Vegyes érzelmektől fűtve vártam a következő roxmortsi hétvégét, amikor lemehettem végre a faluba. Ennek az oka pedig a nagybátyám volt. Szinte mindig találkoztunk ilyenkor, alig halasztottunk el egy-egy ilyen alkalmat, azt is csak okkal. Most viszont még külön küldtem is neki egy baglyot, hogy szeretném látni a hétvégén, biztos ami biztos. Muszáj volt beszélnem vele és elmondanom neki, hogy mi a helyzet. Jobb, ha előbb tudja meg mint utóbb, mert lehet, hogy most még nem fog akkora jelenetet rendezni. Persze ez is csak naiv remény volt, biztosra vettem, hogy szörnyű hegyibeszédet fog nekem tartani. Remélhetőleg minél hangosabban, hogy magunkra vonja az emberek figyelmét...
Egy sok számmal nagyobb, kötött pulóverben voltam és szakadt farmerben meg a nyúzott tornacipőmben. Nem vittem túlzásba a dolgot, én így szerettem. Mivel zsebre nem tehettem a kezemet, így a pulcsi hosszú ujjait gyűrögettem. Nem tudtam csak úgy lógatni a kezemet magam mellett, ahogy azt más emberek tették. Amikor kiszúrtam Jamie-t elmosolyodtam és sietősebbre fogtam a lépteimet. Már nagyon hiányzott. Akármennyire is hülyén viselkedtem vele sokszor és az életemnek sok részéből kizártam, attól még ő volt az egyetlen. Senki másom nem volt rajta kívül. Csak Ismael. Ó, hogy ki fog akadni...

Egy másodpercre görcsbe ugrott a gyomrom, amikor megölelt, de meg sem szólaltam, hagytam neki. Ő volt az egyedüli, akinél nem zavart annyira, ha hozzámért, valószínűleg azért, mert ismertem és közel állt hozzám. Alkalmanként még bújós is voltam és odamentem hozzá magamtól is egy-egy ölelésért. Ez sajnos nem egy olyan alkalom volt. Kissé sután és bizonytalanul öleltem vissza, azt is csak muszájból és mert nagyon furcsán nézett volna ki, ha csak lógok a karjai közt mint egy rongybaba.
- Te is hiányoztál nekem -válaszoltam őszintén, bár az én hangom nem csengett olyan izgatottan mint az övé. De ez megszokott volt nálunk. -Nincsen semmi baj. Csak beszélni szeretnék veled valamiről. De előtte vegyünk valami csokit. -Az nem számított, hogy egy falatot sem fogok enni belőle, majd Jamie elpusztítja helyettem is. Igazából csak az időt akartam húzni, nem akartam rögtön ezzel nyitni. Egyikünk sem örült volna neki túlzottan.
Elhúzódtam tőle és ismét a pulcsim ujjával szórakoztam. Már fel sem tűntek az ehhez hasonló rossz szokásaim. Szótlanul elindultam az utcán a Mézesfalás felé. Rémálmaim boltja volt, komolyan... De egy kajálda csak még rosszabb lenne.

- Olyan hülye vagy -vágtam egy gyors grimaszt. Szerencsére nem kellett Jamie-től segítséget kérnem egy holttest elásásához. Hagyjuk már, beszélni nem tudok az emberekkel vagy normálisan viselkedni a közelükben, nem hogy még meg is öljek egyet. Meglepő lenne...
A Mézesfalás elé érve egy pillanatra megtorpantam. Végigfutott az agyamon, hogy azt mondom Jamie-nek "menj csak be, én majd itt kint megvárlak", de nem sok értelme lett volna. Egyedül biztos nem ment volna be, hogy csak úgy csokit vegyen. Jó, talán megtette volna, de biztos voltam benne, hogy most túl kíváncsi ahhoz. Úgyhogy vettem egy mély levegőt és beléptem a zsúfolt üzletbe. Minél gyorsabban végezni akartam. Szorosan Jamie mellett álltam, nem akartam, hogy valaki nekem jöjjön. Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet, jobb lett volna rögtön elmondani neki, hogy mi a helyzet...
Ismaellel tereltem el a gondolataimat, azon agyaltam, hogy milyen módon adjam elő, hogy fiúm van. Mindegyik verzió roppant bugyutának tűnt...

Nem, messze nem voltam olyan, mint a többi tizenhat éves és ezt egyáltalán nem tudtam jó néven venni. Nagyon szívesen lettem volna én ugyanolyan, de nem voltam rá képes. Ha Jamie most egyedül hagyott volna, lehet el is ájulok. Jó, azt talán nem, de hogy elfogott volna a hányinger és a sírási vágy, az egészen biztos. És hálás voltam a nagybátyámnak azért, hogy nem próbált olyan lenni mint a legtöbb szülő, akik olyan klisé szövegekkel jönnek, hogy "többet kéne barátkoznod", meg szándékosan visznek bele olyan szituációkba, amikbe nem kéne. De Jamie szerencsére nem nehezítette a helyzetemet még jobban.
Olyan vörös lettem mint egy téglafal, amikor Jamie előrerángatott. Igyekeztem minél láthatatlanabbnak tűnni, vagy legalábbis úgy viselkedni, mintha nem is ismerném. Milyen kínos, hogy mindegyikük így néz ránk... Az egyetlen pozitívum az volt benne, hogy hamara kijutottunk, de még odakint is görcsösen kapaszkodtam az ingébe. Ezt viszont már észre sem vettem. Csak akkor engedtem el, amikor a kezembe került a kóla. Azt sem akartam megbontani, túl cukros volt. De végre volt valami, amit szorongathattam a kezemben, így máris egy fokkal jobban éreztem magam.
- Igen, most már igen -bólintottam. Legszívesebben még húztam volna egy kicsit egy "nem ülönk le valahová kérdéssel?", de inkább nem tettem. Essünk túl rajta. -Nagyon kérlek, ne rendezz jelenetet. De komolyan mondom. -Gyorsan vettem egy mély levegőt. -Van... barátom. -Ennél silányabban nem is lehetett volna megfogalmazni. De nem zavart, végre ki tudtam mondani.

Ismét elvörösödtem, most még jobban mint az előbb. Iszonyatosan zavarban voltam, még nem volt velem olyan, hogy be kellett jelentenem a szüleimnek vagy a nagybátyámnak, hogy fiúm van. Ismael volt a legelső, még nem szoktam hozzá a helyzethez.
- Nem, nem viccelek -válaszoltam zavartan, a kólásüveget szorongatva a kezemben. Szinte már elfehéredtek az ujjaim is a nagy erőlködéstől. -Ne akadj ki nagyon... Nem olyan nagy cucc. Előbb-utóbb bekövetkezett volna. -Nem, még én is tudtam, hogy nem így van. Másnál talán igen, de nálam nem. Teljesen váratlanul és meglepetésszerűen ért, hogy összejöttünk Ismaellel. Nem számítottam rá, hogy bárkit is érdekelne egy magamfajta lány.
Kerültem Jamie tekintetét és vártam, hogy jelenetet rendezzen. Mert hiába kértem meg rá, akkor is nagyon ki fog akadni. Ismerem már, tudom milyen. Néha úgy éreztem, hogy engem még a saját gyerekeinél is jobban félt mindentől, pedig ez biztosan nem volt igaz.