Vérem

aranyvérű, de kitagadtak

Édesapám, Bray Gerard Holbrook

Egykoron nagy ember volt, ha a munkájáról beszélünk. Ahhoz nagyon értett. A Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott, magas beosztásban, szerteágazó kapcsolatokra tett szert az évek során és nagy embernek mondhatta magát. De nem értett a családi élethez, az egyetlen dolog volt, amibe képtelen volt beletanulni. Férjként és apaként sem jeleskedett soha, de ezt persze mindennél jobban igyekezett véka alá rejteni, hogy másoknak megmaradhasson az a tökéletes kép, amit magáról alkotott.
Anyámat elhanyagolta, csak akkor kellett neki, amikor éppen új gyerekre fájt a foga, vagy ha nyilvánosan meg kellett jelenni és adni a tökéletes családot. A nővéremre szinte rá sem nézett soha, úgy tett, mintha nem is létezne. Neki nem volt szüksége lányokra otthon, csak a fiai érdekelték. Pontosabban én, legelőször. Egyedül velem foglalkozott, de az sem éppen olyan volt, amire egy gyereknek szüksége lenne, és korán a tudtára adtam, hogy nem kérek belőle. Bármennyire is próbált a saját mintájára formálni, nem ment neki. Még akkor sem, amikor előbújt az ördög a kis odújából és tajrészegre itta magát, aztán elvert, hogy miért nem csinálom azt, amit ő mond. Szóval, nem volt egy mintaapa. Amikor észrevette, hogy velem nem fog semmit elérni, megint megkereste anyánkat, rögtön kellett neki még egy fiú, hátha vele nagyobb szerencséje lesz.
Több mint tizenöt éve nem láttam apámat

Édesanyám, Ophelia Darleen Holbrook

Nem tudom, mi történt vele és miért lett olyan, amilyen volt. A nővérem sokat mesélt róla, ő volt az egyetlen, aki ugyan csak néhány évig, de láthatta anyánkat eredeti mivoltában. Amikor én megszülettem, már egy életunt és fásult asszony volt, ha valaki engem kérdezne, azt mondanám, hogy nem bírta elviselni azt a tényt, hogy ugyanúgy kellett élnie, ahogy a többi aranyvérű nőnek. Ki tudja, talán ez is volt a helyzet. Hiszen apánk egy kicsit sem szerette, még csak nem is érdekelte. Három idősebb gyerekét nagy gonddal és felelősséggel nevelte, de a kellő anyai szeretetet soha nem kaptuk meg tőle. A kishúgom pedig szinte nem is ismerte. Alig volt öt éves, amikor anyánk meghalt. A kitagadásom után. Nem tudom, melyiket nem bírta elviselni, a szégyent, vagy hogy elveszítette az egyik gyerekét.

Nővérem, Page Ophelia [Holbrook] Abbott

Kisgyerekként ő jelentette nekem a boldogságot és a szeretetet, amit a családom többi tagjától kaptam meg. Igaz, csak négy évvel idősebb nálam, de már kiskorában is próbált úgy bánni az öccsével, ahogy azt kell. Szinte anyám volt anyám helyett, az egyetlen, aki egy kicsit is törődött velem. Kétlem, hogy bármelyik gyerek a nővéréhez szaladna sírva, ha elesett és lehorzsolta a térdét, nem pedig az anyjához. Én viszont így tettem. Anyám lehet, hogy bekente és leragasztotta volna, de utána hagyott volna tovább sírni. Page nem ilyen volt, ő nyugtatgatott közben és végül addig ölelt, amíg abba nem hagytam a sírást. Már akkor látszott, hogy csodás anya lesz belőle és az is lett. Tizenhárom voltam, amikor ő végzett a Roxfortban és elhagyta az otthonunkat, hogy megházasodjon. Nagyon megviselt a dolog, pláne, hogy akkor már a kisöcsém is ott volt a képben. Megígérte, hogy sokszor meg fog majd keresni, mégsem tette meg, csak egy-két alkalommal. Nem bántott a dolog, tudtam, hogy a férje és a gyerekei mellett nincs túl sok ideje ránk. Nagyon sok éve nem láttam, azt sem tudom, él-e vagy hal.

Öcsém, Joshua Gerard Holbrook

Úgy tudnám leírni magunkat, mint az ég és a föld. Iszonyatos mértékben különböztünk egymástól, és ennek nem csak a kettőnk között lévő tíz évnek köszönhető. Aminek a legnagyobb előnye az volt, hogy csupán ugyanennyi évet kellett mellette elszenvednem. Már kölyökként is élesen elütött tőlem, az egyetlen, amiben hasonlított rám, az apánk iránti gyűlölet volt. De ezt is remekül leplezte, sőt, ezért próbált mindenben az öreg kedvére tenni. Képes lett volna a földön csúszni-mászni, hogy a kedvére tegyen és végre elismerést kapjon tőle. Ez nem sikerült, de szerintem neki már annyi is elég volt, amikor apánk az orrom alá dörgölte, hogy mennyire hitvány vagyok és igazán vehetnék példát az öcsémről. Joshua igazi patkány volt már akkor is. Képes volt bárkin átgázolni azért, hogy elérje, amit akar, én pedig ezt soha nem néztem jó szemmel. Amennyire lehetett, elkerültük egymást, szinte egy légtérben sem lehetett minket látni. Amennyire tudom, jelenleg ő a családfő és elvileg sokat is változott azóta, amióta nem láttam. Nem tudom, mit gondoljak róla. A leendő felesége csupán tizenhét éves, alig idősebb az én lányomnál.

Húgom, Rosalie Page Holbrook

Az egyetlen dolog, amit bánok, hogy ott kellett hagynom a régi életemmel együtt, az Rosie. A kicsi húgom volt, tizenöt évvel fiatalabb nálam, jóformán a lányom is lehetne. Kis túlzással. A kezdetektől fogva megvolt közöttünk az az összhang, ami jó testvérekké tett bennünket. Nagyon hasonlított rám már kisgyerekként is, én pedig, mint a bátyja, a szárnyaim alá vettem. Felnézett rám és jobban szeretett még a szüleinknél is. Állandóan együtt üldögéltünk a kúria mögötti halastó partján, ott meséltem neki arról, amik történtek velem, ő pedig lenyűgözve hallgatott. Nagyon szerettük egymást. Aztán húsz éves lettem és elérkezett az a pillanat, amikor apám nagy nyilvánosság előtt, egy aranyvérű arisztokratákkal teli bál közepén kitagadott. Persze az akkor ötéves kishúgom is ott volt és zokogva nézte végig, ahogy szeretett bátyja emelt fővel távozik és mélyen belül tudta, hogy ez most végleges volt. Utána igyekeztem minél többször meglátogatni és találkozni vele, bár ez csak akkor vált igazán lehetővé, amikor megtanult hoppanálni. Aztán elballagott a Roxfortból és legnagyobb meglepetésemre hozzánk kéredzkedett be arra az időre, amíg a Plumonbeán tanul. Így iskolaszünetekben nálunk szokott lenni, a gyerekeim nagy örömére. És persze az enyémre is.

Feleségem, Elizabeth Holbrook

A kapcsolatunk a feleségemmel korántsem mondható átlagosnak. Most már esetleg annak vehető, de a kezdetek kezdetén semmi nem úgy alakult, ahogy annak normálisan kellett volna. Már a Roxfortban megismertem, egy évfolyamra jártunk, csak nem egy házba. Teljesen elütő jellemünk volt, ő mindig csinált valamit, nem tudott nyugodtan megülni egyhelyben és velem gyökeres ellentétben nagyon heves vérmérséklete volt. Nem tudom, hogy hozott össze bennünket mégis a sors, de az a helyzet, hogy nem is érdekel. Ugyanis ennek így kellett lennie és csakis hálás lehetek azért, hogy megtörtént. A dolognak egyetlen hátulütője volt, mégpedig egy elég nagy. Liz ugyanis mugli születésű, én pedig aranyvérű vagyok. Tisztában voltam vele, hogy apám ezt nem fogja eltűrni, de engem ez akkor nem érdekelt. Teljes szívemből szerettem Lizt és vele akartam leélni az életemet. Együtt vágtunk neki az akadémiának is, én a két választott szakomon, ő pedig általános lénygondozói szakon. A második év után kértem meg a kezét és a harmadik év elvégeztével alig egy-két ember színe előtt megesküdtünk. Apám még aznap este megtudta, ott, azon a bizonyos bálon és úgy ahogy azt kellett, kitagadott. De a mai napig sem bántam meg, hiszen Liz és a gyerekek nélkül értelmetlen lenne az életem. Ennél jobban nem is alakulhatott volna.

Leányom, Abigail Holbrook

Abbie most tizennégy éves, alig egy évre rá, hogy összeházasodtunk Lizzel, meg is született az első gyerek. Mindketten fiatalok voltunk, igen, váratlanul is jött, de engem ez a legkevésbé sem zavart. Mintha az elejétől fogva tudtam volna, mit kell tennem, valószínűleg előbújtak az eddig mélyen lapuló apai ösztönök belőlem. Nem volt egyszerű elsőre belevetni magunkat a gyereknevelés nehézségeibe, de azt hiszem, jobban nem is csinálhattuk volna. Abbie tisztességes, okos és jó lány lett. Nagyon hasonlít mindkettőnkre, el sem tudnám dönteni, hogy melyikünkre hajaz jobban. Külsőre inkább az anyja, tőlem egyedül a kék szemeit örökölte. Átvette Liz rajongását az állatok iránt és legalább olyan lelkes tud lenni az új és izgalmas dolgok iránt, mint ő, mégis sokkal nyugodtabb természetű nála, akárcsak én. Abbie legszebb tulajdonsága a szeretete. Egyszerűen csak úgy árad belőle és osztja is boldog-boldogtalannak, amennyire csak lehet. Remélem, soha nem fogy ki belőle.

Fiam, Logan Holbrook

A mi kis csibészünk. Idén kezdte a Roxfortot és, ahogy azt már előre meg lehetett jósolni, a Griffendélbe osztotta be a Teszlek Süveg. Nos, benne szinte semmi nincsen belőlem. Egy az egyben mintha az anyját látnám kicsiben és persze fiúban. Egy igazi rosszcsont, biztos vagyok benne, hogy lesznek még vele bajok a Roxfortban, de bármennyire is próbáljuk megnevelni, nem lehet megváltoztatni. Egyszerűen ilyen. Szerencsére persze nem olyan nevetlen bajkeverő, mint a legtöbb mardekáros például, szerintem csak abból adódóan akadnak vele problémák, hogy túlmozgásos. Pont mint az anyja. Őt már tudatosan terveztük, úgy éreztük, jót tenne Abbie-nek egy kistestvér, legyen az lány vagy fiú és ahogy legelőször sem jelentett problémát, három évvel a lányunk után megszületett Logan is. A legnagyobb meglepetést a külseje okozta nekünk. A sötétszőke, barna szemű fiú egyikünkre sem hasonlított, sem az anyja világosbarna hajára és zöld szemére, sem az én sötét hajamra és kék szememre. Az arca már hasonlított ránk, de a viselkedése volt az, ami miatt megbizonyosodhattunk róla, hogy nem keverték össze a Mungóban a gyereket és Logan bizony tényleg a miénk.

Mottóm

"A gyerekek igazi katalizátorok. Attól a pillanattól, hogy ott vannak neked, az életben minden átértékelődik, és egy ősi ösztönből fakadóan válsz képessé arra, hogy ne törődj önmagaddal, mert ők sokkal fontosabbak nálad."
"Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy éppen úgy, mint voltak idők, amikor a tigrisek számára még nem termett babér, úgy jönnek el azok az idők, amikor számukra már nem lesz élhető az élet, kivéve az állatkerteket és más rezervátumokat."

Amortentiám

szilva, étcsokoládé, ibolya

Különös jellegzetességem

Olyan átlagos vagyok, amennyire csak lehet, semmi különleges nincsen rajtam. Esetleg a magasságom, közel járok a 190cm-hez. Egyesek a szememet tartják különlegesnek, hogy olyan élénk kék, de szerintem egyáltalán nincsen benne semmi átlag feletti.

Ami megnyugtat

Nem vagyok egy idegeskedős típus, minden helyzetben megőrzöm a hidegvéremet, szóval ide bármit felsorolhatnék. Inkább nem teszem, nem szívesen pazarlom a szót.

Ami boldoggá tesz

A családom.

Ami bosszant

Ahogy azt már említettem, nem szoktam idegeskedni. Talán az, amit nem tolerálok túlzottan az, ha alábecsülnek. Büszke vagyok a jó tulajdonságaimra és nem szeretem, ha efölött ítélkeznek.

Ahol jól érzem magam

Otthon és a munkában egyaránt.

Hobbim

Olyan családapa vagyok, akinek a munkája és a karrierje is majdnem olyan fontos mint a gyerekei és a felesége. Azt hiszem, ez már éppen elég sport.

Rossz szokásaim

Olykor túlzásba tudom vinni a munkát. Szerencsére ez csak ritkán fordul elő, a családom továbbra is mindennél fontosabb nekem. Ezen kívül mást nem tudnék felhozni.

Titkaim

Nincsenek. Mindenki tud rólam mindent, amit tudnia kell, így érzem tisztának a játékot.

Legnagyobb félelmem

Hogy elveszítem valamelyik családtagomat, legyen az a feleségem, a lányom vagy a fiam.

Ami nélkül nem tudnék élni

Liz, Abbie, Logan. … Rosie.

A családom nekem

A legfontosabb az életemben, akikért az életemet is odaadnám.

Ha én nem lennék

Sok dolog megváltozna. Két élet mindenképpen, két másik pedig létre sem jött volna.

Amit rólam beszélnek

Komoly, ambiciózus embernek tartanak, akinek nagyon fontos a családja. De ezzel nem sok újat mondhattam. Megbíznak bennem, tudják, hogy ha valamire megkérnek, azt egész biztosan megteszem nekik és hogy bármilyen titkot megtartok, amit rám bíznak. Ezen kívül törődő és szerető családapának látnak, aki még a munkájában is egészen szép eredményeket tud így elérni. A legtöbben tisztelnek és nagyra becsülnek.

Amit szeretek magamban

Kitartás, törekvés, büszkeség, becsület, törődés, szeretet, védelem, apaság.

Amit utálok magamban

Törekvés, büszkeség, enyhe karrierizmus, olykor eltúlzott komolyság, alkalmankénti érzéketlenség.

Kinézetem

Magas vagyok, közel 190 cm, viszonylag izmosabb testalkatú, de nem az a kigyúrt, nagydarab monstrum. Csak éppen annyira vagyok izmos, amennyire kell. Sötét, majdnem fekete hajam van, amit rövidre nyírva hordok. Szemeim nagyon élénk kékek, arcomat pedig mindig borosta szegélyezi. Igaz, valahogy olyan erőteljes, hogyha teljesen megborotválkozom, akkor is úgy néz ki, mintha háromnapos borostával keltem volna fel. Rendkívül allergiás vagyok a ruháimra, nem tűröm meg rajtuk a foltokat és az oda nem illő gyűrődéseket. Ez valószínűleg szakmai ártalom lehet, a munkámban ugyanis elvárt a kifogástalan megjelenés. Nekem egy szandál-zokni együttes egyenlő egy agyvérzéssel.

Múltam

Ha újrakezdhetném

Mindent ugyanígy tennék. Semmit sem bántam meg, amit tettem, büszke vagyok arra, ahová eljutottam és ahogyan eljutottam.

Ha egy napig bármit tehetnék

Nem hiszem, hogy élnék a lehetőséggel. Mindenem megvan, amire szükségem van, többet meg ennél nem akarok.

Ha kitörne a háború

A Főnix Rendje oldalán harcolnék az élen. Emellett minden erőmmel a családom védelmén lennék.

Ha meghalnék

Ebbe még csak bele sem gondolok… Nem hagyhatom magára Lizt és a gyerekeket.

Playby: Misha Collins