Már vártam Jenessát.
Elbűvölő mosolyt varázsoltam az arcomra, és felemelkedtem a fotelből. Jenessához siettem, hogy üdvözöljem. - Szervusz, kedvesem! Gyönyörű vagy ma! - Profi voltam aranyvérű társalgások terén. A véremben volt. Pillanatnyi nehézségeket sem okozott, hogy olyasmiket mondjak, amikkel a legkevésbé sem tudok azonosulni. Ez nálam nem volt elvi kérdés. - Mi újság, hogy vagy? Annyira régen találkoztunk! - Úgy öleltem magamhoz, mintha a rég nem látott húgom lett volna.
Egyébként mindkettőnk számára nyilvánvaló volt, hogy kölcsönösen nem kedveljük egymást. Ettől függetlenül úgy viselkedtünk, mintha legalábbis legjobb barátnők lennénk. Pusztán mert ez volt a szokás. Ez így működött aranyvérű nők körében.
- Foglalj helyet - tessékeltem az egyik fotel felé. - Megkínálhatlak valamivel, kedvesem? - Kedvesem - ez volt az a megszólítás, amit jellegzetesen ilyen szituációkban használtak ezekben a körökben. Mindegy volt, hogy idős mondja fiatalnak vagy fordítva, de az egymást nem kifejezetten kedvelő, bájcsevegő nőrokonok bevett megszólítása volt.

- Jaj, ne viccelj, kedvesem! Hozzád képest én már csak egy vén szipirtyó vagyok! - Minden ilyen megjegyzés arra volt hivatott, hogy a beszélgetőpartner felháborodottan tiltakozzék ellene és hevesen rácáfoljon. - Annyira boldog vagyok, hogy Jonathannel így egymásra találtatok! Mintha csak tegnap lett volna, mikor még olyan hevesen csapta neked a szelet a báljainkon. De hát ez már csak így van: az öregek mindenre úgy emlékeznek vissza, mintha csak tegnap történt volna! - Kedvesen és diszkréten felnevettem. - Ó, én is itthon ülök egész nap - válaszoltam, leülve az övével szemben álló fotelbe. - Nevelgetem a fiaimat. - Ez úgy nézett ki, hogy délelőtt tíz körül felébredtem, letudtam a sminket, a fodrászt, a felöltözést, tizenegy körúl elfogyasztottam a minimális reggelimet, aztán általában elmentem itthonról, délután kettő körül megebédeltem egy szerény mennyiséget, a délutánt szintén nem itthon töltöttem, olyan öt körül hazaértem, hogy gondos feleség módjára fogadjam a férjemet, majd szinte minden este étteremben vacsoráztunk. A fiaim, akikkel állítólag minden időmet eltöltöttem, gyakorlatilag soha nem fértek bele a napi programomba, vagy maximum egy félórácskát kaptak naponta. Nem külön-külön - ketten együtt. Mindenki tudta rólam, hogyan élem az életem, de semmi kivetnivalót nem éreztem benne, hogy annak gyökeres ellentétét hangoztassam úton-útfélen. - Tudod, nagyon nehéz velük. Draco folyton megsérül, nem tud vigyázni magára, Adrian meg egész éjszaka sír, nőnek a fogai. Alig alszom miatta. Persze nem panaszkodom, nagyon szeretem őket. Megédesítik a napjaimat. - Természetesen nem én voltam az, aki megvigasztalta Dracót, ha elesett, és nem is én keltem fel éjszaka Adrianhez.
Megérkezett a két tea.

Bizony hiba volt szóba hoznia a nem létező gyerekeit, rögtön lecsaptam a témára. - Bizony Jenessa, már éppen ideje lenne szülnöd egy gyereket - mondtam ki a gondolataimat ezúttal nyersen, bár a hangsúlyom maradt ugyanolyan kedveskedő, mint eddig. - Már tizennyolc éves vagy! Én is tizennyolc évesen szültem Lycorist, és nem bántam meg. Egy gyermeknél semmi sem ér többet. Legfeljebb több gyermek - mosolyogtam rá negédesen.
Nem átallottam mindig, minden egyes beszélgetésünk során hosszan fejtegetni, miért kéne már végre szülnie egy gyereket. Mióta összeházasodtak Jonathannel, tényleg egyetlen találkozásunk sem múlt el anélkül, hogy legalább egy burkolt utalást ne tettem volna a várandósságára, ami az én nézeteim szerint már így is túl soká váratott magára. Gyanúmat beigazolni látszik, hogy Jenessa még mindig nem mutatja semmi jelét a terhességnek. Mindennek ellenére eltökélt szándékom volt, hogy észhez térítsem. - Átérzem a helyzetedet. Tudom, milyen érzés egész nap egyedül lenni, a férjed nélkül. Hidd el, egy csemete megszínesítené az életed. - Elegánsan az ajkaimhoz emeltem a csészét, és kortyoltam egyet a teámból. Közben Jenessa vonásait tanulmányoztam, és levontam a következtetést, hogy az egyik orrcimpája egy tized centiméterrel tágabb, mint a másik.

- Fiatalság, bolondság - vágtam rá, de nem olyan könnyed hangsúllyal, ahogy ezt a szókapcsolatot használni szokták, sokkal inkább megrovóan. Még hogy nincs elkésve a gyerekszüléssel! Méghogy ráér húsz évesen szülni! Méghogy ilyen hangnemben válaszol nekem!
Nos rendben van. Ha harc, hát legyen harc. De előre szólok: aki nem a barátom, az az ellenségem, aki pedig az ellenségem, az átkozni fogja még a napot is, amelyen megszületett. Jenessa érdekében remélem, hogy nem fog idáig fajulni a kapcsolatunk.
A mosolyom lankadatlan maradt, továbbra is bájologva néztem rá. Árnyalatnyi gúny vegyült a hangomba, mikor megszólaltam. - A nők jelentős százaléka tizenhét éves korára már készen áll az anyaságra. Ez a természetes. De tudod, vannak olyan lányok - szándékosan nem a "nők" szót használtam -, akik hiába lépik át a nagykorúság határát, a szívük mélyén még mindig hét éves gyerekek. Tőlük talán valóban hiba elvárni, hogy gyermekeket szüljenek, hisz nyilvánvaló, hogy lelkileg teljesen alkalmatlanok rá. Elvégre még ők maguk is gyerekek! A saját csecsemőjüket valószínűleg még megetetni is elfelejtenék, nemhogy megnevelni. Neveletlen kis korcsokat szabadítanának a világra. Csak tudod ezek a lányok soha nem nőnek fel. Ötven évesen sem lesznek érettebbek, mint tizennyolc évesen. - Rövid szünetet tartottam, vágva egy lehelletnyi, de annál fitymálóbb fintort. - Ha most nem érzed késznek magad a gyerekvállalásra, soha nem fogod. Felnőtt vagy, kedvesem! Úgy is kéne viselkedned. - Egy cseppnyi megrovás sem volt a hangomban, és gúny is épp csak annyi, hogy biztosan feltűnjön neki.
Erősen ajánlom neki, hogy ne merészeljen visszafeleselni nekem. Neki is pontosan tudnia kell: vagyok olyan helyzetben, hogy pokollá tudjam tenni az életét, ha rákényszerít.

Kevés ilyen éretlen, ostoba csitrihez volt "szerencsém" eddigi életem során, mint ez itt. Még neki áll feljebb! Még ő akar engem kioktatni! Persze, aztán majd a farok csóválja a kutyát...! - Kedvesem - néztem rá a szokásosnál is lesajnálóbb mosollyal, és a megszokottnál is negédesebb hangon megszólalva - , milyen jogalapon nyilvánítasz véleményt egy olyan témában, amiről - valljuk be - fogalmad sincs? Hogy képzelheted azt, hogy bármit is jobban tudsz nálam? Az anyád lehetnék, talán eddig nem tudtad? Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, összehasonlíthatatlanul több élettapasztalattal rendelkezem, mint te, akinek még a tojáshéj is ott van a fenekén. Minden mondatod ellent mond az azt megelőzőnek. Minden szavadból kihallható a tapasztalatlanságod, mely naivsággal párosul, s sajnos erős öntudattal is. Amíg ilyen tudatlan vagy, jobban tennéd, ha a nálad bölcsebbekre hallgatnál, s nem hirdetnéd úton-útfélen önnön butaságodat. Már megbocsáss, kedvesem. - Olyan mosolyt villantottam rá, amilyet legutóbb Dolores Umbridge arcán láttam, mikor a beosztottjaihoz beszélt. Negédeset és tenyérbe mászót.
El sem tudtam képzelni, mit keres ez a sátánfajzat a mi köreinkben. Lefitymálja a hagyományokat, és nyíltan próbál a nála sokkalta rangosabbak fölé kerekedni. Mert valljuk be, én Black voltam és Malfoy, míg ő? Nott és Mulciber... Mondhatni szakadék van kettőnk között, még akkor is, ha Notték is aranyvérűnek gúnyolják saját magukat. Ilyen alapon akár McKinnonék is titulálhatnák magukat arisztokratának. Jellemző, hogy az ilyen felkapaszkodott, elkorcsosult családoknak van ilyen degenerált sarja, mint ez a szánnivalóan öntudatos teremtmény itt velem szemben.