számít bele, így csak megráztam a fejem. -Csak itt csinálom, a külön edző nem fér bele. De egyébként sokat foglalkozom vele.
Azért lehet, jó lett volna egy külön edző. Persze csak normális mennyiségben. A kviddics szinte mindent jelentett nekem, de nem akartam az egész életemet erre áldozni. Voltak más fontos dolgok is emellett.

Komolyan bólogattam arra, amit mondott. Igen, ezzel nyilvánvalóan én is tisztában voltam. De a külön edzések legfeljebb távoli reménynek voltak jók, valószínűleg az életben nem leszek képes megfizetni.
- Elszánt vagyok, kitartó és sokat foglalkozom vele. És igen, a roxforti szint nem elég. De nem fogok tudni máshol és máshogyan edzeni. Nekem nincsen meg hozzá a megfelelő anyagi háttér. Nézd meg a seprűmet. Versenyseprű, egészen jó fajta, de nem éppen az a szint, ami nálad van. Talán ha elmegyek nyáron dolgozni, akkor lehet, hogy valamit tudok majd kezdeni ezzel... -Nem úgy beszéltem, hogy sajnáljon, nem szorultam rá. Amúgy is jól megvoltunk apával, csak az ilyen pluszokra nem futotta teljesen.
Amikor elővette a cikeszt és megszólalt, hogy mutat pár trükköt, leesett az állam. Szinte tényleg tátott szájjal meredtem rá, el sem akartam hinni. Csak azért csuktam be a számat, nehogy valami véletlenül belerepüljön.

- Lehet, hogy egy profi csapatban hozzámvágnák a vadonatúj seprűket és felszerelést, de ahhoz először be kell jutni a csapatba is -jegyeztem meg. -Az pedig segítség nélkül jóformán lehetetlen.
Amikor a cseleket említette, nagyokat bólogattam, elég lelkesen. Még sosem volt alkalmam kipróbálni egyiket sem, de a műbukást sokszor már láttam nagy meccseken, amikre apám vitt el kiskoromban, vagy amikre éppenséggel már egyedül mentem el magamtól.
A cikeszre szegeztem a tekintetem, ahogy Christopher elengedte. Már szinte megszokás volt, hogy ennyire figyeltem, merre megy és hol van. Ilyenkor észre sem vettem magam.
- Akkor... most megmutatod ezeket? -pillantottam végül Christopherre. Hatalmas megtiszteltetésnek tartottam, hogy egy profi kviddicsező fog nekem trükköket tanítani. Ennél jobbat elképzelni sem tudtam volna. Fantasztikus. Már most az játszódott le a fejemben, hogy hogyan fogom ezeket a roxforti mérkőzéseken használni, pedig még messze nem tartottunk ott.

Nem mondtam ki hangosan, de mint minden valamirevaló fiatal, akinek a kviddicsezés az álma, én is reménykedtem benne, hogy hamar és jó csapatban kezdhetem majd el a karrieremet. Nem álmodtam nagyot, nem üldöztem ostobaságokat, de azért bennem is ott volt a vágy, hogy mindez meglegyen. Azért már egy kis csapattal is beértem volna. Karriert akartam építeni, igen, de maga az, hogy játszhatok, már sokkal fontosabb volt. Nekem legalábbis.
Minden mozdulatát árgus szemekkel figyeltem, néztem, hogyan megy a cikesz után, én pedig, mintha csak egy meccs közben lennénk, hajtottam utána közben. Egy kicsit lemaradtam mögötte, most nem az volt a fontos, hogy utolérjem és enyém legyen a cikesz. Esélyem sem lett volna lehagyni. Amikor elég közel ért a kicsi aranylabdához, megálltam a levegőben és onnan figyeltem. Nem akartam véletlenül belemenni a seprűmmel, kellemetlen találkozás lett volna.
- Ez nagyon tetszik -bólogattam lelkesen. -Kiskoromban mintha láttam már volna meccsen ilyet, de nem mernék rá megesküdni. Régen volt.

- Igen, nézni is nagyon szeretem a meccseket. Persze azért játszani sokkal jobb -tettem hozzá. Habár lehet, hogy felesleges volt, a kviddicsesek egytől egyig jobban szeretnek játszani, mint nézni, hiszen pont ezért kviddicseznek. Duh...
Elvigyorodtam a csajos megjegyzésén. Nekem soha nem számított igazán, hogy egy csaj hogyan néz ki, csak ne legyen bányarém, akkor máris rendben van. Ennek ellenére tetszett, amit mondott, bár enélkül is úgy kilőttem volna a labda után, mint egy puskagolyó. Imádtam a cikeszt üldözni, olyan volt, mint amikor egy ragadozó próbál zsákmányt szerezni. Hah, egy természetfilmbe is beleillenék.
Amikor utolértem a kis cikeszt, megpróbáltam úgy tenni, ahogy Christopher. Kanyarban, kifarolva, a talár ujjával. Egész jól sikerült is volna, az egyetlen probléma csak az volt, hogy még nem igazán mértem fel, mekkora is a talárom. Így viszont a labda lazán elment mellette, sajnos rövidebb volt, mint azt gondoltam.
- Francba... -mordultam fel, majd tettem egy háromszázhatvan fokos fordulatot, hogy ismét lássam a labda útját. Csak egy pillanatra álltam meg összeszedni magam és újra nekiindulni.

Tetszett a hasonlata, de egy széles vigyoron kívül mást nem kapott válaszként. Ó, pedig lett volna mit mondanom. Nekem mindig, mindenre volt válaszom és biztos voltam benne, hogy erre is tudnék mondani valami frappánsat. Egy ehhez hasonlót. Nem esett volna nehezemre, az ilyen mindig ment.
Nem akartam feladni. Addig nem is fogom, amíg meg nem csinálom, ezt elhatároztam magamban. Hiszen azért kezdtem el csinálni, hogy sikerüljön, nem azért, hogy félúton feladjam. Meg azért szórakoztatott is, hogy ugyanúgy kell kergetnem a cikeszt, de mégsem ugyanúgy kell elkapnom. Tehát lényegében azért mégsem volt ugyanolyan, de legalább annyira izgalmas. Azaz, mivel az újdonság erejével hatott, még annál is izgalmasabb volt. Nekem nagyon tetszett. Messziről úgy festhettem, mintha egy nagyon furcsa hullámvasúton ülnék, ahogy minden alkalommal, amikor a cikeszhez értem, hurkot rajzoltam a levegőbe. Én nagyon élveztem, még így is, hogy nem jártam sikerrel. Christopher biztatása pedig csak tovább buzdított.

Őszinte büszkeség és sikeröröm töltött el, amikor a cikesz belecsúszott a talárom ujjába és megakadt benne. Pontosan olyan érzés volt, mint amit meccseken éreztem, ha az én kezemben landolt a cikesz és nem az ellenfélében. Az átlagos edzéseinken már nem volt ennyire euforikus, hiszen az nem is arról szólt, de ez most másról szólt. És másképpen is működött.
Nem akartam volna úgy végezni, ahogy ő. Azaz, nem is úgy, ahogy ő, hiszen nem tudtam róla, hogy így érzi magát a bőrében. De hogy magányos legyek, fáradt és életunt... Az valahogy nem az én világom, nem nekem való élet. Biztos voltam benne, hogy ha egyszer az álmom valóra válik és profi kviddicses leszek, akkor is ugyanolyan ember maradok, mint amilyen most is vagyok. Én nem akarok megváltozni, ha eltelnék magamtól és egy bunkó paraszttá válnék, letagadnám saját magamat. Nem akarok ilyen lenni, én jó ember vagyok. És az is akarok maradni. Emberinek lenni nagyobb becs, mint a sikerek, amiket valaki elérhet, én legalábbis ilyen életelvek szerint éltem.
- A stréber hollóhátasok már akkor is összeszarják magukat, amikor csak rám néznek, amekkora monstrum vagyok -röhögtem. Hát igen, fontos a jó önkritika. Egy kis törpe voltam. -Ne aggódj, másodikak még lehetnek. Azt megengedjük nekik. Persze ők is nagyon jók, ellenfélre akadtunk bennük, azt hiszem. A következő meccs ellenük biztosan kellően izgalmas lesz.
Kihalásztam a cikeszt a talárom ujjából. Reméltem, hogy nem csorbult ki a szárnya, ahogy kissé megnyomorgattam a karommal. Nem örültem volna, ha baja esik.