Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a fiammal. Leo helyzete az iskolában nem javult, sőt, egyre több atrocitás érte. És mennyi mindent elhallgathatott előlem… Ezek nagyjáról is a tanáraitól értesültem, ő maga csak nagyon keveset akart elárulni nekem. Mikor erről beszéltünk, sosem jutottunk dűlőre, és bár próbáltam tanácsokkal ellátni őt és szűk kereteken belül segíteni neki, mégsem ment. Hiába mondtam el neki a véleményem, ha később másként cselekedett. Nem dönthettem helyette az ilyen helyzetekben.
Két hete jutottam el odáig, hogy itt már egy szakember segítségére lesz szükségem. Eleinte nagyon vonakodtam, elvből el akartam kerülni minden lélekgyógyító medimágust és kriminálpszichomágust, ameddig csak lehetett. Jó okom volt rá. Végül azonban sikerült meggyőznöm saját magamat és rövid érdeklődés után megkaptam Edward Tonks elérhetőségét. Egy héttel ezelőtt, egy szabad fél órámban írtam neki, amire szinte azonnal választ is kaptam. Nem tájékoztattam bőven a problémáról, nem bíztam annyira a bagolypostában, csupán nagyvonalakban vázoltam neki a fiam szörnyű helyzetét. Mára kaptam időpontot, szokásomhoz híven percre pontosan érkeztem.
Ugyan a legkevésbé sem rólam lesz szó odabent – legalábbis merem remélni - , mégis ideges voltam. Frusztráltak az ilyen emberek. Nem volt rá okom, de mégis a hideg rázott tőlük. Mikor sikerült elszánnom magam, bekopogtam az irodájába, majd amikor jelzett, hogy szabad, beléptem a helyiségbe. Az első, ami azonnal majdnem kiszúrta a szememet, az a rendetlenség volt. Kevés dolgot gyűlöltem jobban nála. Sebaj. Mély levegő. Csak egy óra.
- Jó napot, Mr. Tonks. Köszönöm, hogy fogadott – szólaltam meg végül, kezet fogva vele.

Mielőtt ideérkeztem, kizárólag nyugtató hatása miatt elszívtam több szál cigarettát. Amióta kijöttem az Azkabanból, talán a kelleténél többször gyújtottam rá, de ennyi stressz mellett feljogosítva éreztem magam rá. Máskülönben már közel húsz éve éltem vele és eddig semmilyen komoly egészségügyi problémát nem okozott, így nem is szándékoztam leszokni róla.
Helyet foglaltam a kanapén, amelyre Mr. Tonks mutatott. Továbbra is frusztrált az apró helyiség zsúfoltsága és rendetlensége, igyekeztem a figyelmemet kizárólag rá és a szavaira irányítani. De azt hiszem, ennyi év munkatapasztalat után könnyen észrevette a legapróbb jelekből is, ha ideges ember ült vele szemben. Mindegy, nem azért voltam itt, hogy engem kezeljen. Jobban teszi, ha a véleményét megtartja magának.
- Igen, ebben szeretném kikérni az ön véleményét. Sok mindent próbáltam már, de úgy látom, hogy bármilyen pozitív foganatja lett volna a próbálkozásaimnak. Leo idén kezdte a Roxfortot, hugrabugos, de nem igazán tud beilleszkedni a közösségbe. Ez önmagában nem egy eget rengető probléma, mindig is szeretett egyedül lenni, de mind az évfolyamtársai, mind a felsőbb éves diákok bántják őt. Már beszéltem a házvezető tanárával is, de a probléma nem hogy javulna, inkább egyre jobban elhatalmasodik. Nem állítom, hogy a fiam kicsit sem hibás, de mindennek van határa - foglaltam össze röviden a történetet a saját szemszögemből. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy Leo is sokat tett a kiközösítéséért, de mégsem érdemelte meg a sorozatos megaláztatást, amelyben nap mint nap részesült.  - Jóval érettebb a korosztályánál, csendes, kicsit magának való gyerek. De egy csepp rosszindulat sincs benne, erősen kétlem, hogy bármivel kivívhatta volna a társai haragját. Legjobb tudomásom szerint egész álló nap olvas. Tudtommal, ez még mindig nem sorolható a provokatív viselkedés kategóriájába.
Várakozásteljesen néztem rá, ezúttal tényleg adtam a véleményére. Ritkán fordult velem elő, hogy tanácsért fordultam volna valakihez. Az utolsó ilyen eset Nucleus Yaxley-vel történt, és az is csupán politikai kérdés, nem pedig személyes jellegű volt. A saját problémáimmal nem fordultam volna senkihez. Ugyan, mégis ki értette volna meg őket? De Leo helyzetére úgy éreztem, még akadhat megoldás. És ha már sikerült örök életre megnyomorítanom néhány perc leforgása alatt évekkel ezelőtt, akkor ennyivel igazán tartozom neki, bármilyen kényelmetlen is most itt ülni. Mert nyilvánvaló, hogy nagyon is tehettem a fiam helyzetéről. És én a saját apámmal ellentétben nem hagytam, hogy Leo olyan legyen, mint én.

Csak a kérdése után tudatosult bennem, hogy a „bántani valakit” fogalom nem egészen tiszta ebben a helyzetben. Számomra ez egyértelműen magába foglalta a fizikai és verbális erőszakot is, de úgy tűnik, ez másoknak mégsem olyan egyértelmű.
- Tudtommal mindkettő éri, de főleg verbális. Szóban többet bántják, fizikailag… csupán lökdösődésről és ehhez hasonló, kevésbé fájdalmas megnyilvánulásokról hallottam. Persze ez nem jelenti azt, hogy több nem történt. A fiam nem szívesen beszél a témáról, a tanárai pedig nyilvánvalóan nem naprakészek egyetlen diákjuk ügyes-bajos dolgait illetően egy ekkora iskolában. – Nem vártam el a tanároktól, hogy ők találjanak megoldást a kialakult problémára. Bár a múltkori drogbotrány után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nincsenek a helyzet magaslatán, de ezt most akkor sem róhattam fel a számlájukra.
Cseppet sem találtam követhetetlennek a stílusát, aki nem tud egyszerre több kérdést megválaszolni, az egyszerűen ostoba és a képességei átlagon aluliak. Nem kell különösen intelligensnek lenni ahhoz, hogy az ember egyszerre hat nagyon rövid kérdésre adjon feleletet, méghozzá egy témában.
Nagyon reméltem, hogy a beszélgetésünk végeztével segíteni tud majd a fiamnak. Mindegy hogyan, csak valaki rángassa ki ebből, ha nekem nem sikerült. Nem akartam, hogy ennél is többet szenvedjen, Leo már így is többet kapott, mint kellett volna. Igen, bűntudatom volt, pedig ez nagyon ritkán fordult elő.

Nem voltam elfogult a gyerekeimmel kapcsolatban. Az igazat megvallva egyikükkel sem volt szoros kapcsolatom, Leo volt az egyetlen, akit közel éreztem magamhoz a három gyerekem közül. Nem engedtem túl közel magamhoz őt sem, de erre nyomós okom volt.
- Nem, Leo senkit sem provokálna. Visszahúzódó, nem túl magabiztos gyerek. Kétlem, hogy eszébe jutna bárkit is bántani, akár szóban, akár fizikailag.
Türelmesen hallgattam, amit Mr. Tonks mondott. A szavai nagy részével egyet is értettem, a hierarchia számomra nem volt ismeretlen fogalom. Halálfalóként megtapasztaltam, milyen az, mikor állati ösztönökig kell visszasüllyednie egy embernek, hogy megvédje a pozícióját másokkal szemben. A gyerekek is ezt csinálják, az iskolák, különösen egy bentlakásos intézmény pedig melegágyként szolgálhat a gyengébb kölykök megalázására és ezáltal arra is, hogy az illető feljebb emelkedjen. Mert itt is érvényesül az ölj, hogy ne öljenek meg elve. Taposs magad alá másokat, hogy ne téged tapossanak el, ez rettentően egyszerű. Mindenhol ez működik. Persze vannak páran, akik kihúzzák magukat ez alól. Konfrontálódni igenis kell, de ezzel a fajta kegyetlenséggel így, felnőtt fejjel már nehezen értettem egyet. Nyilvánvalóan tizenévesen nagyon is élveztem, ha erőfitogtatás gyanánt sárba tiporhattam valakit, de most már nem ez kellett ahhoz, hogy erősnek érezzem magam. A gyerekek viszont még nem elég kiforrott egyéniségek ehhez.
- Értem, persze. Pusztán az nem világos, hogy mit gondol, a fiam miben különbözik a többiektől? Igen, ahogy ön is mondta, kétségkívül jobb anyagi körülmények közül jön az átlag gyerekeknél, ennek pedig élvezi is minden előnyét. De érdekes mód ez a két idősebb testvére esetében sosem jelentett hátrányt, sőt, meg merem kockáztatni, hogy sokan érdekből éppen ezért keresik a társaságukat. Azt is elismerem, hogy a fiam nem túl szociális és sokkal érettebb a koránál, meg merem kockáztatni, hogy több könyvet elolvasott eddigi tizenegy éve során, mint ott akármelyik kölyök. De még így sem érzem indokoltnak az őt ért atrocitásokat. Persze kívülállóként nehéz megítélni ezt a számomra teljesen idegen helyzetet. – Talán ez is megnehezítette a dolgot. Fogalmam sem volt róla, mit érezhet most Leo. Én sosem kerültem ilyen helyzetbe, én mindig is a Durmstrang hierarchiájának legtetején helyezkedtem el, és ugyan én is a magányt preferáltam az esetek többségében, mégsem mertek volna nekem jönni, még csoportosan sem. Tartottak tőlem, már akkor is.

Ez volt az a kérdés, ami egészen eddig visszatartott attól, hogy idehozzam a fiamat. Történt-e vele valami? Igen, nagyon sok minden történt, de ezekről nem beszélhettem. Fontos volt számomra Leo, de nem kockáztathattam meg, hogy visszakerüljek az Azkabanba. Oda egyszerűen nem mehettem vissza, az a hely teljesen tönkretett. Előtte sem voltam rendben, de azóta még több baj gyötört. Szüntelen rémálmok, idegesség, félelem a bezártságtól, a dementoroktól és még hosszasan sorolhatnám. Eszem ágában sem volt szakemberhez fordulni, de úgy éreztem, rajtam már az sem segítene. Nem mintha rászorulnék bárki segítségére...
- Meghalt az anyja, engem pedig rács mögé zártak sorozatgyilkosságért. Ez bizonyára elég nagy trauma egy kisgyereknek. De ön a szakember, Mr. Tonks, maga ezt jobban meg tudja ítélni. Én csak találgatok.
Nagyon jól tudtam, mitől lett a fiam olyan, amilyen, nem kellett ehhez különösebb képesítés. Végignézte, ahogy megöltem az anyját - én már csak tudtam, mit válthat ez ki egy emberből. És akármennyire szerettem volna elzárkózni ettől a ténytől, de mégsem hagyhattam figyelmen kívül, hogy vannak dolgok, amelyek örökletesek. Márpedig a mi családunkban szép számmal volt mit örökölni elmebajok tekintetében... Nem szívesen ismertem be még magamnak sem, de a felmenőim és lényegében az összes arisztokrata között a genetika útján bőven átívelte a generációkat egy-egy komoly mentális probléma. Kár lett volna szépíteni a dolgokat.
- De Leo rendes fiú. Furcsa a maga módján, de minden rendben van vele. Visszahúzódó és érettebb a koránál, semmi több. Nem bolond. Ne haragudjon, de elképzelésem sincs, mi erre a szakszó, kiváltképp az angol szakszó. Nevezze, aminek akarja az ilyen antiszociális gyerekeket, de az én fiam biztos nem tartozik közéjük. Elismerem, hogy más, mint a többiek, de minden rendben van vele, épp csak... egy kicsit más. - Talán ezt leginkább magamnak bizonygattam. Nem lehetett Leóból is olyan lelki roncs, mint amilyen én voltam. Nem tehettem tönkre az életét, az még az én lelkiismeretemet is bántotta volna. Pedig azt már rég nem érintette meg semmi...

Tudtam, hogy rá kell bólintanom az ajánlatára. A fiamnak segítségre volt szüksége, miattam lett ilyen. De féltem, hogy Tonks kiderít valamit, hogy ráveszi a fiamat a vallomásra. Leo még csak egy kisfiú, könnyen lehet befolyásolni... És ha Tonks kiderítené, mit tettem a volt feleségemmel, annak végzetes következményei lettek volna. Ugyan orvosi titoktartás kötelezte, de biztosra vettem, hogy ezzel azonnal az aurorokhoz rohanna és visszazáratna az Azkabanba. De ez csak spekuláció. Talán Leo nem mondana neki semmit, de Mr. Tonks mégis tudna segíteni neki. Nem lehetek önző... még most is.
- Tudom, hogy nem szakosodott gyermekekre, de azt mondják, ön a legjobb. Nem szeretném egy középszerű szakemberre bízni a fiamat. A pénz nem akadály - tettem hozzá, ezzel is jelezve, hogy komolyan gondoltam. - Nem kell tartania ettől, a fiamat semmilyen ráhatás nem fogja érni a beszélgetésük előtt. Csak azt szeretném, hogy segítsen neki, nem gondolhatja, hogy ezt majd pont én fogom aláásni...
Álltam a tekintetét, noha nagyon frusztrált. Úgy tudott nézni, mintha belelátna az ember lelkébe. Márpedig az én lelkemben semmi szépet nem talált volna. Azt mondják, jeges és érzelemmentes a tekintetem, a legtöbben nem szerettek a szemembe nézni. Úgy tűnik, ez Ted Tonksot cseppet sem hatotta meg. Vajon ebből is tudott olvasni? Nagyon reméltem, hogy nem. Nem tudhat meg rólam semmit, így is túl közel fog férkőzni a fiamhoz.
- Beszélni fogok Leóval, biztos nem fog ellenkezni. De attól tartok, nehezen fog megnyílni magának. Vagy bárki másnak. - Leo nekem sem szívesen beszélt a problémáiról, csak hatalmas nehézségek árán sikerült kiszednem belőle, ha bántotta valamit.