Nem tudnám megszámolni a két kezemen, hogy hányszor fenyítettem be a nagybátyámat, hogy legyen kedves Ismaellel. Túl sokszor kellett. A gond mégis az volt vele, hogy így sem tudtam még remélni sem, hogy hatásos volt a hegyibeszédem. De akkor tényleg felpofozom, ha bunkó lesz. Márpedig biztos voltam benne, hogy nem fog kihagyni egy-két sértést vagy érdekes megnyilvánulást. Ismaelt is felkészítettem a találkozásra, úgy éreztem, a lehető legjobban. Persze igyekeztem megnyugtatni, hogy Jamie nem fogja kibelezni (ugye nem?), de azért azt is hozzátettem, hogy nem a legegyszerűbb figura. De hogy őszinte legyek, hármunk közül így is én éreztem magam a legkellemetlenebbül. Hogy miért? Nem tudom. Mert ez egyáltalán nem olyan helyzet, már amennyire én az ilyennel tisztában vagyok.
Ismael kezét szorongattam, amikor beléptünk az ajtón. Én tényleg féltem ettől az egésztől, még soha nem csináltam hasonlót sem. Komolyan, barátaim sem voltak, akiket be kellett mutatnom. Mick is csak járt ide velem, de már jóval azelőtt barátok voltunk, hogy a szüleim meghaltak. Szó se róla, Jamie őt sem kedvelte az elején... Mostanra megbarátkozott vele, azt hiszem. Csak remélni tudtam, hogy Ismaellel is ez lesz a helyzet.
Jamie arckifejezése, amikor meglátott minket, kitérített a hitemből. Hogy én milyen kioktatást fogok kapni, miután Ismael elment... Be akartam őket mutatni egymásnak, de Jamie megelőzött, így végül inkább meg sem nyikkantam.