Az irodámban vártam Rita Vitrolra, akit ugyan személyesen nem ismertem, de a híre már réges-rég megelőzte tényleges találkozásunkat. A börtönben töltött két évem előtt kerültem minden személyes jellegű megnyilatkozást, a bulvárlapoktól pedig teljesen elhatárolódtam, igyekeztem őket minél távolabb tartani a magánéletemről. Így annak idején legfeljebb egy-két fotót tudtak készíteni, mikor a gyerekeimet kísértem a pályaudvarra vagy éppen egy-egy hivatalos rendezvényen a családommal együtt mutatkoztam. De semmi mást nem óhajtottam eléjük tárni az életemből. Most azonban új politikát kellett folytatnunk, ahol a titokzatoskodásnak nem volt helye. Az emberek bizalmára akartunk építeni, ennek pedig egyetlen módja az volt, ha nem tátongott közöttünk hatalmas szakadék – persze nem gondoltam, hogy ez a különbség teljesen áthidalható lenne, keveseknek adatott meg az a társadalmi státusz, mint nekem, Rodolphusnak vagy Yaxley-nek. Természetesen nem örültem, hogy be kell engednem az irodámba Vitrolt, de ez egy elengedhetetlen lépcsőfoka volt az új tervünknek. És az is világos volt számomra, hogy amennyiben olyan jellegű kérdést tesz fel, amire nem érdekem válaszolni, arra nem is fog feleletet kapni.
Nehezen sikerült időpontot egyeztetnem a Szombati Boszorkány szerkesztőségével, de mivel ők kerestek fel engem és nagyon is profitálhattak ebből az interjúból, így megengedhettem magamnak, hogy tökéletesen a saját komfortom szerint válasszam ki a nekem tetsző dátumot. Végül egy szerda estében állapodtunk meg, a korábbi órák szóba sem jöhettek a szoros időbeosztásom miatt, ugyanis hajnaltól éjszakába nyúlóan dolgoztam. Hol az osztályom teendőit láttam el, hol pedig az MM gyűlésein és parlamenti üléseken vettem részt. Emellett pedig nem kevés időt felemésztett a Walpurgis Lovagjai is, de erre már nem hivatkozhattam. Egy szó, mint száz, a mai napom sem telt éppen nyugodtan és ez a beszélgetés hiányzott most a legkevésbé. Fáradt voltam és semmi másra nem vágytam, csak hogy végre hazamehessek, tölthessek magamnak egy pohár vodkát és leüljek a kandalló és a pedigrés orosz agaraim mellé. Erre azonban még egy jó darabig nem kerülhet sor…
Hallottam a folyosóról beszűrődő hangokat, ami nem jelenthetett mást, mint hogy megérkezett az újságírónő. Csodálatos. Mi sem lehetne ennél jobb… Elléptem az ablaktól, ahol eddig álltam, és visszaültem az íróasztalomhoz. Az asztallapon katonás sorban álltak a papírok, az éleiket tökéletesen egymáshoz igazítottam, az őket összefogó kapocs mindegyiken éppen ugyanolyan szögben állt. A tollak ugyanolyan irányban álltak a két henger alakú tartóban, a hegyükkel lefelé. A kékek a baloldaliban, a feketék a jobboldali tartóban. Sokan a szememre hányták már, hogy ijesztő ez a szabályosság, de engem a rend hiánya rémisztett meg. Szerettem, ha minden szimmetrikus és… lényegében tökéletes. Ez megnyugtatott. Akárcsak az a cigaretta, amelyet ma már sok másik előzött meg. De mégiscsak kellett valami, ami ellazított Vitrol érkezése előtt, még ha csak egy egészen kicsit is.
Nyílt az ajtó, fiatal, kirívó öltözékű nő lépett be rajta. Ami azt illeti, nem ilyen kép élt az emlékeim között Vitrolról, noha a titkáraim – különösen a féltékeny nőneműek – előre felkészítettek erre az eshetőségre. Diszkréten végigfuttattam rajta a tekintetem, épp csak annyi időre, hogy az ne legyen feltűnő. Annál különb neveltetést kaptam arisztokrata körökben, mint hogy egy hivatalos találkozón egy nőn legeltessem a szemem.
- Köszönöm. Jó estét, Ms. Vitrol, örülök, hogy eljött. – Az asztalom túloldalán álló székre mutattam. - Foglaljon helyet. Remélem az asszisztensem nem tartotta fel feleslegesen.
Az irodám talán az ő szemében lenyűgöző volt, de én nem találtam annak. Lealacsonyítónak éreztem, hogy egykori miniszteri hivatalomból egy egyszerű osztályvezetővé váltam. Az előző irodámat mintha külön nekem tervezték volna. Ez a szoba azonban teljesen távol állt attól az ízléstől, amit én kedveltem. Hogy is fogalmazzak? Túl sok volt. Jobban szerettem az egyszerű, letisztult tereket, minden felesleges giccs nélkül. A fényűzés… nos igen, azt én sem vetettem meg, de más fogalmam volt róla, mint az elődömnek. Talán ennek az volt az oka, hogy a kedves kollégával ellentétben én olyan körülmények között nőttem fel, amik után egy méregdrága antik bútor és egy eredeti, aukción vásárolt festmény már aligha jelent újdonságot és szenzációt.
Kényelmesen hátradőltem a széken és megigazítottam a zakóm gallérját. Várakozásteljesen néztem Vitrolra, reméltem, hogy nem szeretné felesleges bájcsevejjel húzni a drága időt.
- Nos, akár bele is kezdhetnénk, elég későre jár. Úgy vélem, mindketten szeretnénk már elszakadni a munkánktól, nem igaz? – Az arcomra erőltettem egy fáradt, de őszintén barátságosnak tűnő mosolyt. Nagyon tehetséges voltam az érzelmek színlelésében.

Nem fáradoztam formális üdvözléssel, mint a kézfogás, kézcsók és effélék. Előbbit az etikett alapján a hölgynek kell kezdeményeznie, és mivel ez elmaradt, így én sem kívántam erőltetni a dolgot. Nem éreztem úgy, hogy Ms. Vitrol az illemszabályok szoros betartása miatt érkezett volna hozzám, erről árulkodott az öltözéke is, ami valljuk be, többet mutatott, mint takart. Hazugság lenne azt állítanom, hogy ez nem tetszett, bár az is igaz, hogy eléggé megdöbbentett. Sok mindenre felkészítettek vele kapcsolatban, de azért ennél finomabb árnyalatára számítottam annak, ami a fülembe jutott. Sebaj, a kellemes kilátás sosem jelent hátrányt.
Figyeltem, ahogy a vékony kabátot a szék karfájára teszi, majd visszairányítottam a tekintetemet az arcára. Közben az eddigre már elszívott cigarettát az asztalra tett hamutartóban eloltottam és bedobtam a többi csikk közé. Nem szerettem zárt térben dohányozni, de az ötödik emeletről még én sem éreztem motivációt arra, hogy levonuljak az épület elé csupán azért, hogy rágyújthassak.
- A rend nagyon fontos. És aki már maga körül sem tud rendet tartani, hogyan tenné komolyabb helyzetekben? – Érzékeltem, hogy nem kifejezetten nekem szánta a szavait, de ez egy remek alkalom volt arra, hogy pozitív színben tüntessem fel magam és a gondolkodásmódomat. Persze sejtettem, hogy Vitrolt nem lehet ilyen egyszerűen csőbe húzni, sőt, feltehetően átlát minden mímelt érzelmen és őszintének beállított szón. De valószínűleg ő is tisztában volt azzal, hogy ez a beszélgetés nem lesz nyílt és kitárulkozó, és nem fog sok olyan kijelentés elhangozni, amely hűen tükrözné az igazságot. De ehhez igazán hozzászokhatott a munkája során.
A Pulitzer-penna megjelenése nem töltött el túl nagy boldogsággal. Nyilvánvaló volt, hogy használni fogja, de frusztrált annak a tudata, hogy minden, ami most elhangzik tőlem, később megjelenhet nyomtatásban. Amíg egy parlamenti ülésen vagy egy sajtókonferencián magabiztosan adtam elő magam, itt, a magánéletem kiterítésekor kezdett elhagyni a határozottságom. Egy retorikailag tökéletesen felépített beszéd, amely a legkisebb mértékben sem rólam szólt, sokkal biztosabb talajnak bizonyult számomra, mint ezek az előre várható kellemetlen kérdések. Senkinek semmi köze nem volt ahhoz, hogy milyen családom van, hogyan élek, mit szeretek és mit nem, miről mit gondolok és hogyan vészeltem át két évet az Azkabanban. Ez egyedül rám tartozott és talán egy egészen kicsit a gyerekeimre, elvégre a családom címszó alá ők is beletartoztak. Próbáltam előre felkészülni, hogy mire mit fogok majd válaszolni, de volt egy olyan halvány sejtésem, hogy Ms. Vitrol kérdései nem fognak kimerülni abban, hány évesek a gyerekeim, melyik házba osztotta őket a Süveg, milyen a kapcsolatom velük és mennyire gyászoltam a feleségem. Hatalmas szerencse, hogy jól tudok hazudni. Ha nem így lenne, talán még mindig a 40-es számú cella sarkában kuporognék és vésnék minden nap a falra egy strigulát.
- Köszönöm a kérdést, kissé fáradt vagyok, de jól érzem magam. Szerencsére mostanra már kilábaltam az Azkaban utáni betegségből, hála a Szent Mungó remek orvosainak. Nem szeretnék hazudni, valóban megviselt minket az ott töltött két év. De úgy vélem, az Azkabanban uralkodó elmaradottság már egy másik interjúhoz tartozik, így ezt nem részletezném. – Be kell valljam, megkönnyebbültem a könnyed kezdőkérdésen. Eredetileg arra számítottam, hogy rögtön kínos témákat feszeget majd, ezt azonban nem éreztem annak. Mindenki tökéletesen tisztában van azzal, milyen embertelen körülmények között tartják az azkabani rabokat, kár lett volna bármit is szépítenem azon, hogy éheztünk, fáztunk és a dementorok szinte elvették a józan eszünket. Mire véget értek a perek és kiszabadultunk, mindannyian csontsoványra fogytunk és hetekig a Mungóban ápoltak minket. De volt, amin nem segíthettek a legjobb orvosok sem. Hiszen hogyan felejthetné el az ember, hogy két évig rácsok mögé zárták csupán a legnagyobb félelmei társaságában? Hiszen a dementorok mindenkiből ezt váltották ki. Olykor még most sem értettem, hogy nem lett belőlem olyan dühöngő őrült, mint szerencsétlen Bartyból. Bár az is igaz, hogy már előtte is küzdöttem bizonyos problémákkal…
Türelmesen vártam a következő kérdést, most már úgysem menekülhettem semmilyen kellemetlenség elől. A kitűzött cél lebegett csak a szemem előtt, ami pedig nem volt más, mint a választópolgárok bizalma. És most nem is létezett ennél fontosabb.